Értelmiségiek, ébredjetek!

Régóta ismerem, tisztelem és kedvelem Karátson Gábort. A nemrég ugyanitt megjelent írásának sok gondolatával egyetértek (Kossuth téri beszéd, Magyar Nemzet, május 8.). Amit viszont nagyon szomorúan látok, az a végtelen pesszimizmus, ami átszűrődik a soraiból. Az értelmiség jelentős része passzivitásba vonult pesszimizmusában, és a tömegek is ezt a mintát követik. Egy hitoktató ismerősöm szokta mondani: „Isten társai vagyunk a teremtésben.” Ehhez képest mára már hajlamossá váltunk azt hinni, hogy a globális tendenciák annyira nagy erőket mozgatnak, hogy már lehetetlen ellenállni azoknak.
A tavaly tavaszi választások utáni kormánypálfordulásban azt volt a legnehezebb megemésztenem, hogy az emberek mindezt szó nélkül tűrik. Ősszel olyan élményt jelentettek számomra a Kossuth téri események, mint amikor a fülledt időben végre elered az eső. Az emberek felháborodását annak a néhány fogalomnak a bemocskolása idézte elő, amelyek, ha az utóbbi években talán nem is gondoltunk rájuk túl gyakran, még sokunkban értéket képviselnek. Számomra is új jelentést kapott ősszel a nemzethez tartozásom. Nincs vagyonom és hatalmam, de van hazám és becsületem. Ezt a két dolgot nem cserélném le a másik kettőre. És együtt lenni olyan emberekkel, akik szintén így gondolják – a társadalom akármelyik részéből kerültek is ki – mindenképpen felemelő.
Ősszel erkölcsi forradalom indult be a Kossuth téren. Bár egyre többeknek válik bizonytalanná az egzisztenciájuk, és egyre alacsonyabb életszínvonalon élünk, de mégsem ez okozta a legnagyobb felháborodást, hanem az, hogy el akarják venni tőlünk a szellemi és erkölcsi értékeinket. Minősíthetetlen szavakat használnak a hazánkra, a hazugságot és a lopást mint alapvető és pozitív emberi tulajdonságot akarják elfogadtatni velünk, a pénzt pedig az emberélet, az egészség, a kultúra feletti értéknek kívánják beállítani. Ez a folyamat már régóta zajlik, de most sokkal nagyobb léptékűvé vált. A jogi paragrafusok sem számítanak, nemhogy az emberség, és már az is „szélsőjobbos”, aki ragaszkodik nemzeti kultúrájához – mintha ez lenne a beteges, és nem az, hogy valaki teljesen kitörölte a lelkéből ezeket az értékeket.
Sokakat zavart az őszi Kossuth tér sokfélesége. Voltak sérült személyiségű önjelölt szónokok is, de hallhattunk emelkedett, színvonalas beszédeket, amelyek rámutattak a politika visszásságaira. Igaz, a megoldás akkor még nem fogalmazódott meg árnyaltan. Inkább azt tudta mindenki, hogy mit nem akar. Talán ez az, ami sokakat visszariasztott: inkább kapaszkodtak abba, ami rossz, de biztos, minthogy kipróbáljanak valami újat, aminek ki tudja, mi lesz a vége. Pedig ennek a kormányzásnak államcsőd lesz a vége, és mint látjuk, a rombolást máris megkezdték egészségügyi reform néven – ennél még a bizonytalan is csak jobb lehet.
Ha valami összeomlik, mindig jön utána valami új. Lassan kirajzolódik, hogy mi a jövő útja. „Az evolúciós szabadságharc két pilléren áll: az önszerveződésen és a felvilágosításon” – mutatott rá Bene Gábor, a Kossuth téren minden este tüntetést szervező Magyar Nemzeti Bizottság 2006 titkára. A felvilágosítás elsősorban az értelmiség felelőssége. Az önszerveződés mindnyájunké. Helyi közösségek és a nemzet szintje – ezek olyan társadalmi egységek, amelyek képesek szembeszegülni a pénzvilág önző érdekeivel. Belső kereskedelem, közvetlen kapcsolatok kiépítése a hazai termelőkkel és egy jó cserépkályha a nagyinál – ilyen dolgokon múlik, hogy ne legyünk kiszolgáltatottak a központi hatalmaknak, és ne váljunk ezáltal rabszolgává.
