Rég várt jelenség ütötte fel a fejét. Sokan azok közül, akik ezt korábban tagadták, vagy nem vettek tudomást róla, végre felismerték, hogy hazánk komoly bajba került. Az az illúzió, hogy a demokratikus átalakulás meghozza a jólétet is, végleg szertefoszlott. Sokan sokféleképpen gondolkodnak. Vannak még olyanok is, akik a romlást sem ismerik el, reformokról, igazságosságról beszélnek. Közülük csak azokkal érdemes foglalkozni, akik ezt ismerethiány miatt teszik. Őket gyorsított ütemben világosítják fel a mindennapok gyötrelmei.
A romlás vámszedői ugyanakkor tisztában vannak a helyzettel, de érdekből éppen annak ellenkezőjét terjesztik. Ők a reformpropagandába bújtatott valótlanságokat nem hiszik, de ismerik a propaganda természetét. Hatékonysága, mint minden reklámé, egyenesen arányos a terjesztésre fordított összeggel. Kellő büdzsé mellett mindig akad firkász, ripacs és kókler, aki a fonnyadt zöldséget frissnek árulja. Erre pedig pénz van. Szerencsére sokkal többen vannak, akik már felfedezték a bajt, de nem tudják, mi az oka. Egyesekből a helyzet félelmet váltott ki. Mások a felelősség kérdését is felvetik. Van, aki úgy véli, hogy van az országnak erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen elitje, amely a romlás okainak megjelölése és a romlásban játszott szerepek konkrét megnevezése nélkül pusztán morális alapon is változást tud elérni. Ha van ilyen elit, akkor eddig is volt, nem most keletkezett, a dolgok pedig mégis mentek, ahogy mentek, és vezettek, ahová vezettek. A romlás konkrét okainak és előidézőinek megjelölése (diagnózis) nélkül viszont aligha kerülhet sor a javulás útjainak felfedezésére (terápia). Vitán felüli ugyanakkor, hogy a diagnózis felállításában az erkölcs nélkülözhetetlen, és a terápiának is ezen kell alapulnia.
Infláció, kamatpolitika, kivitt profit
Magunkat összehasonlítani mindig a versenytársakkal érdemes. Megállapítani is ennek alapján tudjuk, hogy nagy bajban vagyunk. Versenytársaink az unió tíz új tagországa. Mindenhol volt infláció, és mindenhol eredményesebben kezelték, mint nálunk. Volt, ahol új, de rögtön stabil pénzzel ugrottak ki a korábbi államalakulatból (baltiak, Csehország, Szlovákia, Szlovénia). Volt, ahol a múlt káoszát gyors és heves infláció tüntette el, majd stabilizálták, esetleg újradefiniálták a pénzegységet (Lengyelország, Románia). Az uniós csatlakozást mindegyik ország csökkenő inflációval érte el. A kivétel Magyarország. Nálunk az inflációról szólt az elmúlt negyed század. 1985 óta mindössze három évben volt öt százalék alatti a pénzromlás. Két számjegyű inflációt tizenkét évben mérték, hét évben húsz százalék felett volt a szint, egyszer pedig harminc százalékot vesztett a pénz az értékéből.
Mindenütt kivételes, átmeneti, rövid ideig tartó, nálunk állandó a jelenség. Az infláció szolgál erkölcsi tanulsággal. Az infláció nem egyéb, mint csalás. Vannak haszonélvezői, de a többség rajtaveszt. A haszonélvezők ellenszolgáltatás nélkül csapolják meg a vesztesek pénztárcáját, tehát lopnak. A lopás pedig bűn, nemcsak erkölcsi értelemben, de a törvénykönyv alapján is az. Ezt már a középkorban pontosan tudták. A jó pénzt kibocsátó királyt becsülték. Az unió is az erkölcs talaján áll, mert stabil pénzt követel tagjaitól. Csak akkor ad belépőt az euróba, ha erről meg is győződött. A pénz ugyanis tagállami produktum. Nálunk epizódnak tűnő évek kivételével folyik a csalás. Az is világos, hogy a csalást kik követik el. A kormányok, ha áfát emelnek, ha hatósági áras termék árát emelik, vagy ha a nemzeti pénz leértékelését idézik elő. A csalás azonban nem sportból, hanem érdekből történik. Az érdekeltek az államot használják fel, hogy másoktól elvegyenek. Az elvétel útja az áremelésen keresztül vezet. A vásárló pénzéért annyit dolgozott, mint tegnap, de ma kevesebb jár azért.
