Az elvesztegetett évtized

Latin-Amerika egy teljes évtizedet elvesztegetett, fejlődés nélküli pangás időszakát élte az 1970-es években annak következményeként, hogy adósságválságba süllyedt. Ma minden esélye megvan Magyarországnak is erre. Még változhat a végső mérleg, de miért gondolhatjuk mégis, a teljes évtizedre fennáll annak veszélye, hogy elvesztegetett lesz? A jelenleg kirajzolódó hosszú távú folyamatok sejtetik ezt. Ma számos vita zajlik arról, hogyan volt lehetséges, hogy a korábban élenjáró Magyarország mára a kelet-európai térség sereghajtójává vált?
Nyilvánvaló a gazdaságpolitikai irányváltás szükségessége. Ezt már nem vitatja senki a közgazdászok vagy gazdaságpolitikai döntéshozók körében. A kérdés ezen változtatás iránya és mértéke. E tekintetben korántsem tapasztalható egyetértés. Nem csupán arról van szó, hogy a gazdaságpolitika súlyos hibákat vétett az elmúlt években, és irányváltás szükséges. A válság gyökerei ennél mélyebbre nyúlnak. Parlamentáris demokrácia és piacgazdaság nagyon sokféle van a világon, Skandináviától Latin-Amerikáig. Nevezhetjük ezeket az eltérő hagyományok, szabályok, intézmények alapján működő változatokat modelleknek. Magyarországon ma a sikeres felzárkózáshoz és a válságból való kilábaláshoz a fentieknél lényegesen többre, modellváltásra van szükség.
Kis kitérő a régióban. A balti országok elmúlt, rendszerváltás óta eltelt egy-másfél évtizede sikertörténet, de ugyanez mondható el 1997 óta Bulgáriáról is. A magyar gazdaságpolitika viszont az évtized elején, saját korábbi szocializmusból örökölt hagyományainak megfelelően éppen ellentétes irányba fordult, mint amit a sikeres felzárkózó balti államok és Bulgária folytatnak, illetve amely közelebb vitt volna az euró bevezetéséhez és a tartós, fenntartható egyensúlyi pálya melletti, magas ütemű gazdasági növekedéshez. Nézzük, mik a különbségek Magyarország és a legsikeresebben felzárkózó új EU-tagország, Észtország között!
Az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban felbukkanó prognózis, hogy a balti országokban egy úgynevezett hard lending fog bekövetkezni, vagyis egy gyorsan végbemenő, éles gazdasági kiigazodás és valutaválság. De ez egyáltalán nem biztos. Ha azonban a prognózis igaznak bizonyul, akkor is a következőket kell majd megállapítanunk: Észtországnak volt egy kiemelkedően jó évtizede, amely alatt egyes években tíz százalék körüli volt a gazdasági növekedés, és az ország Európában szinte ismeretlen tempóban zárkózott fel. Lehet, hogy Észtországnak lesz két nehéz éve. Ehhez azonban rendezett közpénzügyekkel érkezik. Magyarország esetében legfeljebb a két nehéz évben lehetünk biztosak.
Észtországban lényegében arányos képviseletet biztosító választási rendszer működik. A magyarhoz hasonlóan van olyan határ, amely előírja, hogy bizonyos szavazatszám alatt nem lehet bekerülni a parlamentbe, de a választási rendszer lényegében listás. Ennek következményeként a törvényhozásban, a riigikoguban öt-hat párt szerez általában mandátumot. Látszólagos politikai instabilitás van, valójában azonban egy működő politikai rendszer. Ezzel ellentétben Magyarországon lényegében olyan kétpárti rendszer jött létre 2001 környékén, amely a jelenleg érvényes választási szabályok és közjogi szerkezet eredőjeként gyakorlatilag egyfajta dupla vagy semmi játszmává teszi a parlamenti választásokat a politikai erők számára, annak minden káros következményével. A választási szisztéma mintegy optikai lencse, fókuszálja, felerősíti az ellentéteket, átpolitizálja a nem politikai kérdéseket is. Számos más szociológiai, történeti ok is közrejátszik ebben. Önmagában a kétpártrendszer lehetne működőképes, mint ahogy más hagyományok és választási szabályok mellett más országokban évtizedek óta az is.
