Kossuth téri beszéd

Az Erzsébet híd pesti gyaloglejárójának kőkorlátján, fentről lefelé haladva, a lépcsőfokok felett néhány héttel ezelőtt hatalmas, fekete betűkkel festett felirat jelent meg: Azok a jó emberek, akik elfordulnak a közügyektől, megérdemlik, hogy rossz emberek uralkodjanak felettük (Platon); így, rövid o-val. El-elgyönyörködtem benne esti sétáimon. Aztán egy szép napon mit kell látnom, a feliratot valakik lemosták, lecsiszolták; s ezzel nem érve be, mert valami azért halványan, alig sejthetően megmaradt belőle, fölé festettek keresztül-kasul mindenféle értelmetlen ákombákomokat, szürkével és halványvörössel, csak ne lehessen látni semmit sem belőle, ne emlékeztessen senkit sem arra az antik gondolatra.
Ennyi krikszkrakszot oda eddig, ennyire szórtan, rendetlenül, összevissza senki sem pingált még soha. Ha pusztán a híd megtisztításáról lett volna szó, oly vágyról, amely máskor és máshol ennyire nem hajtja a tisztogatókat (lásd a Lánchíd pesti fejének évek óta ott virító orosz matrózfeliratát), elég lett volna a feliratot a jelenlegi halványságig lesikálni; teljesen eltüntetni a világból a gondolatokat úgysem lehet.
Az eltüntetés módja itt, önleplezően, többet mutat meg a sikamikálók szándékaiból, mint amire pillanatnyi céljuk eléréséhez szükség lett volna, mint egy kiradírozott, elnyálazott rossz osztályzat kínosan feltűnő helye a leckekönyvben, csak még jobban ráirányítja a figyelmet valami rejtegetnivalóra. Persze mondanom se kell, senki sem gyanúsítható egyenesen ezzel a maszatolási igyekezettel, mintha csak működne hazánkban egy Titkos Antiplatónista Társaság; másfelől viszont a felirat létrejötte is, elsinkófálása is túlságosan érdekes ahhoz, hogy szemet hunyhassunk a dolog felett. Olyan helyen jelent meg, ahol csak kevesen járnak, azok is jórészt külföldiek; jelentésében viszont mindannyiunkra tartozik, s így érdemes közhírré tenni. Tanulságos ez a depolitizálási szándék, akármi rejlik is ténylegesen mögötte. Ötvenhatos vicc: „– Miért volt szükség a november 4-i szovjet intervencióra? – Mert a magyarok megpróbáltak beavatkozni a saját belügyeikbe.” A magam részéről nagy érdeklődéssel és tisztelettel figyelem a köztéri bölcsesség efféle megnyilvánulásait. (Így volt olvasható a Lánchíd pesti fején, 1992-től néhány éven át, a kétsoros vers, A keleti szürkeségbe néha / Belevillan a nyugat szürkesége; aztán azt is lemosták, s került helyébe az az orosz matrózfelirat.) Olyasvalaki kér hangot s teret bennük, akit a világból amúgy már majdnem teljesen sikerült kiszorítani: a magyar nép tudata.