Az elvétel második lépése a kamat. Mozgása az infláció következménye. Az infláció láttán a kölcsönpénz is többe kerül. A ma kölcsönadott egymillió egy év múlva tízszázalékos infláció mellett százezerrel több, és a kölcsönző még semmit nem keresett. Jó helyeken keresni kell efelett egy-két százalékot. Az inflációkeltő állam és a pénzkölcsönzők néha összejátszanak. Azért, hogy a kamat jóval az infláció fölé kerüljön. Ez kevésbé lenne baj, ha a hitelezők is honiak lennének, ha buzogna a megtakarítási kedv, de nem buzog. Ekkor a magas kamatok hazánkban maradnának, és az itteni jövedelmet gyarapítanák. A hitelezők jórészt külföldiek, és viszik ki a megkeresett kamatokat az országból. Az emberek nálunk vészesen eladósodnak, és nem megtakarítanak. Az adósságuk miatt közvetlenül is áldozatai a magas kamatoknak. A kamatban is van erkölcsi tanulság. Az infláció feletti kamat is jól behatárolható módon erkölcstelen. Az infláción és a kamaton keresztüli permanens csalás révén az azt fenntartó állam magyar jövedelmeket von el, és külföldre csoportosít.
Az EU-nak megmondják, itthon titkosítják
Valótlanságot valósnak feltüntetni is erkölcstelen dolog. A Nyugathoz való felzárkózásról szóló regék sem igazak. Az általánosan hangoztatott sztereotípia úgy hangzik, hogy kétszer akkora a GDP-növekedésünk, így egy emberöltő elég a felzárkózáshoz, ami már el is telik lassan. Mit mutatnak ezzel szemben a tények (lásd KSH)? 1989–93 között zuhantunk több mint 20 százalékot, és a szintet újra csak 1999-ben értük el. 2006 végére 138 százalékon állunk. Tizenhét év alatt 38 százalék igazán nem sok. Távol van ez a kétszeres növekedési ütemtől. Ezt mutatják a szebb számok, a GDP. Hogy mi jut ebből a magyaroknak, azt a nemzeti jövedelem, a GNI mutatná, ha lennének a rendszerváltozás utáni évekre egybefüggő számsorok, de nincsenek. Érdemes ehhez idézni a Központi Statisztikai Hivatal állásfoglalását. „A bruttó nemzeti jövedelem (GNI) ugyancsak a GDP-ből származtatott makrogazdasági mutató. Használata a globalizáció előrehaladásával általánossá vált a nemzetközi statisztikai gyakorlatban, az EU tagországai számára pedig az Eurostat kötelezően előírja. Fontosságát jelzi, hogy az EU-tagállamok befizetéseinek meghatározása részben ehhez a mutatóhoz kapcsolódik.” Ha a GDP-ből származtatható, akkor miért nem származtatták és publikálták? Ez kiknek volt az érdeke? Az EU-hoz nyilvános, a magyar közvéleményhez titkos?
Nem kell külön bizonygatni, hogy a GDP-ből képződő jövedelmekből az osztozkodásban nem a magyarok vitték el a pálmát. Jól jelzi azt a külföldi tulajdonosi jövedelmek 837 milliárd forintról 1139 milliárd forintra növekedése 2001 és 2005 között (36 százalék), miközben a GNI ez idő alatt csak kevesebb mint 20 százalékkal nőtt. Ezek voltak a „jóléti rendszerváltás” évei, de mi történt 1989–98 között, a zuhanás éveiben, valamint a múlt év végétől? Erre adatok hiányában is könnyű következtetni. Aligha valószínű, hogy a magyaroknak ma több jövedelem jut, mint 1989-ben. Nyilvánvaló, hogy a valós adatok meghamisítása és elhallgatása az infláció és a kamatok által okozott veszteségek haszonélvezőinek érdekét szolgálja. Nem csoda tehát a rendszerváltozással kapcsolatos általános illúzióvesztés. Helye lenne a gazdaság számainak őszinte közreadásának. A közvélemény már elkönyvelte, hogy közérdekű adatokat meghamisítani és a népet ezek alapján becsapni erkölcstelen. Ugyanúgy erkölcstelen azonban a közérdekű adatokat elhallgatni.
