Falusi válasz a Márciusi levélre

Azok közé az egyre fogyatkozó számú, falun élő értelmiségiek közé tartozom, akiknek értékrendjét, gondolkodásmódját mindig is a magyar irodalom határozta meg. Az örök értéket hordozó teljes magyar irodalom a Halotti beszédtől napjainkig. Nem a szép szavakkal az országot és népet a szakadékba vezető politikus népvezérek, nem is a jövő-menő, gyorsan divatjukat múló, percemberkéknek számító, nemegyszer futtatott sztárírók, nem is azok, akik a népben-nemzetben gondolkodás helyett pusztán az alany-állítmány helyes használatára leszűkítve akarnak túllépni a provinciálisnak (mucsainak) tartott nemzeti irodalmi hagyományokon.
Éppen ezért örömmel olvastam Csoóri Sándor Márciusi levelét, amelynek minden szavával, gondolatával egyetértek. Remélem, fel fogja rázni a még nem korrumpálódott magyar értelmiséget, s jelentősége Németh László és Kodolányi János szárszói konferencián elmondott beszédeihez lesz mérhető. Az 1943-as szárszói tanácskozás előadásai évtizedekre előkészítettek bennünket a várható eseményekre, társadalmi viszonyokra, és sugalmazták a magyar nép, különösen pedig a magyar értelmiség erre adható helyes reakcióját, úgy Csoóri cikke is végre kimondja, hogy a komprádor értelmiség még hallgatásával is cinkosa lesz a nemzetellenes hatalomnak. Az a belterjes fővárosi társadalmi csoport, amelynek tagjai magasan műveltek, s túlnyomó többségük a közvélemény-formálás különböző csatornáin végzi agymosásunkat, szinte ellenállás vagy legalábbis versenytárs nélkül teheti. A kicsiny, orkánszerű ellenszélben működő ellentábor tiltakozásai pusztán egy minőségi, de szintén csak belterjes kisebbségig jutnak el. A levél jelentőségét máris igyekeznek agyonhallgatni, vagy bagatellizálni a kormánypárti újságok és médiumok, a pórázon tartott pártsajtó, mondván, fontosabb problémák rágják most húsunkat. Azokat kell előbb tisztázni, megoldani. Azokért csatasorba lehet állni. A magyarság jövője azonban századrangú ügy.
Ezért van nagy a jelentősége, meggyőződésem szerint, azoknak a vidéken, főleg a kis falvakban élő tanítóknak, tanároknak, tisztviselőknek, orvosoknak, mezőgazdászoknak, akik nemcsak diplomájuk szerint, hanem életük valamennyi megnyilvánulása alapján is értelmiségieknek mondhatók. Ők azok, akik nemcsak egy levegőt szívnak, egy kenyeret esznek szomszédaikkal, de naponta beszélgetnek is velük. Sorsukban osztoznak, vagyis élik azt a sajátos magyar vagy közép-európai értelmiségi életformát, amit az újkori történelem alakított ki. Éppúgy kapálják kicsiny birtokukat, mint azok. De néha tollat ragadnak, és megírják véleményüket egy-egy országos vagy helyi problémáról. Együtt járnak a falubeliekkel a templomba, meghívják őket a lakodalmakra és a disznótorokra, képviselik a falu népét a helyi önkormányzatban, különféle egyesületeket hoznak létre, kutatják településük múltját, gyűjtik és tudatosítják néprajzi hagyományait, tájházat létesítenek, ismeretterjesztő előadásokat szerveznek, vitafórumokat vezetnek, jeles előadókat hívnak meg. Az ilyen lelkes lokálpatrióták példája ezerszerte többet nyom a latban, mint a személytelen média csábereje. Ezt a fajta, ma sokak számára idejemúlt magatartásformát is a népi irodalom ültette el bennünk.
A magyar népnemzeti irodalomnak az a sereglése, amely csak a reformkoriéhoz hasonlítható, nemcsak láttatta a bajt, de megoldást is kínált, s mindenesetre ráébresztette értelmiségünk legjobbjait tennivalójára. A világ nagyhatalmai aztán más megoldást nyújtottak számunkra, amibe majdnem belepusztultunk. De van-e, aki ma megírja a magyar társadalom, a magyar lélek sivárságát úgy, hogy az mindenkiben a tarthatatlanság érzését keltse? A látlelet elszomorító lenne, a szónak meg mágikus erővel kellene hatnia. A lelki megújulást tömegigénnyé kell tenni! Szabad-e a pusztuló magyar faluhoz ragaszkodni, lehet-e szeretni, s főleg segíteni elöregedő népén? Meri-e vállalni a sokszor kigúnyolt népért síró, népmentő próféta szerepét a vidéki értelmiség? Ne mondja meg senki, hogy a vidéki magyar valóság világjelenség, nyugodjunk bele, vegyük tudomásul.
Bizonyos-e az, hogy csak így lehet? Biztos, hogy a körülmények erősebbek az emberi lélek akarásánál? Micsoda értékek válnak semmivé a szemünk láttára? Nemcsak a nemzetmegtartó néphagyományra (elsősorban a folklórra) gondolok, de arra az emberi magatartásra és erkölcsiségre, ami minden kultúrának az alapja. Gondoljunk az egykori parasztság tapasztalaton alapuló általános agronómiai tudására, tekintély- és törvénytiszteletére, szorgalmára, munka-, föld-, család- és hazaszeretetére, mély vallásosságára, konzervativizmussal párosult újító kedvére, kockázatvállaló bátorságára. Milyen jó volna, ha mindezt nem dobtuk volna ki ilyen meg olyan eszmék nevében a szemétdombra. Van-e még, s lesz-e a jövőben, aki mindezt megőrizze, fontosságát hirdesse? „Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén a riadó vak mélységet felverje szavával?” Próbáljuk meg hát a lehetetlent – akár a világ ellenében is. (Többes számban beszélek, talán nem vagyok egyedül. Falusi értelmiségiek, ha vagytok még, rátok számítok.) Legalább addig is őrizzük a tüzet, mert annak nem szabad kialudnia.

A szerző nyugalmazott címzetes főiskolai tanár