Karcsika és Jessica a híradások forgatagában

Miből lesz a cserebogár? Most, májusban, rajzás idején ez a kérdés igencsak elgondolkodtató. Az ám, miből lesz a cserebogár és miből lesz a hír? Ha hírmondó sem marad, akkor persze nem kérdés ez, de amíg világ a világ és vannak közvetítő médiumok, úgymint rádió, televízió és sajtó, addig bizony kérdés, hogy miből lesz a hír. Mi válhat hírré.
A mém-elmélet szerint a hír, akárcsak a gén vagy épp egy szenvedélybetegség, olyan magánvalóság, amely képes az érdekeit érvényesíteni. Miképp tudja egy esemény, egy személy, egy divatjelenség elérni, hogy foglalkozzanak vele? A fajok közt a természetes szelekció válogat, ott Mr. Darwin a főszerkesztő és olykor a főcenzor, az események, sorsok, tragédiák és jelenségek véghetetlen tengeréből pedig a tematizáció merít. A korszerű politológia egyik legnagyobb felismerése az, hogy a tulajdonképpeni harc mindig a közbeszéd tematizációjáért folyik. Nem az győz, aki meggyőz valakit egy vitában, hanem az, akinek a témájáról a beszéd folyhat – a csapból is.
Legutóbb ugyanerről Mehmet Karcsika hazatérése kapcsán írtam. Foglalkoztatott a gondolat: vajon Mehmet Karcsika hazatérése Törökországból húsvétkor miképp előzhette be a magyar közszolgálati televíziócsatornán XVI. Benedek pápa Urbi et orbi áldását? Pár nappal cikkem megjelenése után kipattant a botrány. A Mehmet Karcsika hazahozataláért mindenképpen felelős Egymásért Egy-Másért Alapítványt vámbűntettel vádolták meg. Mondhatnók: oppá, itt a válasz, az alapítvány sikersztorival próbálta elterelni a figyelmet saját, kétes üzelmeiről. Én addig, amíg nincs jogerős ítélet, nem prejudikálok, de akár történt visszaélés, akár nem, egy tény: az Egymásért Egy-Másért Alapítvány figyelemre méltó érdekérvényesítő képességgel rendelkezik más, hasonló profilú jótékonysági alapítványokhoz képest.
Az, hogy ki mennyire segíthet, közvetve szintúgy erőnek ereje. Az erőnek a jele. Aki nincs benne, nem gondolná, micsoda harc folyik a jó emberek között. Aki nincs benne, nem gondolná, hogy a különböző jótékonysági szervezetek közt épp oly kemény konkurenciaharc folyik az adhatás jogáért, az adásért, mint a vállalkozók közt a vevés lehetőségéért, a vevőért. S itt is azt látjuk, hogy némely alapítvány, avagy épp némely betegség jól el tudja adni magát a piacon, míg mások páriák maradnak Filantrópiában.
Mondják, nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani. A hitelesség az egyik legnagyobb érték, s hitelességhez a gazdag csak úgy juthat, ha ad. Kifizetődő üzlet ez, a milliomosok nem véletlenül adakoznak. A sors fintora, hogy a szegények, akik a leginkább szeretnének adni, csak kaphatnak. Irtóztató harc folyik a tömeg szimpátiájáért, a szeretetéért. A szeretet és az üzlet közti kapcsolat az egyik nagy tabutéma, nagy kibeszélnivalónk, hisz azóta, mióta Jézus szétcsapott a kufárok közt, történt egy s más.
Hogy miből válhat hír, azon legutoljára – ha nem mondtam volna még – Mehmet Karcsika nyomán töprengtem el. Foglalkoztatott, miképp is kerekedhet a közszolgálati televízió képernyőjén egy török gyerek a római pápa fölé. Hámos György könyvének címe: Mögöttem állok. Talán azért, mert valaki állt a kisfiú mögött. A hős mindig valakinek vagy az útjában, vagy az érdekében áll. A hős is hír: sem Akhilleusz, sem Oleg Kosevoj nem lesz valaki csak úgy, a mellényzsebből előbújva, s mint most megtudhattuk, Jessica Lynch sem lehet valaki csak úgy, érdek nélkül. Szép az, ami érdek nélkül tetszik. Tessék-lássék, miből is lesz a cserebogár?
Annyira szép volt a történet, lement tőle mindenki a Sóhajok hídjába, Jessica Lynchet, a szegény amerikai katonanőt egy hős különítmény Irakban kimenekítette a gaz fogvatartók karmai közül. Jessica Lynch, akárcsak a nemrég Iránból szabadult brit foglyok – sec perc alatt médiasztár lett. A lábai előtt hevert a média.
Én pedig ismét csak elkezdtem firtatni magamban, miért pont ő? Miért pont ő emelkedett ki bájos hableányként a halottak és rokkantak hekatombájából? Ez a történet miért fontosabb egyéb történeteknél, narratíváknál, verzióknál és scenárióknál? Miért épp ez a forgatókönyv? A nagy történet engem mindig valahol egy koncepciós perre emlékeztet. Mintha végbemenetelénél előbb írták volna meg. Rossz szájízem Jessica Lynch esetében minden várakozást felülmúlóan igazolódott be. Minap robbant a bomba, ezúttal csak metafora gyanánt mint hír, hogy bizony-bizony, Jessica Lynch történetét a Pentagon dramaturgjai találták ki, akárcsak Pat Tillmann, a hős baseballsztár történetét. Jessica Lynch nem tűzharcban, hanem autóbalesetben sebesült meg, s nem kellett kiszabadítani, mert az irakiak jól bántak vele, s Pat Tillmann sem harcolva esett el, véletlenségből lőtték le az övéi. A hír, amellyel hetekig tele voltak a politikai és bulvárlapok, legföljebb annyira igaz, mint a Harry Potter, de a tematizációért az erő sohasem kér bocsánatot, az erő elvégre nem cybergyerek.
A dicsfény tematizációs eszköz, hisz odafigyelnek rá. Olyan, akár a díj, amit, ugye, mint tudvalevő, kiérdemelni nem lehet, csak kapni, de oda eljutni, hogy adhassunk, sem épp könnyű. Spéter Erzsébet megpróbált adni, nem sikerülhetett szegénynek, hisz nem volt mögötte sem politikai, sem gazdasági tőke, amely a díjadás fényűzésére méltóvá tette volna. Ma már Spéter-díj helyett a Prima Primissima-díj átadója vált közszolgálati momentummá. Demján Sándor – akárcsak Alfred Nobel – elég erős ahhoz, hogy hiteles is legyen.
Most már csak azt az egyet szeretném megtudni, vajon ki állhat Knut, a rövid idő alatt szupersztárrá avanzsált állatkerti jegesmedvebocs mögött? Kik futtathatják? Az antiglobalisták? A klímamágusok? A fridzsidergyárosok, vagy a légkondicionalisták? Kiknek állhat érdekében, hogy szeretetre lobbanjunk egy fehér szőrgombóc iránt, vagy mégiscsak lehet lejönni a falvédőről csak úgy, és minden különösebb érdek nélkül meghódítani az emberszíveket?

A szerző író