Bajaink eredőjeként az inflációt jelöltük meg. Jól látható, hogy az inflációra fűzhető fel egész boldogtalanságunk. Ismeretes, hogy az elmúlt negyed században milyen infláció zajlott le, regnáló kormányok alatt miként alakult az inflációs kép. Eszerint alakulnak a felelősségek is. Előfordult, hogy regnáló kormányfők és pénzügyminiszterek nyíltan is a pénzrontás mellett érveltek, és táplálták a befektetők mohóságát. Ez mindig a belföldiek rendelkezésére álló jövedelem további megcsapolásával járt együtt. Ez történt 1994–95 fordulóján és 2003-ban. Ez minősített erkölcstelenség, jobb helyeken bennfentes kereskedés, ami közbűntény. Nálunk rá sem hederítettek. A közvéleményben ma sajátos kettősség él. Egyrészt naponta halljuk az ódákat az inflációtechnikusokról, másrészt ma már nagyon érezhető a baj. Ebből ered a morális tanácstalanság, az erkölcsi relativizmus, a kisebb-nagyobb csalásokra való tömeges hajlam.
Az infláció nem személy, nem lehet büntetni. Az infláció azonban nem is pusztán gazdasági ügy. Az inflatorikus politika nem a dilettantizmus, hanem az érdekek mentén folyik, a regnáló kormányok felelőssége. Az érintett inflatorikus kormányok felelősséget nem választóik, hanem a hitelezők felé vállalnak. Felmentést ad, aki az inflációtechnikusokat egyszerűen dilettánsnak nevezi. Az érdekek mindig megtalálják a kielégítés útját is és az úthoz a segítő szövetségest. Szövetséges volt szép számmal, de aki az utat elállja, csak nagyon kevés. Ha az irodalom világáról beszélünk, született-e mű az előző két évtizedben, ami az inflációt erkölcsi alapon marasztalja el? Ugye, nem. Talán a baj felismerése szül ilyeneket. Harpagon vagy éppen zsugori uram története sem ihlette meg a szerzőket, hogy darabot írjanak vagy dalszövegeket az erkölcstelen kamatról. Szótlanul nézték, hogy jegybanki tisztségviselők a kereskedelmi bankok igazgatóságában ültek. Ez olyan, mintha a focibíró, miközben fütyül, az egyik csapatban játszik is.
Ebből szép szatirikus filmet lehetne készíteni. Senki nem hiheti komolyan, hogy a VIP-hitelek és -betétek kedvezményezettjei ne tudták volna, hogy a kedvezmény a lekenyerezésnek, az alázatos lakájkodásnak szól! Mára azonban a helyzet teljesen eldurvult, mert szinte minden az inflációs politika foglyává, így spekulatívvá vált. Boldogulni is, egyre kevesebbnek, így lehet. Jó- és rosszhiszemű tollnokok egyaránt látják, hová jutottunk azáltal, hogy a gazdaság erkölcstelenségei (magas infláció és kamat) hová juttattak bennünket.
Háromlépcsős beszámoltatási szint
Ma már az udvari dalnokokat is „reformálják”. A reform egyébként maga is alkotók kezébe való dolog. Miért nincs mű, amelyik összehasonlítja Klebelsberg Kunó iskolareformját a mostani iskolabezárásokkal és -összevonásokkal? Klebelsberg a hadi kiadások kényszerű megkurtításából megmaradt pénzt fektette a később busásan megtérülő oktatásba, ma a kormány viszont a növekvő kamatok és multiprofitok által kivont állami bevételek fedezetére von el pénzt oktatásból, egészségügyből. Micsoda különbség! Lehetne a Bethlen- és a mai kormány programját is a történések szintjén összehasonlítani, a pengőhöz vezető stabilizációs utat az euróhoz soha nem vezető tévelygéshez hasonlítani. Ugyanezt meg lehetne tenni az 1946-os pénzreformmal is. Természetesen nem úgy, ahogy nekünk az iskolában tanították.
A bajból kihátrálás első lépése az ügyek erkölcsi alapról megítélése. A sikerhez azonban elengedhetetlenül szükséges a személyre szabott felelősségek megállapítása is, az inflációs kormányok felelős tagjaié és a lényeg elleplezésében címszerepeket vállaló tollnokoké és dalnokoké. Az igazságot megírni, a hazugságot leleplezni kellene már. Csak így tudunk megszabadulni az erkölcsi relativizmustól, amikor a lesittelt békés tüntető több büntetést kap, mint a tolvaj rendőr, vagy a polgári kormány egyik volt minisztere az inflációs politika egyik apostolától várja a megmentést…
A szerző közgazdász, volt miniszter
origo.hu
Nyárias meleg várható a hét első felében
