Lehet más a világ

A cím a Társadalmi Világfórum jelmondata. E civil szervezetről csak akkor hallunk, mikor Davosban évente – a Financial Times szavaival élve – a világmindenség urai találkoznak. Pedig a svájci üdülőhely csak a másodosztályé, az „igazibbak” május-június körül látják egymást. Például most, pünkösdkor Isztambulban. Nem kétséges, az euroatlanti világrendben egy szűk osztály irányít e szűk osztály érdekében. Az irányítás a tőkelogikát követi, az emberi önzésre alapoz. Az önzés több embert rekeszt ki, mint ahánynak hasznára van. A többség számára így a szabadság csak fikció, lehetőségek nélküli, s a hatalom gyakorlása épp a lehetőségek elvételét jelenti. Az önzésre építkezés egy rendszerben ellentmondás, a munkamegosztás és a társadalom definíció szerint a rendszerelemek együttműködését jelenti. Az euroatlanti társadalmak ezért kerülnek hátrányba az ázsiaiakkal szemben, ahol a technokrata irányítás sokkal inkább katalizálja a rendszerelemek gazdasági kapcsolatát, és törődik a társadalmi feltételekkel, hatásokkal. Így a mi világunk a hatalom folyamatos erősítésével ideig-óráig fennmaradhat, de a belső ellentmondás szükségszerűen bukásra ítéli – akárcsak a szovjetet.
A kapitalista hatalomcentralizálás módszere az állam leépítése és az intézmények magánkézbe vétele. A magánintézmény természete szerint parancsuralmi, a magánérdek szolgálatában. A magánérdek fokozódó érvényesítése koncentrációhoz vezet, azaz a többség számára a diktátum növekedését jelenti. A többség mára már nem képes döntéseket hozni az őt érintő ügyekben. A nemzetközi koncentráció a diktátumokat kívülről érkezőnek mutatja az egyes nemzetek demokráciájában. Ezáltal a parlamenti demokrácia fikcióvá válik. A szűk osztály kezében összpontosuló erő eszköze a könnyen áramoltatható, átláthatatlan pénz. Illetve nem is pénz a hagyományos értelemben, hanem a fizetési eszközzé tett hitelt megtestesítő banki és állami kötvény, értékpapír. Az ilyen kevéssé átlátható pénzügyi eszközökkel finanszírozzák a politikusok „felépítését”, a választásokat, ami a gazdasági és politikai hatalom koncentrálódásához vezet. A megfinanszírozott politikai osztály lényegében két táborra oszlik, hogy vitáik megtöltsék a sajtót és a demokráciában még bízó egyszerű polgárok fejét.
Kitűnően illusztrálja a fentieket a valaha ENSZ-intézménynek vélt Nemzetközi Valutaalap itt vizsgálódó delegációjának május 7-i zárójelentése. Az IMF szerint a 2006 tavaszán – a választások után – velünk szemben ellenségesen fellépő pénzpiaci játékosok nyomás alá helyezték a magyar pénzügyi eszközöket, hogy kikényszerítsék az államháztartás konszolidációját. (Ez az egyik lényegi háttere a dübörög-omlik a gazdaság ismert ellentmondásának. Előbb a dübörgést, majd az omlás veszélyének hirdetését rendelték meg a sajtótól baráti ellenségeink, a spekulánsok.) A valutaalap szakértői nyelvéről ezt úgy kell lefordítani, hogy a terhünkre folyó spekulációs jövedelem kivonását a kormánynak szét kell terítenie a társadalom e téren tudatlan, kiszolgáltatott alanyaira, hogy a jövedelemelvonás és az ebből eredő kikényszeríthető változások továbbra is szinten tartva folytatódhassanak. Az IMF emberei – folytatva elemzésüket – azt írják, hogy a pénzpiaci nyomás erősödött, amikor a költségvetés hiánya fenyegetően nagy lett, elfelejtve, hogy épp az eladósítás miatt lett nagy, majd a múlt év második felében javult a befektetői hangulat, látva a kormány eltökéltségét a konszolidációra. Értsük úgy: a kamatemeléssel megnőtt a pénzügyi játékosok jövedelme az emberek terhére, részben az infláció felpörgetésével a munkajövedelmek megsarcolása útján, részben a költségvetés még több kamatkiadása és hitelfelvétele által, amit az adóemelés, a közkiadások csökkentése tesz lehetővé. A jelentés szerint ez tetszik az IMF-nek, de jó szokásukhoz híven fenyegetnek is: „A hatóságoknak cselekedniük kell a piaci bizalom megőrzése érdekében, [mert ugyan] a világpiaci étvágy váratlan javulása segített. A befektetői hangulat ismételt ellenségessé válása, illetve a magyar költségvetési és fizetési mérleg meglepetései megvonhatják a piacok által nyújtott átmeneti kegyelmet.” Más szóval: a spekulánsok most kényszerűen kevesebbel is beérik, mert sokan akarják ebből a régióból szerezni a mindennapi kamatfalatot. De ha például nem teljesítjük az e jelentésben is hangsúlyozott követelményeket, a még meglevő állami vagyon privatizálását, a lakosság egy részének magán-egészségügyi biztosításba terelését stb., akkor a baráti spekulánsok, akiknek a jóindulatából még létezünk, hirtelen ellenségessé válhatnak, és akkor megnézhetjük magunkat. A valutaalap delegációja tehát nem kertel. A politika feladata elfogadni a prést és a működését segíteni, valamint az is, hogy a tárgyi közvagyont pénzzé, devizává tegye, mert az a jegybankból, a kereskedelmi bankokból a beáramló spekulatív pénz hozamaként elvihető. A nyugdíjjárulékok privát szedésének joga mellé pedig oda lehet tenni az egészségügyi járulékokat is.
