Lakhatási körülmények egykor és most

Tisztelt Gróf Úr!
Kérem, ne haragudjon, hogy ismeretlenül, mennyei békességét megzavarva olyasfajta földi problémákkal zaklatom önt, amelyeket az alábbiakban próbálok felvázolni, de higgye el: egyszerűen nincs már kihez fordulnom, hisz írtam én már kerületi és fővárosi önkormányzatnak, jegyzőnek és polgármesternek, rendészeti és építészeti szakhatóságnak, de minden eddigi panaszom falra hányt borsónak bizonyult. Az Atyaistenhez szeretnék fordulni hát, s ehhez az ön jóindulatú közvetítését reménylem.
Levelem megírására az bátorít, hogy ön 1959 és 1964 között éppen abban a házban – Budapesten, a Jókai utca 36.-ban – lakott, ahol most én próbálok családomnak emberhez méltó körülményeket teremteni, s amelynek egykori miliőjéről oly szívhez szólóan emlékezik meg Ünnepnapok című könyvének Kárpáti kaliba című fejezetében. Így: „…ablakomat későn–korán zárva kell ám tartanom, mert biztató erdőillat helyett csak a Nyugati pályaudvar keserű korma száll be rajta, meg a fülledt utca ablakrezegtető dübörgése. Szellőztetni csak az udvar felől merek, azt is csak ilyenkor éjszaka, amikor nincs szőnyegporolás, nem üvöltöz a jeges, az ószeres meg a drótostót, amikor viszonylag elgyöngül a körút melléki bérkaszárnya sivár, vadászfülnek nem éppen üdítő, kárpáti légkörtől meg éppenséggel távol eső hangzavara.”
Tisztelt Gróf Úr! Tudatnom kell önnel, hogy nagy tisztelője vagyok, s gyermek- és fiatal korom meghatározó élményei közt tartom számon azon könyveit, amelyek egy akkoriban reménytelenül távolinak tűnő világba kalauzoltak. Emlékét máig kegyelettel őrizzük, amire az a márványtábla is utalhat, amelyet néhány éve több barátommal együtt készíttettünk, és helyeztünk el a mondott ház előterében. (Sajnos ezt MSZP-s önkormányzatunk nem találta arra méltónak, hogy legalább valami jelképes összeggel hozzájáruljon. Mint utóbb rájöttünk: talán nem kellett volna az ön neve mellé odabiggyeszteni a „gróf” szócskát.) Ugyanakkor minden tiszteletem mellett is le kell hogy szögezzem: ön fenti rezignált soraiban alábecsülte egykori lakhatási körülményeit.
Mert példának okáért vegyük csak sorra, milyen élmények várnának önre, ha ma – amikor fővárosunk polgármestere világvárost épít – kinézne az ablakán!
Először is: immár harmadik éve csodálkozhatna rá arra az utcahosszat húzódó árokrendszerre, amely állítólag valamikor, a távoli jövőben mélygarázs lesz. Ezen minden törvényességet semmibe vevő építkezés teszi igazán változatossá hétköznapjainkat, hisz nap mint nap azzal kell szembesülnünk, hogy az itt „dolgozó” (valójában: romboló) munkagépek hol vízvezetékünket, hol az áramszolgáltatást vágják el, de még az is előfordulhat, hogy hetekig semmi nem történik, csak az itt árválkodó munkagépek foglalják el utcánkat. E sorok írásakor egyébként serény munka zajlik, amit abból tudok, hogy házunk alapjai remegnek, s nem csupán az évek során megszokott légkalapácsok dübörgése, hanem olyasfajta vészjósló alapzaj is hallatszik, amit betonkeverő gépek okoznak. Nem tagadom: fülem az elmúlt évek során olyannyira hozzáidomult e hanghatásokhoz, hogy még a tolató munkagépek egyébként alig elviselhető sípolását is egyenként meg tudom különböztetni. Summa summarum: elmondhatom, hogy az elmúlt három év folyamatos zajártalma különös képességeket fejlesztett ki bennem, ám ez itthoni munkámban egyáltalán nem segít, s csak nosztalgiával tudok visszagondolni az ön által leírt paradicsomi időkre, amit csak a szőnyegek porolásának zaja és emberi kiáltások zavartak meg.
