Csoóri és a püspökök

Sajtótörténeti léptékű világszámot mutat be egész oldalas összeállításában a Népszava. Az emlékezetes kolumna – mely Csoóri a proletárdiktatúrához hasonlítja a kormány „dúlását” címmel a múlt hét közepén jelent meg – lényegében arról szól, micsoda ordenáré, népfrontos slepp sorakozott fel a Márciusi levéllel jelentkező Csoóri Sándor mögé. Fő attrakcióként megtalálják a klerikális tűket a „népfrontos szénakazalban”. Száznál is sokkal több csatlakozó aláírás közül kigyűjteni kilenc plusz két klerikális nevét, ez tényfeltárásnak is döfi.
A szocialista lap heuréka élményét kódolt papozással vezeti le, aminek nem önmagában van hírértéke. Úgy általában a „nagy itt a baj a kormányellenességgel” típusú mondanivaló szuggerálására az újság sokat foglalkozik azzal, ki mindenki írta alá Csoóri „chartáját”. A bűnösök sora az MSZP Társadalompolitikai Tagozatának tiszteletbeli elnökétől jobboldali médiumok fenntartására is áldozó jobboldali üzletemberekig terjed.
Hát mindenki megőrült itt? – adják meg magukat feltehetően a legnyájasabb Népszava-olvasók. Az egyébként húszfős Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) nyolc tagját találta meg aláíróként a napilap Csoóri Sándor dokumentuma alatt: Bábel Balázs, Bíró László, Márfi Gyula, Balás Béla, Kiss-Rigó László, Pápai Lajos, Spányi Antal, Veres András. Egyikükről sem hiszi el, hogy pusztán magánemberként csatlakoztak a chartához. Kapóra jöhetett, hogy a Szerdahelyi Csongor névre is ráleltek. Ő, mint köztudomású az MKPK sajtóirodájának vezetője, kolléga. De ha már így van, Szerdahelyit több ízben is a püspöki kar szóvivőjeként emlegetik a kormány közeli lap szerzői. Hátha e „fölfele buktatással” hivatalos klerikális lépésnek lehet beállítani ezt a „retrográd” jelenséget. Az egykori MSZMP-titkár Németh Péter lapja továbbá földeríti, hogy Csomós József és Szabó István református, Fabiny Tamás evangélikus püspök is részt vett a „kormányellenes szervezkedésben”.
A tényfeltárás e pontján, mint a Csongor és Tündében a Éj monológja, tűnik fel egy borongós hang. Tulajdonosa: „egy neve elhallgatását kérő katolikus forrás”. Eszerint „az aláíró püspökökkel a jövőben a mai kormány nem fog szóba állni (…), hiszen nyíltan vállalták kormányellenes elkötelezettségüket. (…) Ha ez így megy tovább, a katolikus püspöki kar teljesen le fog értékelődni, s állásfoglalásai belesodródnak a pártvélemények közé. Ráadásul a balliberális értelmiség sem fogja komolyan venni például az egyházi iskolák jobb finanszírozásáért fellépő egyházi vezetőket.”
Mikor is vette a püspököket komolyan a balliberális értelmiség? – kérdezhetnénk a neve elhallgatását kérő katolikus forrástól. Akinek kilétét csak találgatni lehet. Ha nem Hiller István oktatási és kulturális miniszter, akkor bizonyára a Népszava önjáró kisprófétája lesz ő. Vagy ha ő sem, hát egy jelentéktelen egyházi személyiség. Netán olyan püspök (bár ezt sehogy sem hihető), aki csak színleg írt alá egy másik dokumentumot: az MKPK 2006. újévi körlevelét. Az ugyanis hasonló megállapításokat hordoz a nemzet állapotáról. Bár akkoriban még a miniszterelnöki hazugságról nem tudtuk, hogy erény, csak azt tudtuk, hogy Gyurcsány Ferenc – mert hiszen 2004. december 5. előtt kimondta – hazafi. És akkoriban még nem láttuk a rendőrattakot, amely balliberális megmondóemberek szerint népérdek.