Így működik az a monetáris rendszer, amely a magánintézmények kizárólagos jogává tette a pénz és az azt helyettesítő eszközök kibocsátását, miáltal e joggal nem rendelkező államok és egyének csak kölcsönbe vehetik tőlük az úgynevezett hitelpénzt. A rendszerváltozás első intézkedései között törvényileg eltiltottuk az államot, hogy saját tulajdonú pénzt hozzon forgalomba a saját jegybankjából, sőt azt is, hogy beleszóljon a gazdaságra rávezetett hitelek mennyiségébe, kedvezményezettjei körébe, általában a pénzáramlás útjába. Mégis a kormányon kérjük számon az ország fizetési mérlegének egyensúlyát (is). A magánintézmények hatalmuk érdekében elakaszthatják a pénz körforgását, meghatározhatják az erőforrások elosztását, az államokat és az egyéneket kiszolgáltatottá tehetik és teszik. Eladósítás és nem eladósodás, ami történik, hiszen látjuk, az IMF nem a társadalmi következményekért aggódik. Előnyként értékeli a kamatemelést, ami az eladósodás legfőbb tényezője, és nem érdekli a demográfiai hatás, az egészség, a tudás, az erkölcs leépülése, a természet végzetes károsodása.
A 250-260 éve szabad vállalkozásnak nevezett rendszer azon tulajdonsága, hogy a többségnek hasznára válik, nem bizonyosodott be. Az viszont igen, hogy e szabadsággal vissza lehet élni. Ez a rendszer tudatosan elszakítja a döntéseket a munkavégzőktől, a lakosság befolyásától. A munkavégzés lehetőségét nem maguk az emberek, hanem a tőke birtokolja. A tőke jogi személyek köntösében, a háttérben névtelenül maradó tulajdonosok kezében van, és egyre csak koncentrálódik. A sokat emlegetett piac ma már csak hét-nyolc konglomerátum, amely diktálja a társadalom robbanási feszültség határán tartásának feltételeit. E konglomerátumok hierarchikus rendszerébe szippantják be a kis megtakarításokat is, hogy végképp ne legyen valódi piac. Ez a rendszer nem tudja, nem is akarja a tétlen kezeket és az elvégzendő feladatokat összekapcsolni. Sőt még a feladatok és a cselekvés lehetőségének felismerését is gátolja a média és a politikusok álvitái révén.
Mint látjuk saját példánkon, a gazdaság egészségessége nem a szükségletek kielégítésének képességét jelenti, hanem a spekulatív jövedelem vagy vagyonszerzés lehetőségét a közszféra, a kiszolgáltatott egyén terhére. A nemzetközi nagyvállalatok, pénzügyi képződmények jogi személyisége mögötti irányítók mentesülnek minden jogi és erkölcsi felelősség alól. A módszer világos: a nem demokratikusan választott magánintézmények olyan követelményeket állítanak az államok elé, amelyekkel kiszívják a munkajövedelmek megtakarításait, és ezzel elvonják a további munkavégzés fedezetét. Így eleve olyan helyzetet teremtenek, hogy az ésszerű munkavégzés a feltételek látható hiányára tekintettel már gondolatban se merüljön fel. A rendszerből így kivonják a megtakarításokat és az amortizációs alapot, s azzal nem a pénzügyi rendszeren kívüli szereplők rendelkeznek, hanem a hitelnyújtók. A nem banki szereplő állam és gazdaság így csak kölcsönben kapja vissza a saját maga megtermelte forrásokat, ráadásul olyan feltételekkel, ami végzetes eladósodáshoz vezet. Az állam által felvett kölcsönök – kis címletű kötvények, mint az árukat napról napra változtató adóslevelek – kiváló spekulációs eszközök, amelyek kamathozamukkal és az átértékelésekre alapozott műveletekkel magukat is szaporítják a társadalom kiküszöbölésével. A matematikailag könnyedén felsrófolt adósságra hivatkozva az úgynevezett pénzpiac, a saját eladósító hatását elhallgatva, az államokat reformoknak álcázott intézkedésekkel arra kényszeríti, hogy éljék fel vagyonukat, és kényszerítsék a lakosságot is a terhek átvételére, vagyonuk felélésére. Ez a mechanizmus fenntarthatatlan, idővel garantáltan összeomlik. A világ más részein egyes államférfiak már tettekkel bizonyították, hogy másként is lehet, de manapság is vannak jó példák.