Valaki, akiről nehéz volna megmondani pontosan kicsoda, micsoda az, de korról korra hatalmasan megnyilatkozik – ha máskor nem, hát megnyilatkozott az 1956-os forradalomban. Az a korábbi lánchídi felirat sem puszta borúlátást kívánt kifejezni; ott rejlett benne, kimondatlanul, a kettő között vagy fölött a metaközlés is: hogy védernyőt, spanyolfalat helyezve mind a kettő elé, a depressziós szürkeség elé is, az ateista sötétség elé is, magunk hozzunk létre a magunk helyén, középen, valami soha nem látottat, váratlant, újat, önnön létünkből fakadót az élet oldalán. Ezért lehetett felszabadultan nevetni mégis azon a félig lehangoló, félig ijesztő versikén. A magyar forradalom nagysága és lényege pontosan ez volt, a „se kommunizmust, se kapitalizmust” jelszavával: a már akkor is rohamosan romlani kezdő – mindkét felől anakronisztikus – régi világ mélyén megteremteni a pragmatikus vagy materialista ésszel ki nem számíthatót, a forradalmi bizottságok és munkástanácsok szolidáris társadalmát. A szürkeség és a sötétség hatalmainak részben heves, részben titkolt, de egyformán hatékony nemtetszését váltva ki ezzel. „Irreális volt, amit akartatok”, mondták aztán nekünk (az akasztások és bebörtönözések munkája elvégezve már) a gyakorlatiasan okosak, ugyanazok, akiknek a nyolcvanas évektől fogva már a szürke államszocializmusról a sötét rablókapitalizmusra való kapari átállás semmiféle erkölcsi nehézséget nem okozott. Önértelmezésük szerint a tudomány útján haladtak akkor is, azon haladnak most is, bárha a korábbival, látszólag, ellentétesen (sebaj); csak elmulasztják hozzátenni, hogy ez a mostani, globalizációs „világ” a valóságos földi világgal ugyanúgy nem egyeztethető össze, mint nem volt összeegyeztethető vele a reálisan létező szocialista „világ” sem; mint az ENSZ klímajelentéséből kiderül, nem is olyan sokára mindannyiunkat romjai alá temethet.
Sohasem kérdezte meg tőlünk senki, mi magunk valójában, mit is akarnánk. A Kossuth téri tüntetések és az október 23-i események – amelyeket szeretnek széltében-hosszában „zavargásoknak” nevezni –, ha lesz még, aki helyükre tegye, helyesen értékelje őket, valószínűleg a legújabb kori magyar történelem legjelentősebb napjai-hetei közé fognak sorolódni. Nem eredményességük szerint – eredményük (mint keserűen meg szokták jegyezni) valószínűleg semennyi sem volt –, hanem a résztvevők lelkének ereje okán. Hogy mégis akadtak, akik visszautasították az elfogadhatatlant! A „Mondjon le!” kiáltás, mint az óceán hullámainak szűnni nem akaró dübörgése, jól szólt, és mindannyiunkat egyesített, sokkal, de sokkal többet fejezve ki, mint a puszta mondat. Lehettünk volna többen is, de nem az volt a baj, hogy pontosan ennyien vagyunk, nem többen, de nem is kevesebben – a fásult beletörődés évei után mégis valami tűz –, hanem hogy azt a sokkal, de sokkal többet nem tudtuk szavakba foglalni. Az a tömeg – mégiscsak hatalmas tömeg, a Kossuth teret teljesen beborítva – igazából nem is tömeg volt, hanem szabad individuumok gyülekezete, csupa jó humorú, eszes, kedves ember; mindenki mindenkivel szóba állt, beszélgetett, mindenki jól érezte magát; és az, hogy jól érezzük magunkat együtt, mintha csak visszatért volna belénk végre az élet, alighanem egy gyülekezet kvalitásának legfőbb fokmérői közé tartozik. De ez a jó kvalitású, gyönyörű tömeg bizonyos értelemben mégiscsak magára volt hagyatva – és ez az, ami rettenetes volt.
Már mindjárt az első napokban az evangélium szava jutott eszembe róluk (magunkról), milyennek látta Jézus a sokaságot mesterük és vezetőjük Keresztelő János kivégeztetése után, Márk 6, 34: „És kimenvén látá az nagy sokaságot Jézus, és könyörületességre indula rajtok, mert olyanok valának, mint az pásztor nélkül való juhok, és kezdé őket sok dolgokra tanítani.” Nekünk ugyan nem volt prófétánk, aki elvétethetett volna tőlünk, hacsak nem 1956 szelleme volt az (mi magunk), akit (önmagát) a nép mostanára nagyjából elfelejtett; de a hiány, valaminek a hiánya már egyre fájóbban érezteti hatását. Túlságosan nagy volt az, amit akkor akartunk, ahhoz, hogy nyomtalanul való eltűntét ne a legsúlyosabb degenerációként kelljen megélnünk, ha másként nem, tudat alatt. Tudat alatt még sok minden él, de társulnak már a régi szenvedésekhez új fenyegetések. Mi magunk, „a nép” (ha csak sémában is már, kísértetként, de él még valami ilyesmi, bennünk, és néhanap, mint a Bethesda halastó egykor, ha leszállt rá az angyal, megelevenedik) senkivel sem állapodtunk meg az úgynevezett rendszerváltozáskor, hogyan szeretnénk élni a továbbiakban – hogyan szeretnénk élni egyáltalában; elfogadtuk csak, mint elfogadtunk régóta már mindenkor mindent, hogy ezek szerint valahogy így. „Valahogy majd csak lesz, mint volt valahogy eddig is.” „Úgy még sohase volt, hogy ne lett volna sehogy sem.”
