Eddig jórészt csak romboltak

Két eset lehetséges: az egészségügyi program kitervelői a betegellátásra vonatkozó alapvető statisztikai adatokkal vagy nem voltak tisztában, vagy ezeket egyszerűen figyelmen kívül hagyták. A számokból ugyanis megállapítható, hogy a 2005. évi betegellátó-kapacitás már annyira szűkös volt, hogy további leépítés a népesség egészségi állapotának a veszélyeztetése, emberéletek kockáztatása nélkül nem volt lehetséges. A KSH 2005-ös Magyar statisztikai évkönyve szerint hazánkban 2005-ben még 79 605 kórházi ágy működött, és ezen az ágyszámon 2,8 millió beteget láttak el. A kórházi ágyak szakmánkénti megoszlása az alábbi volt: belgyógyászat: 13 553, sebészet: 9974, szülészet-nőgyógyászat: 4607, csecsemő-gyermekgyógyászat: 4711, ideg-elmegyógyászat: 12 758.
Az ápolás évek óta csökkenő tendenciát mutató átlagos időtartama 2005-ben 8,1 nap volt, tehát az átlagos ápolás elérte azt a kritikus határt, amelyet tovább már nem lehet zsugorítani. Az átlagos ápolási időtartam szakmánként a következő volt: belgyógyászaton 7,4, sebészeten 6,0, szülészet-nőgyógyászaton 4,4, csecsemő-gyermekgyógyászaton 5,5, ideg-elmegyógyászaton 15,9 nap. Ha a nagyobb műtétek (coronaria bypass, szívbillentyű-beültetés, veleszületett szívrendellenességek, transzplantációk, daganatok, idegsebészeti műtétek stb.) nagy számát és a sebgyógyulás 8 napos időtartamát is figyelembe vesszük, a hatnapos sebészeti és 4,4 napos szülészeti-nőgyógyászati átlagos ápolási időt kritikusan rövidnek mondhatjuk.
A totális ágykihasználtság évek óta azonos: 79,9-78,5 százalék, amely a hétvégék és egyéb munkaszüneti napok természetes kiesését, valamint a sürgős esetek számára kötelezően fenntartott üres ágyakat figyelembe véve jónak, szinte maximálisnak mondható. Egyszerűen nem igaz, hogy a kórházak ágykihasználtsága rossz. A betegek is tudják, hogy a legtöbb esetben „meleg ágyváltás” történik: a távozó beteg még csomagol, de a következő beteg már ott ül a folyosón. A várólisták egészségtelenül növekednek; hogyan lehet rossz az ágykihasználtság ott, ahol várólistával dolgoznak? A probléma az, hogy a volumenkorlátozás miatt a hónap második felére elfogy a kórházak rendelkezésére álló pénzügyi keret. Az OEP nem fizet, a kórház nem veheti fel a betegeket, aztán kijelentik, hogy rossz az ágykihasználtság, tehát sok az ágy.
A 2006-os statisztikai adatok még nem állnak rendelkezésre, de minden klinikus tudja, hogy az év folyamán az arányok tovább romlottak: a finanszírozási megszorítások miatt az ágyszám fokozatosan morzsolódott, az egészségügy önfelszámoló rendszere hatékonyan működött. De a spontán ágyszámredukció nem volt elegendő, Molnár Lajos a szükségletet alig biztosító kapacitás ellenére döntött a további leépítésről, egy biztosan elégtelen és kockázatos ágyszámról, és a betegellátás ellehetetlenítéséről. Ma már mindenki látja, hogy az összesen 44 ezer aktív ágy nem elegendő, csakhogy időközben bezártak, szétvertek, összevontak kórházi osztályokat, nagyon sok orvost, asszisztensnőt, ápolónőt elbocsátottak. A helyreállítás tehát valóban sokba fog kerülni.
Egy ország kórháziágy-szükségletét számos tényező, elsősorban a népesség egészségi állapota határozza meg. Azonban az egyes szakterületek kórháziágy-igényének pontos megállapítása hazánkban számos akadályba ütközik. Melyek ezek az akadályok?
