Csapdába került demokrácia

Bizony, rég nem tapasztalt értelmiségi magatartás jelentkezett abban a levélben, amelyet Csoóri Sándor fogalmazott meg Márciusi levelében e lap hasábjain (Magyar Nemzet, május 5.). Ez pedig nem más, mint a kritikai értelmiségi megszólalás közügyeink alakulása kapcsán. E szerepkör mára szinte eltűnőben van, ami szintén csapdába került demokráciánk mutatójává vált. E sorok írója már több politikai és társadalmi jelenség kapcsán megfogalmazta a magyar társadalom és politikai élet csapdába kerülését, ám Csoóri Sándor levele összegzésre és a kritikai értelmiség hangján való megszólalásra ösztönöz.
A magyar értelmiség kritikai szerepköre ugyanis áldozatává vált az összes többi társadalmi alrendszerünkben beállt csapdahelyzetnek, amiből – áttételesen – kiutat keres a régóta meg nem szólaló író. Mindazt, amiről a költő ír, talán érdemes társadalomtudományi oldalról is megvilágítani. A magyar társadalom 2006 és 2007 között demokratikus rendszerben soha nem tapasztalt válságba került. Válságba került a magyar állam és gazdasága, a magyar közjog, és válságba került a magyar politikai elit és a kritikai értelmiség is. (Ez utóbbi nyilvános felismeréseként értékelhető a Márciusi levél.)
Lejtőn az állam és a gazdaság
A piacgazdaságra átállás során mára csapdába került az állam – Európában sehol nem tapasztalt mértékű – vagyonvesztése miatt. Míg az Antall–Boross-kormányzat idején az állami tulajdon még 90 százalékos arányú volt, mára a magyar állam tulajdoni hányada a magyar gazdaságban 10 százalék, vagy már ez alá süllyedt. A veszteség annál is inkább jelentős, mert nemcsak a magyar állam, hanem a magyar társadalom tulajdonából is kikerült az állam közel 80 százalékos tulajdonrésze azáltal, hogy a privatizáció nyertesei külföldi magánvállalkozások voltak. Vagyis az elmúlt 17 évben a piacosítás jegyében a magyar állam totális kifosztása történt meg a politikai elit asszisztálása vagy tevőleges segítsége által, amelynek eredményeként mára saját társadalmát képtelen megvédeni a piac profitorientált világával szemben. Sőt a Gyurcsány-kormánnyal a piac birtokba vette a politikát, és a Pokol Béla által globális uralmi rendnek nevezett jelenség mentén a piaci elit politikai elitté szerveződve az állam szektorainak elpiacosítását végzi. Így kerül sor arra, hogy az állam feladatköréből a piac kiragadja az egészségügyet; Magyar Bálint bejelenti, hogy az állam hosszú távon ki akar vonulni a felsőoktatás finanszírozásából, és helyét a piac tölti majd be; így történhet meg, hogy a magyar állam katonáit és fegyverraktárait a piac magánbiztonsági őrei védik. A magyar állam e globális piaci érdekek mentén szerveződő, oligarchikus kormányzás alá került, amelynek legnagyobb problémája, hogy a jog által biztosított keretet nem tölti ki a melléjük rendelt morális kódokkal.
A gazdaság morális kódja az üzleti tisztesség és az üzleti jó erkölcs. Ez utóbbi kódok viszont nem működnek a magyar gazdaság meghatározó részében. Az állampárti előnyöket piaci előnyökké átváltó gazdasági oligarchia 2006-ig az összes társadalmi alrendszer hídfőállásait elfoglalta, s így Gyurcsány Ferenc színre lépésével a piac szereplői győzedelmeskedtek az államot társadalomépítő és piacot korlátozó szerepben működtetni kívánó jobboldali összefogással szemben. Jelenleg a globális uralmi rendet és nem a magyar társadalmat kiszolgáló államban élünk, amelyben a gazdasági oligarchia politikai oligarchiává nőtte ki magát.
Alkotmányossági béklyók
Ebből következik az a tény, hogy a 2006-os országgyűlési választások kampánya során – a média hatalmi hazugsághengere által – a létező összes kommunikációs eszközt annak a célnak vetette alá, hogy az állam további piacosítása érdekében ez a piaci oligarchia megmaradjon hatalmi pozícióban. Meghamisítottak minden adatot a saját maguk által irányított magyar államról, adócsökkentést, tandíjmentességet, ingyenes, egybiztosítós (társadalmat védő) egészségügyet, több állami támogatást ígértek megválasztásuk fejében, hogy majd ennek bekövetkezte után bevallják: csődbe vitték a magyar államháztartást, adóemelések lesznek, jön a tandíj, a vizitdíj, a kórházi térítési napidíj, bezárnak évszázados kórházakat, csökkennek az állami támogatások, és piacosítanák a magyar társadalom szinte utolsó védőbástyáját, az állami társadalombiztosítást. Mindezt betetőzi, hogy a miniszterelnök bevallja, szándékosan és szervezetten tette a pénzügyminiszterével.
