Kritika a tőkepárti álbaloldalnak

Tanulságos történet, hogy a munkavállalók érdekeit valóban képviselő baloldali, szociáldemokrata típusú pártok mi módon változtak át a nemzetközi nagytőke szolgálóivá. Ez mintegy húsz évvel ezelőtt kezdődött. De előbb vizsgáljuk meg a boldog hetvenes-nyolcvanas évek Nyugat-Európáját, ahol az emberiség történelmének eddigi legfejlettebb társadalmi berendezkedése, az úgynevezett jóléti állam kialakult, és körülbelül húsz éven át prosperált.
Ebben az eszményi korban minden az volt, aminek látszott, így a pártok is. A politikai palettán általában három irányzat szerepelt: a liberális, a kereszténydemokrata (konzervatív) és a szociáldemokrata. A liberálisok mindig a parlamenti küszöb körül voltak, mert mindenki tudta róluk, hogy a nemzetközi tőkéscsoportok érdekeit képviselik (ezek voltak az első globalista pártok), és mivel kevés polgár érdeke esett egybe politikájukkal, nehezen tudtak öt százalék fölé kerülni. A kereszténydemokraták valódi tömegbázissal rendelkeztek, mert a kistulajdonosi réteg, a jól fizetett értelmiség és a nemzeti nagytőke érdekeit egyaránt képviselték. Legalább ekkora erőt jelentettek a szociáldemokrata pártok, amelyeket olyan nagyságok vezettek az NSZK-ban, mint Helmut Schmidt vagy Willy Brandt kancellárok, és amelyek a gyári munkások, az egyetemisták, valamint általában a kisemberek oldalán álltak. Az európai szociáldemokraták erős sajtóval rendelkeztek, és mögöttük álltak a szakszervezetek, amelyekben nem olyan díszpintyek vették fel havi fizetésüket, mint idehaza napjainkban, hanem olyanok, akik tenni is akartak valamit a kisemberekért.
Talán meglepő, de itt lép a képbe a Vörös Hadsereg, amely több tucat harckocsizó hadosztállyal képviselte a marxizmust az Odera és a Neise partjainál. A fiatal generáció miatt írom, hogy ezek a tankok reális veszélyt jelentettek a nyugat-európai tőkésekre, nagy volt a kockázata annak, hogy ha a kisemberek nem jól érzik magukat, értsd nem keresnek eleget, a nyugat-európai kommunista pártok nagyon megerősödnek, és tömeges elégedetlenség esetén akár behívják a szovjet csapatokat is. A Vörös Hadsereg fenyegetése volt az az erő, amely gátat vetett a profitérdekek maximális érvényesítésének Nyugat-Európában. A tőkések konszenzusra jutottak abban, hogy át kell a következő évtizedekben engedniük a profit egy jelentékeny részét a kisemberek számára életszínvonaluk növelésére, különben elveszthetik tulajdonosi státusukat. Paradox módon a kommunista ideológián alapuló Szovjetunió és annak félelmetes fegyveres alakulata teremtette meg a hatalmi alapjait annak a kapitalizmuson alapuló jóléti rendszernek, amely Nyugat-Európában a második világháború után felvirágzott. Továbbá a világ első kommunista államának bukása vezetett oda, hogy a kapitalizmusnak egy szélsőségesen közjóellenes formája, a globalizmus lecserélhette a kapitalizmus nagyon is élhető és emberhez méltó formáját, a jóléti államot.
A gorbacsovi fordulat után a nyugat-európai nagytőkések fellélegezhettek, tudták, hogy véget ért a hét szűk esztendő, de azt is, hogy úgy kell tenniük, mintha semmi sem történt volna. A nyugati kisemberek tömegei, akik nagy örömmel fogadták a kommunista rendszerek bukását, nem tudhattak arról, hogy a nagy fellélegzés számukra azzal a hátránnyal jár, hogy életük minősége a gonosz bukása miatt radikálisan rosszabbodik: leépítik a jóléti államot. Ekkor kerültek ugyanis a nagytőke látóterébe a szociáldemokrata pártok, éppen azok, amelyektől a leginkább szenvedtek az elmúlt évtizedekben. A két politikai szereplő egymásra volt utalva, a tőkéscsoportok olyan demokráciát akartak, amelyben számukra nincs kockázat. A szociáldemokrata pártok vezetői, akik a marxista ideológia bukása után nevetségessé váltak, már éppen összekészítették motyójukat, és arra készültek, hogy a civil életben állást keressenek, megkapták a telefonhívást, ami arról szólt, hogy esetleg nem volna-e kedvük továbbra is azt csinálniuk, amit eddig. És volt. Minden maradhatott a régiben, csak egy kis változást kellett a munkában eszközölni. A Baloldaliként a kisemberekért, a munkavállalókért dolgozunk és harcolunk című, ismerős retorika maradhatott, de a cselekvések terén már azt kellett tenniük, amit a tőkések elvártak tőlük. Így jött létre az újbaloldal, amelyet napjainkban többek között Gerhard Schröder és Tony Blair is képviselt, és kellően le is járatott. Az újbaloldal funkciója fenntartani azt a mítoszt, hogy a 21. századi demokráciában vannak olyan pártok, amelyek a munkavállalók érdekeit képviselik. Ugyanis abban az esetben, ha a nép rájönne, hogy valójában nincsenek ilyenek, akkor a ráébredés alapvetően ingatná meg a politikai berendezkedést. A tények azt mutatják, hogy az MSZP sem kivétel, hanem nagyon is szokványos szerepet vállal, ugyanúgy kihasználja az alulinformált kisemberek naivitását és azt a hiedelmét, hogy a baloldal „jót akar” nekik, mint Schröderék vagy Blairék.
Természetesen a jó öreg kereszténydemokrata pártok irányítói sem voltak restek, és hogy a versenyben ne maradjanak alul, azok is az új hatalomhoz idomultak. A demokráciát ma Európában olyan pártok alkotják, amelyek többé-kevésbé globalista korporációk érdekeit képviselik, de úgy jelennek meg a médiában, hogy a polgárok azt hiszik, egy valódi demokráciában élnek, ahol a politikusok a szavazataikért cserébe az ő boldogulásukat tartják szem előtt. Napjainkban az újbaloldal, a kereszténydemokrata/konzervatív és a hagyományos liberális pártok gazdaságpolitikájában nagymértékű eltérések nem fedezhetők fel, mert nagy részük neoliberális politikát folytat, retorikájuk azonban erősen különbözik, aminek az a funkciója, hogy a valódi pluralista demokrácia látszatát keltse. Nagyon szép példája ennek a német szociáldemokrácia és a kereszténydemokrácia viszonya. Az elmúlt két évtizedben a sajtóban és a retorikában halálos ellenségeknek mutatkoztak, amit a jámbor német polgárok el is hittek. Nos, a két „halálos ellenség” a legutóbbi választások után nagykoalícióra lépett, aminek az volt az oka, hogy a nagytőke nyomására mindenképpen javítaniuk kellett a „versenyképességet” (ez a kifejezés ad ürügyet a különböző megszorításokra), ám egyedül azt egyikőjük sem akarta megtenni, mert félt attól, hogy abban az esetben a következő választásokra elveszti szavazóbázisát. Ezt nem vállalhatták, s most együtt végzik el a német jóléti állam leépítését.

A szerző globalizmuskutató, szakíró