Az SZDSZ szándékai és a biztosítási piac

A Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) közvetlenül Molnár Lajos egészségügyi miniszter lemondása előtt – saját megfogalmazásával – kompromisszumos ajánlatot tett a Magyar Szocialista Pártnak (MSZP), s ezt azóta többször megismételte. A kompromisszum lényege, hogy immár nem ragaszkodnak ahhoz, hogy a jelenlegi egyetlen biztosító, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) szerepét egyik napról a másikra több, egymással versenyben álló, magántulajdonban lévő, profitérdekelt biztosító vegye át, akik pedig nem hajlandók közülük választani, azokat egy előre megállapított szabály szerint szétosztják. Maradjon meg és maradjon köztulajdonban az OEP, ha már az MSZP annyira akarja, a létrejövő magánbiztosítók valamelyikébe pedig csak az lépjen át, aki akar. Aki nem akar, az maradjon az OEP-nél. Az SZDSZ úgy gondolkodik, hogy bár ez a megoldás nem optimális, de idővel a jól működő, hatékony magánbiztosítók felmorzsolják az OEP-et, így az eredmény végül is ugyanaz lesz, mint eredeti javaslatuk szerint, csak hosszabb idő alatt valósul meg.
Ezt a kompromisszumos javaslatot nem csupán az egyetlen, köztulajdonban álló biztosítóhoz ragaszkodó ellenzék utasította el, hanem a címzettek, a szocialisták egészségpolitikusai is. Arról viszont alig esett szó, hogy elutasította a szakma is, sőt rosszabbnak mondta az eredeti szabad demokrata javaslatnál. Érdemes kitérni az okokra.
Az új rendszerben a biztosítók nem tagjaik járulékait kapnák meg. A járulékokat továbbra is az adóhatóság (APEH) szedné be, s az Egységes Nemzeti Kockázatközösségi Alap (ENKA) fejkvóta alapján szétosztaná a biztosítók között; a fejkvóta meghatározása a tagok neme és életkora alapján történne. Ezzel valóban megakadályozható a szegény és gazdag biztosítók létrejötte. Az ettől való félelem tehát jogosulatlan, de a dolog ennek ellenére közel sem problémamentes. A fejkvóta olyan problémát emel be a kormányzati döntéshozás tárgyai közé, mely egy biztosító esetén nem létezett. A biztosítók ádáz harcot folytatnak majd egymással és a kormánnyal a tagságuk összetétele alapján számukra előnyösebb fejkvóta meghatározásáért.
A fejkvóta mint finanszírozási technika a szabad demokraták beállításában a kockázatok kiegyenlítésével azt fogja eredményezni, hogy a biztosítók nem lesznek érdekeltek az ügyfelek közötti szelektálásban, aminek egyébként azzal is elejét veszik, hogy a belépni szándékozó nem utasítható vissza. Ez azonban csupán egy rejtett hipotézis esetén van így: ha feltételezzük, hogy a népesség biztosítók közötti eloszlása mindkét nem és minden korcsoport esetén véletlenszerű, a kockázatok eloszlása csaknem azonos. S ez a feltétel éppen az SZDSZ kompromisszumos javaslata esetén sérülne roppant módon. A megalakuló biztosítók ügynökeit arra képeznék, hogy felfigyeljenek annak csalhatatlan jeleire: a biztosító számára ki fog a közeljövőben és középtávon nagyobb kiadást jelenteni, s azokat lebeszéljék belépési szándékukról, az alacsony kockázatúakat viszont éppen ellenkezőleg, a belépésre beszéljék rá. Az OEP nyakán pedig jóval nagyobb valószínűséggel maradna – mindkét nem- és minden korcsoportbeli – magas kockázatú tagság. Ez – ha minden mást azonosnak tételezünk is – azt a látszatot eredményezi, hogy a magánbiztosítók hatékonyak, jól gazdálkodnak, mivel kiadásaikat simán fedezik a fejkvótaként kapott források, miközben az OEP továbbra is nehézségekkel küzd.