A lényeg: új globalizáció kell. Neohumanista globalizáció, a tudáson túl a bölcsesség, a morál, a spirituális értékek alapján a társadalmi-gazdasági rendszer újraszervezésével. Az új modellben a társadalmi, gazdasági régiók fejlesztése az ott élő emberek javára fókuszálva zajlik, mégpedig jól kiválasztott alapelvek holisztikus gyűjteményére támaszkodva. Nem egyetlen frázis a válasz a mai kihívásra. Az új globális rendszerben az ember a világon egyetlen nagy család és a természet része, s előbb a társadalom, csak utána a gazdaság alanya. A társadalmat a politikai, kulturális, ökológiai és spirituális dimenziók egyaránt meghatározzák. Vissza kell adni e dimenziók rangját! El kell vetni az egydimenziós pénzügyi értékmérést! Szolidáris-szociális gazdaságra van szükség, amely az emberi és ökológiai értékekre helyezi a hangsúlyt, a közösségi szemléletet és aktivitást erősíti a modern informatika eszközeivel. Nemcsak tiszteli az eltérő kultúrákat, de szolidáris is velük. Ezért válik globálissá a lokális aktivitás. Going local – mondja a tájékozott angol. És ebbe a rendbe kell illeszkednie – horribile dictu – a pénzügyi rendszernek is.
Az új gazdasági rendben a kormány szerepe a decentralizált gazdaság koordinálása, ami a növekedés az életminőség javulásában nyilvánul meg. Az életminőség tényezői pedig a kielégítő jövedelem; a lelki és mentális egészség; a biztos és kielégítő munka; a kiegyensúlyozott, szeretetteljes magánélet; a biztonságot nyújtó közösség; a szabadság stabil erkölcsi értékrenddel – amint ezt Richard Layard, a liberális London School of Economics professzora meghatározta.
Az irány frázisszinten jól ismert: részvételi demokrácia, a gazdaság központosítottságának leépítése. Azonban van bőven más meghatározó tényező is, az ősi bölcsességre, kulturális hagyományokra támaszkodás; a tájegységek társadalmi-gazdasági önszerveződésének erősítése, az ilyen értelmű ésszerűség határain belüli önellátása; világos meghatározása az állami, az egyéni, valamint a helyi vagy más közösségi feladatoknak.
Az új megközelítésben az ember közösségi lényként elismert, ezért a rendszer törekszik a minimális testi és lelki szükségletek kielégítésére és a közös javakhoz való azonos hozzáférési lehetőség megteremtésére, az ezzel ellentétes gyakorlat felszámolására. A gazdasági biztonságot az ember vele született jogának kell tekintenünk. Az alapvető szükségleteket helyi erőforrások elégítik ki, a természeti kincsek jövedelméből is az ésszerűen meghúzott határok között főként a helybelieknek kell részesedniük. Törekedni kell az önellátásra, a helyi feldolgozásra, a helyben megtermelt jövedelem megtartására, a kívülállók káros befolyásának csökkentésére. A verseny nincs kiküszöbölve, csupán helyére kerül – egy nagy távoli nem irthatja ki a sok kis helyit, amíg azoknak versenyezniük kell. E feltételek egyúttal a helybeliség lebegő határait is fogalmilag meghatározzák.
A neohumanista világban a gazdaság alapvetően háromszintű: egyéni, szövetkezeti és nagyvállalati. A nagyvállalati gazdaságban is szerepet kap a közösségi tulajdon, de nem kizárólagosan, nem kényszerűen, ám a helyi érdekeknek alávetve, mert ez a gazdaság alulról szerveződik a régiók közötti kiegyensúlyozásra törekvő kereskedelemmel. A helyi szolgáltatás, mikrovállalkozás természetesen egyéni, családi, bár sem a növekedés, sem a foglalkoztatás adminisztratívan nem korlátos, csupán a versenyfeltételeket veszik nagyon komolyan – se sok, se kevés, ez is közösségi koordinációt kíván.