Talán meglepő lehet az ön számára, Gróf Úr, ha elmondom, hogy mindezen állapotok az összes jogszabályt és szerződést megszegve állhattak csak elő az utcánkban, s az amúgy nagyon is drákói rendszabályokhoz nyúló önkormányzat széttárt kezekkel mondja panaszomra, hogy nem tehet semmit az itt uralkodó törvényellenes állapotok ellen. (Őszintén szólva: az ember néha már arra gondol, hogy ők is haszonélvezői annak a káosznak, ami itt kialakult.)
Másodszor: ha kissé jobban körülnéznénk, akkor több dolog is feltűnne az olyan éles szemű vadásznak, mint ön. Például az, hogy az amúgy – papíron – egyirányú Jókai utca autóközlekedését farkastörvények határozzák meg. Jobbról-balról, járdán, úttesten minden jármű behajtásával számolni kell. Ezt egyébként néha nehezítik a megrongált útburkolat és a rendre beszakadó csatornafedelek. Igazság szerint már a házunkból való kijutás is akadályokba ütközik, amit nem csupán a terepviszonyok s az út teljes szélességét elfoglaló munkagépek, de a járdákon parkoló autók is nehezítenek.
Egyébként: tisztelt Gróf Úr, az ön egykori ablaka most éppen egy török étterem hátsó kijáratára nyílik, ahonnan láthatná azt a körülbelül köbméternyi szemetet és ételmaradékot is, amelyet minden hajnalban a Jókai utcába tolatva bejövő kukásautó szállít el. Nyomában paradicsomszósz, mustár, majonéz és leves tócsái maradnak, de ez kevésbé zavarja az embert, mint az a nagy mennyiségű hányadéktócsa, illetve állati és ember ürülék, amin reggelente kénytelenek vagyunk átgázolni. Mert bizony, Gróf Úr, ha az egykori Szikra mozi két hátsó kijáratát lenne gyomra szemügyre venni, akkor ilyesfajta látvánnyal kellene szembesülnie. A mondott két kijárat egyikét egyébként e sorok írásakor éppen két hajléktalan bírlalja, akik fészkük alapját hullámpapírból alakították ki, s betetőzéséül rongyhalmazt használnak. Kissé odébb, egy másik kapualjban – mellesleg: fővárosunk körútjától nagyjából ötven méterre – egy ennél sokkal bűzösebb emberi ól tekinthető meg; látványának részletezésétől a jó ízlésre való tekintettel ezúttal eltekintek. Mindehhez hozzájárulnak még utcánkban azok a falfirkák, amelyek egyes liberális szemléletű emberek szerint a „városi folklór” részét alkotják, s egyfajta népművészetként tartandók számon. Néhány napja jelent meg például egy vörössel fújt (nem tudom eldönteni, hogy a színhasználatot szimbolikusnak tekintsem-e) felirat, mely szerint: „Az ég üres. Isten néma.”
Tisztelt Gróf Úr! Kérem, hogy legalább ezen állítás cáfolatához járuljon hozzá azzal, hogy közbenjár érdekünkben, s legalább azon állapotok visszaállítását szorgalmazza, amelyek az ön életében uralkodtak itt. (Őszintén szólva: a világváros-építés, a leendő mélygarázs és a Nyugati pályaudvar helyén létesítendő kormányzati negyed helyett inkább érezném a pályaudvar vonatfüstjét, a szőnyegporolás zaját vagy a jeges, az ószeres és a drótostót kiáltozását.)
További öröklétet kíván önnek tisztelője:
Szemadám György
író, festőművész