A magyar politikai rendszert, a de facto kétpártrendszert torzító és társadalmi megosztottságot fenntartó történeti tény a volt kommunista állampárt fennmaradása. Észtországban a rendszerváltás idején az SZKP volt tagpártja, az Észt Kommunista Párt jogutód nélkül megszűnt. Ennek következményeként az észt társadalom elmúlt másfél évtizede nem a múlt árnyaival való viaskodással telt. Míg Észtországban nem a múltban gyökeredzik a baloldal, Magyarországon a puha diktatúra következményeként a politikai baloldalon az utódpárt mellett gyakorlatilag más pártnak fű nem termett. Ezzel a politikai erővel szemben a nagy rendszerváltó pártok (MDF, SZDSZ) elhasználódása után a politikatörténetben meglehetősen unikális módon generációs alapon szerveződő párt lett a politikai rendszer másik pólusának főszereplője. Aligha lehet szociológiailag nagyobb távolságot elképzelni két politikai erő között, mint ami jelenleg Magyarországon van az MSZP és a Fidesz között. Az MSZP szervezetileg és jogilag is egyenes ági leszármazottja az 1948-ban alakult MDP-nek, a Fidesz pedig az első ténylegesen és formálisan is működő nem kommunista, nem állampárti ifjúsági politikai szervezetként jött létre 1988-ban. Aligha véletlen, hogy a Fidesz vált majd két évtized alatt a polarizálódó pártrendszerben az antikommunista gyűjtőpárttá. Ezt az ellentétet tovább erősíti, hogy a szintén évtizedes népi–urbánus ellentét is megjelenik a két politikai oldalon. Az elődpárt hivatalos ideológiája az ateista marxizmus–leninizmus volt, így egy ateista–hívő választóvonal is egybeesik a politikai megosztottsággal. Nem a mai problémák és megoldandó feladatok, hanem a múlt öröksége határozza meg a politikai tagoltságot Magyarországon.
Észtországban ezzel szemben más a politikai légkör. Persze sokkal könnyebb konszenzust teremteni olyan körülmények között, amikor fut a szekér, de aligha kétséges, milyen politikai légkörben lehet stratégiai terveket, választási ciklusokon átívelő programokat kidolgozni és megvalósítani.
A politika világában tapasztalható feszültségek számos ponton hatnak a gazdaságpolitikára, és legfőbb okozói a jelenlegi válságnak. Nézzük a legfontosabbat! Az éles és kedvezőtlen trendváltás 2001-től a felelőtlen költségvetési politika, főként a politikai rendszer éles polarizálódásának következménye. Ezzel egy időben a magyar gazdaságpolitika az inflációs célkövetés rendszerét kezdte alkalmazni egy széles, plusz-mínusz 15 százalékos szélességű sáv mellett ahelyett, hogy a leértékelési ütem fokozatos csökkentése után megszüntette volna a leértékelést a szűk sáv fenntartása mellett, majd a sáv megszüntetésével egy rögzített árfolyamrendszert hozott volna létre.
