Rendszerváltozás és vagyontalanodás

A tévedés csekély valószínűségével hihető, hogy az országok világpolitikai jelentősége arányos polgáraik és államuk gazdagságával. A világpolitikai szerep szempontjából kevesebb súllyal esik a latba a területnagyság vagy a népességszám, mint az anyagi javakban való bővelkedés vagy szűkölködés. Ha egy ország gazdaságilag megerősödik, és vagyonra tesz szert, megváltozik világpolitikai szerepe. Ezt szemlélhetjük újabban Kína esetében. A maoista időkben az óriási méretű és a világ negyedét kitevő népességszámú Kínát lesajnálták, mára viszont a változatlanul kommunista vezetésű ország világhatalmi tényezővé vált. A különbség az akkori és a mostani Kína között csak az, hogy a mostani Kína, annak polgárai és állama sokkal vagyonosabb, mint a Mao Ce-tung-korabeli. Nem az a lényeg, hogy Kína az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagja-e vagy atomhatalom, hiszen a maoista Kína is az volt. Magyarország nemcsak azért nézett nagy várakozással a rendszerváltozás elé, mert attól a polgárok szabadságjogainak kiteljesedését várta, hanem azért is, mert remélte, hogy a szabadságjogok lehetőséget adnak a polgárok és államuk vagyonosodására, így a világban betöltött szerepünk javítására. Ideje megvizsgálnunk, hogy mi történt az elmúlt tizenöt évben az állam és polgárai vagyoni helyzetével, hiszen tényként fogadhatjuk el világpolitikai szerepünk folyamatos zsugorodását.
Rendszerváltozás és vagyonmozgások
Magyarország történetében több ízben is volt jelentős vagyoni átrendeződés. Az Árpád-házat követő szinte minden dinasztia saját hatalma megerősítése végett igyekezett vagyonhoz juttatni támogatóit. Köztük sokszor idegeneket, hiszen a dinasztiák legtöbb esetben külföldről jöttek (Anjouk, Jagellók, Habsburgok). A támogatóknak juttatott vagyonok forrása nem egy esetben az ellenfelek vagyonának elkobzásából adódott. Az akkori törvényeknek megfelelően nem voltak ritkák a fő- és vagyonvesztések. Történelmi tapasztalat, hogy az idegen királyok által idegeneknek juttatott birtokok új gazdái rövid időn belül beilleszkedtek a magyar társadalomba, és annak hasznára váltak. Sokszor csak idegen hangzású nevük és nem cselekedeteik jelezték, hogy valaha távolról jöttek (Festetics, Grassalkovich, Weinkheim, Pallavicini stb.). A törökök kiűzése utáni vagyonrendezésnél is az volt az irányelv, hogy eredeti tulajdonosok kapják viszsza tulajdonukat. Idegeneket főként olyan birtokokba helyeztek, ahol a tulajdonosok már kihaltak.
A rendszerváltó első kormány szakított a történelmi hagyománnyal. Miközben a tulajdon szentségét vallotta, megtagadta a kommunizmus alatt kisajátított tulajdonok visszaszolgáltatását. Helyette csak részbeni kárpótlást bonyolított le. A tulajdonosok még ott sem kapták vissza tulajdonukat, ahol a tulajdonjog egyértelmű lett volna, mint a termőföldek esetében. A kárpótlási jegyekre és aukciókra bízott földkárpótlás elindította a spekulációt, és ebből a magyarok kerültek ki vesztesen. A termőföldek egy jelentős hányada zsebszerződések révén 1994-ig de facto külföldi kezekbe került. 2011-ben, de legkésőbb 2014-ben, a földvásárlási moratórium lejárta után a külföldiek legalizálhatják földtulajdonukat. A csak korlátozott mennyiségű földtulajdon egy részéből a magyar állampolgárok már induláskor kiszorultak államuk jóvoltából. Ennél is kevesebb sikerrel járt el az állam saját tulajdona esetében. A hivatkozás, hogy az állami vagyont azért kell külföldi tulajdonosoknak eladni, mert a befolyt pénzből visszafizethető lesz a felhalmozott államadósság, maszlag volt. A vagyon eltűnt, az adósság pedig a többszörösére növekedett. Az állam vagyontalanná vált. Az állam vagyonának lebontásából elsősorban külföldi tulajdonosok profitáltak. A nem emberi munkával felhalmozott, hanem a Teremtő által nekünk juttatott javak is jórészt ebek harmincadjára kerültek.
