Hat a társadalom Stockholm-szindrómája

Szólamok hangzottak el a minap a parlamentben a miniszterelnök szájából az ellenzék kárára a gyávaságról és a bátorságról. De bátor-e az a kormány, amely október 23-án állig felfegyverzett rendőri rohamegységekkel veret meg békésen emlékező embereket, időseket, gyerekes családokat egyaránt? Gyávák-e azok az ellenzéki vezetők, akik két hétre rá, válaszként, dacolva az óriási rendőri fenyegetettséggel, az első sorban vonulnak végig az Andrássy úton, testükkel védve a mögöttük haladó tömeget? Bátor-e az a miniszterelnök, aki kizárólag testőrséggel maga körül megy az emberek közé, de akkor is többnyire hajlott hátú, idős néniknek szorongatja a kezét? Bátor-e, aki az állami ünnepségeken vagy zárt ajtók mögött szónokol (március 15.), vagy csupán üres tereken, ahová az emberek nem mehetnek be (október 23.)?
Ezzel szemben az ellenzék vezetői tömeggyűléseken, az emberek között tesznek tanúságot, dacolva a rendőri hatalom fenyegetésével. És vajon bátor-e az a rendőrség, amelynek tagjai nem védik meg egymást felsőbb politikai utasításra 100-150 randalírozó provokátor ellen (lásd a tévészékház ostromát, szeptember 18.), mert inkább ücsörögnek a szomszédos utcákban, a buszokban? Bátor-e az a rendőrség, melynek tagjai rabszíjra fűznek, megaláznak, őszödi stílusban ócsárolnak egy egyetemi tanárt, aki csak tanúskodni akart egy hatósági intézkedésnél? Bátor-e az a rendőrség, amelynek tisztviselője, miután társai lelőttek egy bankrablót, pénzt lop a lopott pénzből? A rendőri nemi erőszakról ne is beszéljünk, az annyira borzalmas és tragikus. És bátor-e az a bíróság, amely az ártatlan október 23-i áldozatokat elítéli, a rendőrterror irányítói pedig közben kitüntetést kapnak, a lopós rendőr meg nem letöltendő szabadságvesztést…
Magyarországon a dolgok megfordultak, illetve felfordultak, ahogy a Kádár-diktatúrában is történt. Az egyik liberális megmondóember azt mondta, nem az a bűnös, aki hazudik, hanem az ostoba, aki elhiszi. Bátrak-e azok az egészségügyi miniszterek, akik főnökeik (pártelnökük, miniszterelnökük) utasítására betegellenes intézkedések sokaságát hozzák, majd hazudozva próbálják a közvéleményt az orvosok és a nővérek ellen hergelni? A hódmezővásárhelyi haláleset például nem történhetett volna meg április 1. előtt. Ez a jéghegy csúcsa, ennél sokkal durvább dolgok zajlanak a mélyben. A napidíj, a vizitdíj is probléma, de mindez gumicsont a bevezetett volumenkorlátozás miatti értelmetlen és korai elhalálozásokhoz képest. Dr. Horváth Ágnes szájából hangzott el nemrég, hogy a kórbonctani diagnózisok közel negyede nem fedi a valóságot. Ezt két ok miatt mondhatta.
1. Szakmailag ennyire tájékozatlan, és nem ismeri a valóságos helyzetet, hogy tudniillik már csak kérdéses esetekben boncolnak a szakemberhiány, a hozzátartozók kérése miatt. Így az egynegyedes arány kifejezetten jónak mondható. 2. Vagy tudja ezt, de csúsztat, hogy mondataival, cselekedeteivel – az oszd meg és uralkodj elve alapján –, egészségügyi miniszter létére, a saját minisztériuma alá tartozó csoportokat (betegek, gyógyítók) és a közvéleményt az orvosok, nővérek ellen fordítsa.