A helyi forrásokra és piacra dolgozó gazdaságok oroszlánrésze szövetkezeti. A szövetkezetben a munka veszi igénybe a tőkét, nem a tőkés vásárol munkást. Ma alig tudjuk elképzelni, hogy ezt is lehet. A szövetkezet önkéntes társulás, bár kollektív tulajdonú, de az egyes tagok a szövetkezetben és azon kívül tetszés szerinti egyéni tulajdonnal is rendelkezhetnek. A szövetkezet a tulajdonosi szinten demokratikusan irányított vállalkozás, de egyes gazdasági cselekedeteiben keményen hierarchikus működésű. A szövetkezet – mint köztudomású – a közösség társadalmi, kulturális szükségletei kielégítésére, céljai elérésére is törekszik, tehát nem csak pénzben mér.
A helyi gazdaságban értelemszerűen a pénz kezelése (klíringszerű elszámolásokkal), valamint a megtakarítás és a hitelezés is szövetkezeti. A pénznek minél több embert kell szolgálnia, minél gyorsabb és kisebb költségű – ellenállású – forgással. A mai elektronikus eszközök kitűnő lehetőséget adnak a változatos gyakorlatokra. Természetesen a fogyasztás, a lakhatás, a közösségi élet szervezése is lehet szövetkezeti. A szövetkezetek akkor sikeresek, ha becsületes, megbízható a vezetésük, nyílt a könyvelésük, számíthatnak a közvélemény támogatására és egymásra, tehát a szövetkezetek hálózatosodására. Az ilyen környezetben a tisztességes emberek kerülnek feljebb…
A harmadik, a nagyvállalati gazdaság nehéz kérdés, nyilván nem lehet úgy szétzúzni a társaságokat, mint azt a rendszerváltozás után az államival tették. Ám igenis lehet önkormányzati, sőt állami résztulajdonba venni vagy tartani közüzemeket, a közszolgáltatásokat, amint azt sikeres példák igazolják szerte a világon. A feldolgozóipar, a nemzetközi nagykereskedelem, a logisztika természetesen lehet multinacionális, csupán ezek dominanciáját kell visszafordítani és oda korlátozni, ahol az értékrend helyet ad számukra, azaz az alapvető megélhetést befolyásoló gazdaságtól távol tartva, a koncentrálódást korlátozva. A verseny így nincs kizárva, sőt élénkül, hiszen a szomszédos régiók közötti kölcsönhatás akkor is megmarad, ha egy-egy területi jogosítás gátolja a távolról érkező piacra lépését. Így döntött az USA, amikor a múlt században a húszas évek végi spekuláció tönkretette a világgazdaságot. Ekkor a bankok működését csak a tagállamokra, kistérségekre korlátozták, és szétválasztották a hitelezést és a befektetést – egy-két kivétellel –, hogy a helyi finanszírozás a helyi gazdaságot rehabilitálja. A világpiacra termelés, az export ekkor sem szűnne meg, csupán arra a termékkörre koncentrálódna, amely terén egy humánus világrendben is értelme van. A mai információáramlásnál nem kell félnünk a technológiai fejlődés lefékeződésétől. Ellenkezőleg: az emberszabású irányváltás új kihívásai hatására a modernizáció még élénkülne is.
Mindezek a gondolatok már megfogalmazódnak egyetemeken, nemzetközi intézmények kutatási jelentéseiben, az öt földrész civil szervezeteiben, sok-sok gyakorlati intézkedésben. Sőt egyes dél-amerikai országok éppen az elmúlt hetekben léptek ki a valutaalapból, a Világbankból, s Ázsia kis és nagy országai együtt önálló alapot létesítenek. A kínai jegybank helyettes elnöknője, Hu Xiaolian épp az IMF áprilisi közgyűlésén komolyan figyelmeztetett a világot megadóztató dollárinflálás veszélyére, az amerikai ingatlanhitelezés és protekcionizmus tarthatatlanságára, a pénzpiac túlburjánzó spekulációjának és az IMF szűkkörű érdekcsoport általi irányításának tarthatatlanságára. És eközben épp e kínai központi bank hívja be a nem profitorientált Nobel-békedíjas Grameen bankot a kínai vidék szegényeinek hitelezéséhez a módszerek átvételére. Csak nálunk – a brüsszeli politika műhelyeiben – nagy a lapítás, az új globalizációs, neohumanista törekvések elhallgatása. Holott az eladósított Magyarország igazi kitörése éppen egy komplementer, alulról szerveződő gazdaság felépítése lehet, amelyet az állam e szemlélet erősítésével, a jó megoldások mintaszerű átvételével, a bevezetés feltételeinek megteremtésével segíthet. Teljesen értelmetlen a nemzetközi monetáris spekuláció borzalmas hatásait az uniótól várt fiskális eszközökkel enyhíteni, mert a végkimenetet alig késlelteti. Ehelyett az európai uniós eszközöket az alulról felépülő, új, helyi gazdaság alapozására kellene használni – és nem elhasználni.

A szerző mérnök