A mobiltelefonok működtetéséhez elengedhetetlenül szükséges frekvenciák az érték töredékéért jutottak idegen társaságok kezére. Nemrég arról hallottunk, hogy az Óföldeák térségében felfedezett, gigantikus méretű gázmező is külföldi kézbe került. A légkört mérgező gázkibocsátások területén jelentkező kvótaüzleti lehetőségeket is útszéli módon kezelte a kormány.
A kifosztás szolgálatában
Hazánkban két évtizede inflatorikus pénzügypolitika folyik, aminek szükséges velejárója a tartósan magas kamat. Eposzi jelzőkkel teleaggatott csúcspénzügyéreink közül a halhatatlanok közé azok kerültek, akiknek regnálása alatt a legmagasabb volt az infláció és főként a kamatok. De miként is függ össze a kamat a vagyonmozgásokkal? A képlet rendkívül egyszerű. Megfizethető kamatok mellett a vállalkozók készek vagyonukat úgy szaporítani, hogy új eszközeiket hitelből veszik meg, mert abban reménykednek, hogy a megtermelt többlethaszonnak csak egy részét kell a törlesztésekre fordítaniuk. Így ha lassan is, de nő a vagyonuk. Magas kamat esetén azonban elállnak a hitelfelvételtől, hiszen a magas kamat nemcsak a vagyontöbblet által megtermelt többlethasznot viszi el, hanem felemészti a korábban felhalmozott vagyont is.
Nálunk vállalkozói vagyonszerzésre a hitel lényegében nem volt felhasználható. Kártékony volt a magas kamat az állami adósságokra is. Tény, hogy a horribilis és egyre növekvő államadósság döntő hányada a kamatok halmozódásából adódott. Új hitelt a régiek kamatainak fizetésére vett és vesz fel ma is az állam. A felvett hitelek hitelezőink (főként külföldiek) vagyonát gyarapítják. Azok hozama, a kamat pedig jövőbeli jövedelmeinkből von el, és lassítja a vagyonfelhalmozást. Ma már nincs elkótyavetyélhető vagyon, aminek értékesítéséből kamatokat lehetne fizetni. Valami azonban még maradt: az adófizető polgár és az ő személyes és magánvállalkozó vagyona. Ezt még ki lehet fosztani. Most ebbe a szakaszba jutottunk. Az állam csak úgy tudja hitelei kamatait megfizetni, ha megemeli állampolgárai terheit. Több adót fizettet, több járulékot szed. A törökök is erre törekedtek annak idején, de az adóbehajtó sohasem hivatkozott arra, hogy ő reformer. Akkoriban az élni és túlélni akaró magyarság másként viselkedett, elbújt erdőbe, zsombékosba az adószedő elől.
Ma azonban apadó pénztárcája feltöltésére a hitelezők karmai közé veti magát. A lakossági eladósodás 2002 óta 800 milliárd forintról 6000 milliárd forintra növekedett. Az állampolgár két tűz közé szorult, egyrészt növekedtek az állam által kivetett elvonások, másrészt hamarosan fizetni kényszerül a felvett hiteleket is. Semmi kétség, vagy itt, vagy ott nem tud teljesíteni. Ezt már látjuk is. Tízezrével viszik vissza a lízingelt gépkocsikat, a részletre vásárolt televíziót, szórakoztató elektronikát. Hamarosan kopogtatni fog a végrehajtó, hiszen mind az állammal szembeni tartozások, mind a fogyasztói hiteltartozások végrehajthatók. Kidobnak a lakásból, elárverezik a telket, a balatoni vityillót. Ma az állam saját hitelezői behajtója, nem egyéb. Ennek érdekében áll a pénzügypolitika benn a sorban. Ha véletlenül csökkenteni lehetne a kamatokat, az állam rögtön előáll egy kis többletinflációval. Ennek most is láthatjuk a példáját.