A magyar egészségügyi adatszolgáltatás tökéletesen megbízhatatlan. Az ellenőrzés nélküli teljesítményarányos finanszírozás bevezetése óta – 15 éve –az adatok a valóság helyett a finanszírozási érdekeket tükrözik. A túlélés érdekében az intézmények vezetői rákényszerítették az orvosokat a „termelés” fokozására, és a cél érdekében a diagnózisokat meghamisították. A teljesítmény folyamatos növekedése miatt találták ki a volumenkorlátozást. Hazánkban nincs teljes körű, általános morbiditási adatgyűjtés, ezért nem ismerjük pontosan az egyes szakterületekhez tartozó valamennyi betegség gyakoriságát, tehát hiányoznak az ágyszükségletet alátámasztó, megbízható adatok. A megbetegedések extrém, magas aránya önmagában igazolja a betegellátással szemben támasztott igényeket. A betegellátás színvonala évtizedek óta romlik, és ebben nemcsak a súlyos alulfinanszírozottság, hanem a szakmai ellenőrzés elégtelensége is szerepet játszik.
Az ágyszámmal kapcsolatos igény az egyes szakterületek sajátosságaitól is függ. Vannak szakmák, így a baleseti sebészet, a fertőző- és a gyermekosztályok, ahol a szükséglet hullámokban, halmozottan jelentkezik. Ezen osztályok ágyszámát értelemszerűen úgy kell megszabni, hogy a váratlan tömegbalesetek, járványok betegeit is el lehessen látni. Az ágykihasználtság így lehet, hogy időnként alacsonyabb, de ezért, mert nincs éppen szalmonellajárvány, nem szabad minden fertőzőosztályt felszámolni. Volt olyan influenzajárvány, hogy nemcsak a bel-, de átmenetileg a reumaosztályokat is influenzaosztállyá kellett átalakítani.
Az ágykihasználtság is több tényezőtől függ, a mutató nemcsak a szükségletet, a finanszírozási viszonyokat, a szakterület sajátosságait tükrözi, hanem az adott osztály működésének a színvonalát is. A betegek oda fordulnak, ahol meggyőződésük, informáltságuk és tapasztalatuk szerint a legjobb ellátásban részesülhetnek. Nem véletlen, hogy egyes osztályokra heteket, hónapokat kell várni. Ha egy kórházi osztály ágykihasználtsága elmarad az átlagostól, lehet, hogy a főorvost kellene lecserélni, nem pedig az osztályt bezárni.
Április elsejét, az egészségügyi reform hatálybalépését követően Molnár Lajos lemondott, nem várta be a diadalt. Az eddigi tapasztalatok ékesen bizonyítják, hogy a szakmai megfontolásokat mellőző, átgondolatlan és mindenáron végrehajtott megszorítások hová vezetnek. Az átszervezések kezdete óta alig telt el néhány hét, ország-világ előtt nyilvánvalóvá vált, hogy az egészségügy szétbombázásának máris súlyos következményei vannak: a felelőtlen és szakszerűtlen intézkedések halálos áldozatokat követelnek.
A mértéktelen és rohamléptekben végrehajtott felszámolás miatt a betegellátás talpon maradó egységei a legnagyobb nehézségekkel birkóznak; a maradékra hatalmas többletmunka hárul. Az újpesti Károlyi Sándor-kórház szülészeti-nőgyógyászati osztályát, amely eddig a IV., a XV. kerület és az agglomeráció (220 ezer lakos) ellátásáról gondoskodott (éves forgalma: 680-700 szülés, 350-400 nőgyógyászati műtét és 15 ezer ambuláns beteg), bezárták. Április 1-je után az új betegek felvétele megszűnt, az utolsó beteget is elbocsátották. Ezt követően egy hét alatt a két műtőt, a szülőszobát, az újszülöttrészleget és a kórtermeket tökéletesen leszerelték, a vízcsapoktól kezdve a lámpákig mindent elvittek, senki sem tudja, hogy hová. Vajon miért e sietség? Kinek kell a kiürített épület? A betegek pedig bolyonganak, hol fogadják be őket. Hogy az orvosok sorsa pontosan mi lesz, még maguk sem tudják.