A nyolc katolikus püspök nem kis részben azért írhatta alá a világi református Csoóri Sándor kiáltványát, mert megerősítve látta benne saját testületének a diagnózisát. No, meg az újdonságokért: „A kórházi ágyak ilyenkor szoktak parancsszóra útra kelni (…). Az iskolák, a kis posták, a vidéki vasútállomások ajtaját ilyenkor szögezik be kalapácsos lidércek, hogy a peremlakók minél előbb megtudják: semmi szükség sincs rájuk.” Az a szociális indíttatású népi írói hang ez, amely a két világháború közötti időszak ideje óta ismerős. Jó, ha erre ráéreznek megyés főpásztorok – akik alá már sok-sok évtizede nem tartoznak zsíros püspöki uradalmak és rongyos uradalmi cselédek. Miért említjük ezt? A Horthy-korszakban az egyházi közgondolkodást és társadalmi cselekvést, sajnos, nem hatotta át mindenestül a keresztényszociális eszme. Másfelől a két világháború közötti népi írók szellemiségének fogyatékossága alighanem a vallástalanság volt, kivéve például Bibó Istvánt, aki szerint a liberális demokráciákban is fontos szerepe kell hogy legyen az egyházaknak. Ha Csoóri és a papok e levél révén társadalmi kérdésekben egy platformra kerültek, az azt is jelenti, hogy a népi és a Prohászka Ottokár-, Giesswein Sándor-féle keresztényszociális gondolat utóbb látványosan összetalálkozott.
Persze a legfőbb bűnük a mai klerikálisoknak az, hogy az alábbi Csoóri-soroktól sem rettentek vissza: „Aki értelmiséginek tartja magát, nem azonosulhat ezzel a kormánnyal, hanem megtesz mindent annak érdekében, hogy azok a megtévesztett jóhiszeműek, akik e kormányban hisznek, hasonló következtetésekre juthassanak, hisz valójában az ő kezükben van a döntés.”
Sokba fog ez kerülni nektek – ez ugyebár a gyors viszonüzenet. Mármint kifelé. Hiszen igazolni kell, legalább utólag, amit az iskolák, szeretetotthonok és kórházak fenntartásával, hajléktalanok, szenvedélybetegek, utcagyerekek és leányanyák istápolásával foglalkozó egyházak már rég sejtenek: az ő közszolgálatuk számára a finanszírozás – szokás szerint – megkülönböztetett módon kurtább lesz az ősztől és a jövő évben.
1998-ban okkal dühödött meg a vatikáni megállapodást 1997-ben aláíró Horn Gyula, amiért a papok az ő kormányfői gesztusa ellenére sem lettek a szocialisták kampányszócsövei. Most még érdekesebb a helyzet. Olyan balhatalom indult habzásnak itt (persze neve elhallgatását kérő katolikus forrás képében), amely öt éve nem tekinti érdemi partnereknek a keresztény egyházakat. A püspökök „nyíltan vállalták kormányellenes elkötelezettségüket” … Nem Gyurcsány Ferenc miniszterelnök vállalta nyíltan és aktívan püspökellenességét, amikor 2004 végén följelentette őket a Vatikánban? Mivel bele mertek szólni a kisebbségi magyarokról szóló kettősállampolgárság-vitába?
Pártpolitikai érdekű színjáték: a zsarolhatatlan püspököktől ez idegen. Annál kevésbé a civil kurázsi. Magánemberként – igaz, hivatásuk során szerzett erkölcsi hitelük birtokában – aláírásukkal kifejezték: az egyházi és világi értelmiségnek össze kell fognia. Akkor, amikor már az egész magyarságra ráillik, amit Féja Géza írt kerek hetven éve, a viharsarki zsellérek sorsát feltárva: „Tudva és akarva olyan népréteget teremtenek, mely semmit sem fejlődik, s így igényei századok alatt sem növekednek.”