Ha csak magánbiztosító van a rendszerben, azok hatalmas és rejtett harcot folytatnak kockázatos állományuk csökkentéséért, annak a konkurenciához való áttolásáért, illetve ott tartásáért. Feltételezhető, ha egy szellemes trükkel az egyik előnyre tesz szert, a többiek idővel egy másikkal visszavágnak, s ezek végül kiegyenlítik egymást. Egy ilyen harcba azonban a köztulajdonú OEP nem szállhat be, így csak vesztes lehet. A magánbiztosítók azon jogát, hogy azzal a szolgáltatóval szerződjenek, akivel jónak látják, aligha lehet kétségbe vonni, s ők azokkal fognak, mely a kockázatos állomány minimalizálásának szolgálatába állítható. Így pro forma ugyan nem szegények és gazdagok biztosítói jönnek létre, lényegében viszont igen.
S az ettől való félelemnek alapos oka van. Az egy vagy több biztosítóról szóló vitát csak felületesen figyelők számára érthetetlen lehet, hogy bár a szabad demokraták a nemzeti kockázatközösség és a szolidaritás megőrzését ígérik, a szocialisták épp ezt támasztják alapkövetelményként. Az ok nem kommunikációs zavar, nem egymás melletti elbeszélés. A szocialisták zöme attól tart, hogy a szabad demokraták nem őszinték, valódi céljaik, és az, amit ekként a nyilvánosság előtt mondanak, két egészen különböző dolog. Hogy épp annyira nem mondhatók a társadalmi szolidaritás elkötelezettjeinek, mint Adolf Hitler filoszemitának. S ez történetileg kétségtelenül így van, még ha a liberálisok eredendő szociáldarwinizmusukból az 1890-es évektől valamicskét engedni kényszerültek, s megszületett a szociálliberalizmus, amely az utóbbi egy-másfél évtizedben ismét visszaszorulóban van. (Ez az irányzat Solt Ottília halálával megszűnt az SZDSZ-ben.) A szabad demokraták célja az elit helyzetének javítása, aminek kézenfekvő eszköze az újraelosztás csökkentése (egykulcsos személyi jövedelemadó, valódi költséget jelentő tagdíj a felsőoktatásban stb.), s a társadalmi szolidaritást megtestesítő egészségbiztosítás zsugorítása. A valódi célokról nem Kóka János pártelnök nyilatkozatait olvasva értesülhetünk, hanem A biztosítási piac megnyitása című vitairatból (olvasható az Egészségügyi Minisztérium honlapján), amely a jövedelemarányos helyett egy évtizeden belül fix összegű járulékot helyez kilátásba, sőt meglebegteti a biztosítási rendszer felszámolását, illetve mai méretének harmadára zsugorítását. A valódi célokról tájékoztatnak továbbá a szabad demokratákhoz közel álló publicisták írásai (Seres László, Papp László Tamás, Farkas András stb.), amelyek zömmel a Hírszerző című internetes honlapon jelennek meg. Számukra felesleges a valódi célok álcázása, menjen, ki merre lát, a szegények kapnak majd valami keveset, elvégre érző szívűek vagyunk.
A szocialisták zöme nem a több biztosítótól tart, hanem attól, hogy bevezetésükkel olyan lejtőre kerülnek, amelyen nem lesz megállás. Ha a biztosítási rendszerről szóló vitát intellektuális tevékenységként fogjuk fel, akkor azt a több-biztosítós rendszer hívei régen elvesztették, a nemzetközi tapasztalatoktól magukat nem zavartatva csupán 10-15 mondatot ismételnek, immár a szakmában nem jegyzett nevű Horváth Ágnes miniszter asszonnyal az élen, aki talán nem is sejti, mi az a szerep, amelyet rá osztottak. Naivaként legalább hitelesebben képes eljátszani.
A kormánypártok a hét végén Lovasberényben folytatják az iszapbirkózást. Biztosak lehetünk benne, hogy nem szakmai kérdésben fognak szakmai döntést hozni, hanem politikai kérdésben politikait, még ha szakmai érveket fognak is felhozni álláspontjuk indokolására. Kár. Történhetne másképpen is.

A szerző szociológus-közgazdász