Ettől a pillanattól válik világossá, hogy a piac legdurvább logikája költözött a politikába, a mindenáron haszon elve. Az alkotmányosság és közjogunk csapdája is e mozzanathoz köthető. A demokrácia politikai kódjai ugyanis nincsenek – mert nem is lehetnek – rögzítve az alkotmányban. Sehol a világon nincs olyan törvény, amelyik azt mondja ki, hogy ha a politikus becsapta, megtévesztette választóit, vagy hazudott hatalma megtartása érdekében, akkor le kell mondania. Ez a demokráciák íratlan politikai kódjaiban rögzül, amit ki kell hogy tudjon kényszeríteni a politikai ellenfél. Ez egyben a morális kódok működését és fenntartását is eredményezi a politikai arénában.
Közjogunk és alkotmányosságunk azért került csapdába, mert a piac azon oligarchikus szereplőinek kezébe került a kormányzat, akik már a piac morális kódjait – az üzleti tisztesség, az üzleti jó erkölcs – szabályait is gátlástalanul áthágták. A közjog és alkotmány által adott keretek gyarmatosítva lettek azáltal, hogy a demokrácia morális politikai kódjait teljesen semmibe vették, majd a média hazugsághengere által ismét relativizálták ezeket a morális kódokat. Sólyom László ezt a mozzanatot emelte ki a balatonőszödi beszéd után, amikor „morális válságról” beszélt a miniszterelnök skrupulus nélküli magatartása kapcsán. Tényleges válság nem az őszödi hangfelvétel kikerülése miatt alakult ki, hanem azért, mert a politikai rendszer összes többi szereplője képtelen kikényszeríteni a politikai morális kódok működését, vagyis a demokrácia erkölcsi játékszabályait. Ezt értjük azon, hogy csapdába került a magyar társadalom közjogi vonatkozásban is.
Oligarchikus működés
Ez a felismerés és az ebből fakadó kétségbeesés olvasható ki Csoóri Sándor leveléből. A „szellemi felsőház” gondolata tipikusan a kritikai értelmiségi gondolkodás terméke, s végre nem a mindennapokat megfojtó reálpolitikusi véleményformálás kényszerűsége jelentkezik benne. Csakhogy az elit csapdába esése miatt nagyon kevés tag kerülhetne be ebbe a felsőházba. Ehhez ugyanis mindenekelőtt kritikai értelmiségre lenne szüksége Magyarországnak, ahogyan a politikai elitnek nem „gyalogos”, hanem szintén kritikai értelmiségre kellene hogy igénye legyen. Csakhogy a magyar politikai elit is csapdába került, méghozzá a totális szembenállás és a saját politikai oldalon hiányzó referenciacsoport (másik önálló párt, meghatározó szakszervezet vagy jelentős érdekvédelmi csoport) csapdájába. Mindeközben a politikai gondolkodás mintha szűk pártvezetők privilégiumává vált volna, ami mellett más vélemény nem keletkezhet, csak mögötte támogató. A véleményformáló értelmiség foglya ennek a szembenállásnak, és véleménye csak akkor lényeges, ha kiszolgálja, muníciót szállít a saját politikai elit aktuális felvetéseihez – de rögtön kegyvesztett lesz, ha bírálatot, netán más irányvonalat jelölne ki véleményalkotásával.
A saját politikai oldalt és a politikai ellentábort ezáltal hitelesen bíráló kritikai szerepkörtől eltávolodott az értelmiség, és többségében a médiavilág szereplője lett, amiben politikai beállítódásai alapján szerepel. Csoóri Sándor megszólalása azért fontos, mert nem a politikai elit oldaláról érkezett, és nem is állandó szereplője e médiavilágnak. A politikai elit oldaláról az utóbbi időben egyetlen kritikai kezdeményezés született, Szili Katalin tollából. A házelnök baloldaliságról szóló vitaindító tanulmánya a Népszavában szintén a kritika szükségességeként jelentkezett.
A politikai elit csapdába kerülése a saját oldali politikai pártok eltűnésére vezethető tehát vissza, s egy ilyen politikai erőtérben innentől kezdve csak a két nagy politikai tömb egymásra reagálása válik a politikai folyamatok középpontjává. A kritikai értelmiség megfojtódik mindkét oldalon. A baloldal elsősorban a gazdaság oligarchikus működése által tudja érdekeltté tenni az árulásban értelmiségijeit, a jobboldalon pedig az örökös félelem, a minden jobbító bírálat mögötti árulás feltételezése és bélyegének réme miatt tántorodik el a kritikaiságtól a véleményformáló értelmiség.
Csoóri Sándor levele minderre áttételesen hívja fel a figyelmet, ám egyben azt is jelzi, hogy politikai életünkben kevés az az értelmiségi referenciacsoport és személy, amely és aki hitelesen tud bírálni. Csoóri Sándor hiteles bíráló. Mai helyzetünkből az egyetlen kiút, ha a kritikaiság igénye a politikai elitben is jelentkezik, és fontosabbnak tartja a saját oldali kritikát az értelmiségiek pártszimpátia alapján kivásárlásánál. Kevés ma azoknak a száma, akik 1987-ben és ma is ugyanazon a szellemi és morális alapon tudnak bírálni, szűk azoknak a köre, akik nem voltak mai politikai álláspontjuknak már az ellenkezőjén is.

A szerző politológus, egyetemi oktató