Azon se csodálkozzunk, ha napjainkban túl erős a forint. A rablótőke ugyanis mindig megérzi az olcsó vásárlási lehetőséget. Ez ma Magyarországon ismét akad bőven. Az ingatlanárak (lakások, házak, üdülők, telkek stb.) hatalmasat zuhantak az utóbbi másfél-két évben, és tovább fognak zuhanni. A végrehajtásból szerzett vagyon még olcsóbb. Feléért, harmadáért megszerzett vagyon esetében kevésbé fáj a feje a spekulánsnak, akár egy drasztikus (10-20 százalékos) árfolyam-leértékeléstől. Ha növekszik az infláció, akkor a jegybank sem kapkodhat a további kamatcsökkentéssel. Az ő leckéje a pénz értékének a védelme, azaz az inflációellenes küzdelem. Haladunk a rendszerváltozás végéhez, az állam után polgárai teljes kifosztásához. Magyarország világpolitikai szerepének felszámolásához. Ami marad, az a tartalom nélküli szabványdemokrácia rendőri túlkapásokkal. Magyarország már a problémáknak és nem a problémákra adott válaszoknak a része.
Rendszerváltozás, összeesküvés, kifosztás
Gyakorta hallani véleményeket, hogy Magyarország összeesküvés áldozata. Célszerű az összeesküvés fogalmát tisztázni. Az nem egyéb, mint csoportok megállapodása saját hasznukra vagy érdekükben, egyének, más csoportok vagy egy egész nemzet kárára. Ez lenne hát az összeesküvés. Voltak és ma is vannak Magyarországgal szemben aspirációk. Ilyesmi van más országok esetében is. Ezeket azonban inkább lehetne üzleti húzásoknak, mint összeesküvésnek nevezni. A liberálisok vágya a teljes pénzügyi összeomlásra épülő sokkterápia volt, ami nem jött be. Ez lett volna az igazi összeesküvés. Ők és külföldi partnereik azonnal rátehették volna kezüket az országra. Kétségtelen azonban, hogy sok, a magyarságot súlyosan károsító üzleti aspiráció nyert polgárjogot a magyar gyakorlatban kormányzati és parlamenti segédlettel. Így született a magyar föld egy részét elbokázó kárpótlási törvény, az állami vagyont lebontó privatizációs jogszabályok.
Az ország és főként a polgárai végső kirablását megalapozó eladósodáshoz törvényhozásra sem volt mindig szükség. Elég volt, ha az üzleti konstruktőrök és a csúcspénzügyesek egymás markába csaptak. A maradék termőföldvagyon átjátszásához elegendő lesz, ha cégek is földvagyonhoz juthatnak. Készülnek elbokázni hektáronként 200-300 ezer forintért azt, aminek a természetes ára két-három millió forint lenne. Itt még tízezermilliárd forintot veszthet a nemzet. A mintegy ötvenezermilliárd értékű magán-ingatlanvagyonra is súlyos teherként nehezedik már a hatezermilliárd forintnyi fogyasztói hitel és az adóprés.
Mit tehet végül a kifosztást már saját bőrén érző polgár tehetetlenségében? Látja, hogy négyévenként hiába választ, hiszen akik a parlamentben vagy kormányban vannak, nem tudják a rablást megállítani. Ha a rendszerváltozást elindító párt a kifosztók oldalára állt, és a polgári kormány csúcsminisztere is a kifosztás halhatatlanjai közül ajánl szakértő kormányfőt, nem tehet mást, mint összeesküvést kiált.

A szerző volt miniszter