Ez a két gazdaságpolitikai változás együttesen ebben a feltételrendszerben szinte szükségszerűen vezetett el ahhoz a helyzethez, amelyet nagyon leegyszerűsítve a következőképpen lehet leírni: a költségvetési deficit növekedésére reakcióként a jegybank az inflációs cél védelme érdekében kamatot emel. Ezután az egymásnak ellensúlyaként viselkedő gazdaságpolitikai centrumok (jegybank, illetve kormányzat) kölcsönösen a másik felet biztatják arra, hogy az ő céljaival ellentétes lépéseket rossznak és helytelennek kikiáltva azok felülvizsgálatát követeljék a másik féltől. A jegybank folyamatosan a magas költségvetési hiányt tekintette a kialakuló problémának, amelyen gazdaságfejlesztési és szociális céljai miatt a kormányzat nem kívánt változtatni. Inflációs célkitűzése teljesítése érdekében pedig a jegybank tartott magasan egy kamatszintet, amely az erős forintárfolyamon és a magas kamaton keresztül valóban alacsony szintre vitte le az inflációs rátát. Ezek a tényezők együttesen szükségszerűen vezettek az egyre növekvő folyó fizetési mérleg hiányhoz, az egyre magasabb költségvetési deficithez és az újra beinduló eladósodási folyamathoz. Elvileg elképzelhető lenne/elképzelhető lett volna, hogy a jegybank és a kormányzat harmonikus együttműködése révén ne egy ilyen folyamat alakuljon ki, amelyben a kedvezőtlen tényezők egymást erősítették fel. A gyakorlatban azonban mégiscsak ez történt, döntően a politikai rendszer már elemzett káros hatásai miatt.
Ezzel szemben Észtországban az ország alkotmánya tartalmazza azt az előírást, hogy a költségvetésnek mindig többlettel kell rendelkeznie. A kiegyensúlyozott költségvetéssel rendelkező balti ország felzárkózása igen gyors ütemű, miközben az Európai Unióban 2006-ban a legmagasabb költségvetési hiányt felhalmozó és 2001-től újra fokozatosan eladósodó Magyarország felzárkózása a leglassúbb az új tagországok között.
Azok a kelet-európai volt szocialista országok, amelyek Magyarországgal ellentétben inflációs targetálás és költségvetési expanzió helyett a kiegyensúlyozott költségvetés és rögzített árfolyam kombinációját választották a gazdasági átalakulás valamely időpontjában, ma tartósan lényegesen magasabb gazdasági növekedésre képesek, mint Magyarország. Sőt, a ma rendelkezésre álló információk szerint az euróbevezetés feltételeinek megteremtésére és az euró bevezetésére is hamarabb lesznek képesek.
A konvergenciaprogram talán legfontosabb problémája, hogy nem egy konzisztens, összefüggéseiben átgondolt, hosszú távú filozófiára alapozott program. A gazdaságpolitikai gondolkodásmód, keretek és intézményrendszer változása nélkül, vagyis, ha fennmaradnak a jelenlegi keretek, amelyek szinte szükségszerűen vezettek el – a politikai feszültségekkel együtt – a jelenlegi helyzet kialakulásához, akkor nagyon nehéz lesz újra egyensúlyi pályára állítani a magyar gazdaságot.
Végül két, a politikához nem kötődő, de a versenyképességet és az ország sikerességet jelentősen befolyásoló tényező: Észtországban az internet húzóágazat. Nem csupán az új, hanem a régi EU-tagországokkal való összevetésben is azt lehet mondani, hogy Észtországban rendkívül fejlett az informatikai infrastruktúra, kiépült az e-közigazgatás, magas az internet-hozzáféréssel való ellátottság. Idén a parlamenti választásokon már a neten is lehetett szavazni. Magyarország ezeket az eredményeket korántsem mondhatja magáénak. Nem először fordul elő a gazdaságtörténetben, hogy egy olyan országnak sikerül nagyon gyors felzárkózást elérnie, amely az adott kor legfejlettebb technológiáját, kulcságazatát adoptálja sikerrel. Nem kevésbé fontos a társadalmi szolidaritás. Észtország jó példa arra, hogy a gyors ütemű gazdasági növekedés mellett is lehetséges társadalmi szempontból kiegyensúlyozott fejlődés. Az elmúlt egy-másfél évtizedben Észtországban nem nőttek, hanem csökkentek a jövedelemkülönbségek.

A szerző közgazdász