Csak, sajnos, mostanára elérkeztünk arra a pontra, amikor egyszer csak nincsen már sehogy sem. A miniszterelnök kiszivárogtatott beszéde csupán az alkalom volt, amelyen a tüntetők haragja lángra gyúlhatott, ezt végül is egész jól látja a miniszterelnök, hogy itt nemcsak őróla van szó, hanem az egyetemes hazugságról; csak az a bökkenő, hogy ez annak a világnak a hazugsága, Moszkvától Washingtonig, bonyolultan tekercselve, összevissza, amelyhez ő, a miniszterelnök elválaszthatatlanul odatartozik, amelyről esze ágában sincs leválasztania magát. Szó sincsen arról, hogy az a beszéd nyilvános bűnvallás lett volna, mint egy magát katolikusnak valló MSZP-s képviselő, egykori ötvenhatos akarná, s hogy neves magyar írók nem haboztak remekműnek nevezni, csak legjobban mutatja azt az irtóztató mélypontot, amelyre Magyarország jutott.
De nem erről beszélek; helyzetünk igazi szimptómája az volt, hogy nem tudtunk a tüntetőknek mit mondani. Így írom, többes szám első személyében, noha én magam egyszer sem kértem szót a tüntetéseken; s nem is a tényleges szónokokat kívánom bírálni ezzel. Voltak jobb és voltak gyengébb beszédek, de az egybegyűlt sokaság várakozásának szubsztanciája végtelenül nagyszerűbb volt, mint bármi, amit a szónokok ama sokaságnak mondani tudtak. Mert abban a várakozásban minden megcsalatottságunk jelen volt, addig és azóta is; hogy nem tudjuk már, hogyan kell élni, mert elvették tőlünk az életet (a magyar nép nem is oly régen még földmíves nép volt, éltek ahogy tudtak, de a természettel úgy nagyjából összhangban, egyelőre); benne, ami így csak azóta vált nyilvánvalóvá, az ENSZ klímajelentésétől a magyar egészségügy szétveréséig és így tovább, amit csak tudomásul venni is elég, elviselni, anélkül, hogy elménk épsége veszélybe kerülne. Magamat is megkísértett a gondolat, hogy felkéredzkedjek a szószékre, világosan láttam azonban, hogy lényegi értelemben nem tudnék mit mondani; egy népgyűlés szónoka csak azt mondhatná, hogy „Utánam!”, de hát hova jöjjenek utánam? Mégis ezért adtam jelen elmélkedésemnek a Kossuth téri beszéd címet, mert mennyei értelemben úgy kellene lennie, hogy tudjunk valamit mondani; és azért idéztem viszont a Márk evangélium Jézus Krisztusát, mert nyilvánvaló az is, hogy egy összeomló világrendszerben – amely, mondanom se kell, épp összeomlásában válik végtelenül fenyegetővé – már csak egy isten tudná megmondani, mit cselekedjünk. A legmagasabb tanítás, amely – mint mindig – esetünkben is szintetikus tanítás volna, mindenre kiterjedő, váratlanul és bármikor megjelenhet. Azok a jó emberek, akik nem fordulnak el a közügyektől, ha nem tudják is esetleg, siralmas napjainkban, mitévők legyenek, a várakozást ne adják fel soha.

A szerző író