A civil nemzeti hálózat lehetővé teszi, hogy megállítsuk a pénzvilág rombolását. Meg kell találnunk hozzá a megfelelő formákat. Nemrég még többnyire az volt a köztudatban, hogy akik részt akarnak venni a közéletben, azoknak pártokba kell tömörülniük. Ma viszont azt tapasztaljuk, hogy egyre többen ábrándulnak ki a pártokból, és inkább a konkrét, jó célok érdekében szövetkezett független civil szervezetek azok, amelyek hitelesek tudnak maradni, az ezekből szerveződő civil háló az, ami valódi civil kontrollt gyakorolva felléphet a nép érdekében.
Októbertől márciusig nekem is volt egy olyan időszakom, amikor már nem tudtam befogadni a hazánk és mindnyájunk tönkretételéről szóló híreket, és inkább oda sem figyeltem. „Sokat kellett dolgoznom” – mentegetőztem, amikor azt kérdezték tőlem, hová tűntem – ami igaz is volt, de az is igaz, hogy inkább minden mást csináltam, ami elterelte a figyelmemet, annyira tehetetlennek éreztem magam ebben az iszonyú helyzetben. Nem értettem az erkölcstelenség, az agresszivitás mozgatórugóit, hogy hogyan lehet ledarálni egy népet a globalizáció malmában, mindenféle tartozásokra és gazdasági érdekekre, jogi paragrafusokra hivatkozva, teljesen figyelmen kívül hagyva az embert. Túlságosan fájt látnom, ahogy egyre többen veszítették el a munkájukat, egyre szegényebbek lettünk, egyre reménytelenebbnek tűnt, hogy emberhez méltó, tartalmas és biztonságos életet éljünk.
Március huszadika óta újra járok a Kossuth térre. Örömmel tapasztaltam, hogy a tér szellemisége nagy változáson, tisztuláson ment keresztül. Nincsenek már zavaros fejű, lelki sérült, szereplésre vágyó szónokok, csak olyanok, akik lelkesíteni és tájékoztatni akarják a résztvevőket. Nincsenek többezres, több tízezres tömegek, de van egy stabil mag, amely őrzi a lángot addig is, amíg nem mozdulnak újból nagy tömegek.
Előbb-utóbb talán elmúlik az emberek – mesterségesen gerjesztett – félelme az aktív, tevékeny részvételtől. Hiszen a legnagyobb veszély ma éppen a passzivitásban rejlik. Remélem, még idejében eljutunk arra a pontra, hogy nem hagyjuk vágóhídra terelni magunkat, inkább választjuk a bizonytalant, a sok ismeretlent és sok újat rejtegetőt, akár egy korszakváltást is, amikor újra kell tanulnunk egy sor dolgot, és át kell értékelnünk szinte mindent, amiről azt hittük, hogy pontosan tudjuk az értékét – de mindenképpen az életet.
Kedves Karátson Gábor, példát mutattál, hogyan tágítsuk ki bátran látókörünket más kultúrák felé is, hogyan gazdagodjunk, teljesedjünk ezek által, és közben hogyan maradjunk meg saját kultúránkat, értékeinket kincsként őrző magyarnak. Magad is kinccsé váltál közben, szimbólummá, a helyes, magát a világban elhelyezni tudó, se nem alul-, se nem fölülértékelő nemzeti öntudat szimbólumává. Gyere velünk, folytasd a Jóisten által rád ruházott feladatodat! Ahogyan annyi jó célért vívott tüntetésen találkoztunk, gyere most is, amikor a legnagyobb a tét. Szólítsd meg az otthon maradó barátaidat is, valahogy így: Értelmiségiek, ébredjetek! Rakjuk össze a jövőnket, mint egy isteni mozaikot vagy mint egy mandalát, igazságosra, harmonikusra, felemelőre!

A szerző szerkesztő