Az első esetben szakmailag, a második alapján morálisan alkalmatlan bármiféle egészségüggyel kapcsolatos munkára. Lábbal tiporja orvosi esküjét, mely legalább olyan értékű, mint a miniszteri eskü. El kellene gondolkodnia azon, hogy visszaadja orvosi diplomáját, de persze a kiadó egyetem is megvonhatná tőle. Ezekről az esetekről alig értesül a közvélemény – csak a kritikus sajtóban, és csupán korlátozott hatásfokkal jutnak el a szélesebb nyilvánossághoz. A kormánysajtó közönségét ugyanis rendre megtévesztik, félrevezetik.
Hat a Stockholm-szindróma. A Stockholm-szindrómát a 70-es években írták le lélekgyógyászok az első gépeltérítések kapcsán, amikor azt vették észre, hogy a túszok elkezdtek azonosulni a terroristákkal, szinte ragaszkodva hozzájuk. Csak így tudták oldani azt a rettenetes feszültséget, amelyben voltak. Ennek extrém esete volt, hogy az egyik túsz még szerelmes is lett az egyik terroristába. Magamon is megtapasztaltam ezt, amikor nagy szorongattatásban vagyok, úgy tudok örülni egy kis odadobott jó szónak azoktól, akiknek a csizmája a nyakamon van. Ilyenkor csak erős lélekkel lehet állni a sarat, és nem bedőlni az újabb csapdába. Sokan bedőlnek. Vagy nem tudják hallatni hangjukat. Nem hallottam például a Magyar Tudományos Akadémiát hangosan tiltakozni, hogy nem azonosulnak a jelenlegi gazdaságpolitikai irányzattal, még akkor sem, ha a miniszterelnök egy akadémikus könyvét ajánlja önigazolásra. De az orvosi-szakmai kollégiumok sem mernek összefogottan fellépni a betegellenes intézkedések ellen. Talán félnek, vagy ők is Stockholm-szindrómában szenvednek.
Érthető módon nem ítélem el őket emiatt. A jelenlegi hatalmat nem fogja igazán érdekelni sem az idei népszavazás, sem a jövendő európai parlamenti választások eredménye. Ők inkább tovább rombolják az országot a demokrácia égisze alatt. 2010 tavaszára aztán majd visszacsepegtetnek abból két-három százalékot, amit elvettek tőlünk az eltelt nyolc évben. A baloldali média által félrevezetett sok magyar honfitársunk meg szépen elhiszi, ahogy ez a tavalyi választásokon is történt. Utána aztán megint lehet mindent elvenni, és minden kezdődik elölről.
A megoldás bennünk rejlik, hogy legyőzzük a Stockholm-szindrómát. A költő oly szépen fogalmazott: „rabok legyünk vagy szabadok…” Képesek, hajlandók vagyunk-e kommunikálni szemtől szembe a munkahelyeken, bárhol szóba állni a megtévesztettek sokaságával, indulat nélkül. Vagy rájuk legyintünk, hogy ezekkel úgysem lehet beszélni. Tíz perc személyes kommunikáció egy munkahelyi beszélgetésben, vonaton, bárhol száz óra médiaagymosást ellensúlyozhat. Ha ezt bátran kihasználjuk, akkor fölényben lehetünk a balliberális médiával szemben, hiába tűnik túlsúlyosnak. De csinálni kell. Indulat, harag, gyűlölet nélkül. Ehhez kell a bátorság, mert ez maga az emberi lét nagy misztériuma, a szeretet.
Legyünk bátrak a személyes kommunikációra mindenhol, mindenkor! Bízzunk a feléleszthető felnőttkori lelkiismeretben, amelyet mindenki elismer, hogy van, létezik, függetlenül attól, hogy istenhívő az illető, vagy nem, jobb- vagy baloldali. A különbség annyi, hogy a hívők egyben Krisztus hangjának is tartják a lelkiismeretet. Három évünk van, hogy megébredjen a lelkiismeret az emberekben.

A szerző orvos, baleseti idegsebész