A reform kudarcának a beismerése, a helyzet valódi korrekciója és a betegellátás konszolidációja helyett jelenleg mégis szánalmas és kétségbeesett ötletekkel kísérleteznek: hol a Szent János, a Szent Margit és a Budai Gyermekkórház összevonását, hol egy fővárosi kórházholding létrehozását tervezik. A Kútvölgyi úti kórházat pedig a főváros szeretné megkaparintani az egyetemtől. A vadnál is vadabb ötletek – mint a János-kórház ledózerolása – pontosan tükrözik a reformerek gátlástalanságát és hozzáértését: nagy értékű kórházak lerombolása is lehetséges, a szakmai szempontokat senki nem kéri számon. A kapkodás, a naponta bejelentett újabb és legújabb elképzelések, az ágyszám és az „átmeneti időszak” határidejének ismételt módosításai mutatják, hogy nincs igazi hozzáértés.
Aki dolgozott valaha kórházban, az tudja, hogy öt-tíz ágyas osztály nem létezik, mert működésképtelen és gazdaságtalan, ugyanis az ágyszámhoz megengedett személyzeti létszám nem teszi lehetővé sem a folyamatos betegellátást, sem az ügyeletek, sem a betegszabadságok, sem az évi szabadságolás biztosítását, ugyanakkor aránytalanul drága. Vajon hogyan és milyen személyzeti létszámmal működnének a holding telephelyei, ha a holding ágyait szükség szerint szállítgatnák egyik kórházból a másikba? A legegyszerűbb talán az volna, ha a beteg a fogkefe mellett vinné magával az összecsukható ágyát is. És Horváth Ágnes asszony hogyan óhajtja fenntartani az egyetemen a többnyelvű gyakorlati oktatást, ha nincs elegendő ágy és nincs elegendő beteg?
Az erőszakosan végrehajtott reformot és a főváros mohóságát is minősíti, hogy a korrekcióhoz a főváros hétmilliárd (!) forintot igényel. Miért kellett rohamtempóban leszerelni a jól felszerelt osztályokat? Nyilvánvaló, hogy sem a három budai kórház összevonásától, sem egy kórházholding kialakításától az adminisztráció felesleges növelésén és az átszervezés többletköltségén kívül más előny nem várható. Az eddigi összevonások is eredménytelenek voltak, de mindig jó sokba kerültek. Az ablakon kidobott újabb milliárdok bizonyára elősegítik a konvergenciaprogram végrehajtását.
Rövid idő alatt sikerült teljes káoszt teremteni: a kismamák, a betegek nem tudják, hová fordulhatnak, az orvosok nem tudják, kit láthatnak el és azt sem, mikor kötnek útilaput a talpukra. Horváth Ágnes szerint nincs probléma, az orvosok majd átképzik magukat. Aki ilyet javasol, nincs tisztában a szakorvos képzés lényegével, nem tudja, hogy négy-öt éves gyakorlat után lehet csak szakvizsgát tenni, de egy orvos igazi szakemberré csak sokéves gyakorlat és tapasztalat során válik. Lehet-e tisztességben megőszült orvosokat inas- és segédévekre kényszeríteni? Elvárható-e egy középkorú orvostól, hogy újból kezdő legyen? És képes-e ugyanúgy tanulni, mint huszonévesen, ha az eddig megszerzett tapasztalatát kihajíthatja az ablakon?
A magyar betegellátást és biztosítási rendszert politikusok, bankárok, közgazdászok – busás haszon fejében – nemzetközi pénzügyi érdekeknek akarják alárendelni, mert a hódítók nem elégedettek sem a profittal, sem a magyar népességfogyás ütemével. Minden szakértelem és hozzáértés nélkül szólnak bele egy rendkívül összetett rendszer átszervezésének a részletkérdéseibe, amelynek a következményeivel nincsenek, nem is lehetnek tisztában. A szakmai kérdéseket hatalmi szóval kívánják eldönteni. Tudomásul kellene végre venni, hogy az egészségügy nem egy ipari vállalat, a kórház nem autó- vagy ruhagyár!

A szerző az orvostudományok kandidátusa