Romlásnak indult a magyar egészségügy

A romlás a rendszerváltozás kezdeteihez vezet, sőt még korábbra, amikor a betegellátás bázisfinanszírozású volt. A kórházak és szakrendelők annyit kaptak, amennyit költöttek. A maradékot is muszáj volt felélniük, ha nem akarták, hogy a következő évben kevesebb pénzhez jussanak. Az egészségügy berkeiben béke honolt – persze korántsem mennyei –, de a hiányosságok mellett a súlyos következmények most láthatók igazán.
Új idők új okosai a 80-as évek végén kitalálták, hogy a betegellátás a teljesítményarányos finanszírozással javítható. Tetszetős elképzelés, mely azt sugallja: aki több beteget gyógyít, magasabb juttatásban részesül, vagyis több munkáért többet kap. Csaknem húsz év távlatából nézve egyértelmű: az ötletet vagy az ostobaság vagy a cinikus számítás vajúdta ki.
Az egészségügy kedélyes-családias kifőzdéje boszorkánykonyhának bizonyult. Receptet kotyvasztottak, hogyan lehet forrpontra hevíteni a betegellátást anélkül, hogy a költségvetés többet fordítana rá, miközben a lehető legtöbb pénz szivattyúzható ki belőle. A recept neve: felülről zárt kassza. Alapja egy pontrendszer, mely a különböző betegségek gyógyítását pontokkal jutalmazza. Az intézmények finanszírozására a „megtermelt” pontok alapján került sor, utólag forintosítva, vagyis az adott egészségügyi keretet elosztják az országosan összegződő pontokkal, ez határozza meg egy-egy pont forintértékét. A korábbi béke alapja, a bázisfinanszírozás helyébe öldöklő küzdelem lép; mintha a túlhizlalt vendégek egyenkénti etetését azzal váltanánk fel, hogy a koncot egy adagban hajítjuk közéjük. Vérre menő harc alakul ki, de mert az egészségügy finanszírozásáról van szó, a háborút kórházak vívják, a harcosok pedig orvosok és nővérek. Hiába több a vizsgálat, a betegfelvétel, a műtét, az adminisztráció, a bevétel ugyanannyi, hisz mások is rákapcsolnak, és fokozzák a teljesítményt.
Ha az elképzelés csupán együgyű, tipikusan kollektivista. A valóságtól elrugaszkodottan naiv, figyelmen kívül hagyva a gazdasági és az egyéni törvényszerűségeket. Feltételezi, hogy senki sem produkál többet a kelleténél, miként a kommunizmusban: a javakból ki-ki részesüljön szükségletei szerint. Ha mégsem közönséges ostobaság, akkor agyafúrt ötlet, következményei hátborzongatók.
Ami történt: az intézmények pontvadászatra kényszerültek, megindult a harc a magasabb juttatásért. Ebben társak voltak az orvosok és a nővérek is, többek közt a hálapénzrendszer ösztönző hatásai miatt. Hiszen ha több beteget látnak el, több jut. A gondok egy része ebből fakadt, másik, nagyobb része abból, hogy a racionálisnak tekintett rendszer kezdett súlyosan eltorzulni. Néhány példa: a betegforgalmi adatok egy idő után nem a valós igényeket tükrözték. A kórházakban nemcsak fekvő betegeket helyeztek el, hanem otthon ápolhatóakat is, hogy növekedjen a finanszírozás. Sokan olykor a kelleténél tovább maradhattak, így lehetett elérni a juttatáshoz szükséges alsó határt, vagyis a minimális ápolási napot, továbbá kérdés: vajon indokolt volt minden beavatkozás? Megjelentek a speciális programok és a szakértői vállalkozások (temérdek pénzért), hogy a lehető legtöbb térítést vasalják ki a társadalombiztosításból. A kényszerű ügyeskedés ellen – lobbiérdekeket is figyelembe véve – az OEP úgy védekezett, hogy megkezdte a pontértékek kiszámíthatatlan, a tényleges ráfordítástól független módosítását. A tendenciát kis késéssel a szakértők lépésről lépésre követték. Igyekezetük nyomán megszaporodtak az épp megfelelően finanszírozott betegségek, ami meghamisította az egészségügyi statisztikát. Az a helyzet állt elő, hogy Magyarországon a betegforgalmi és megbetegedési mutatószámok eltorzultak, ami jelentősen nehezíti a tervezhető egészségügyi ellátást.
Maga az elképzelés eleve abszurd. Az államilag biztosítottak gyógyítását, éppúgy, mint az országos vagy önkormányzati intézményeket, nem lehet teljesítménynövelésre ösztönözni. Itt nem a piaci törvényszerűség, hanem a megbízhatóság, a kiszámíthatóság és az igazgatás színvonala a mérvadó. Gondoljunk bele: ha a tűzoltókat az eloltott tüzek alapján fizetnék, lángra lobbanhatna a fél ország. Ha a rendőröket a letartóztatottak száma szerint finanszíroznák, bárki gyanúba keveredhetne.
Kinek állt érdekében a felülről zárt kasszás egészségügy csúcsra járatása? Ehhez azt kell tudni: nagy vonalakban a betegellátás bérköltségeinek és az eszközvonzatok arányainak megváltozásáról van szó. Adott összegből több beteget csak úgy lehet ellátni, ha a bértömeg csökken. Muszáj kevesebb dolgozót foglalkoztatni vagy nyomott fizetést adni, így több jut rezsire, orvostechnikára és a beszállítók kifizetésére. A gyógyszer, kötszer, műszer, vegyszer, reagens, röntgenfilm, mosatás, étkeztetés drága, emiatt a felpörgetés haszonélvezői a vállalkozók, köztük elsősorban a multinacionális cégek, s nem az egészségügy robotosai. Hiába dolgoznak három műszakban – hétvégeken is –, a munkabér siralmas, a felelősség hatalmas. Egyre ijesztőbb az elvándorlás; orvosok és ápolók, ha tehetik, külföldre igyekeznek.
A kialakult helyzetért felelősség terheli a rendszerváltozás óta megalakult valamennyi kormányt. Tizenhét év alatt az alapellátás privatizálásán és a zsákutcába vezető teljesítményarányos finanszírozás bevezetésén kívül nem került sor semmilyen érdemleges változásra. A jelenlegi „reformokat” nem a népegészségügy jobbítása vagy más ésszerű szakmai szempontok diktálják. Ma a csőd közeli, tartalékait felélő, adósságcsapdában vergődő ország egyik utolsó pénzügyi bűvészmutatványának lehetünk tanúi, fülsiketítő kommunikációs zenebonával. Az egészségügyi kormányzat ahelyett, hogy a beszállítók magáncsatornáiba terelt pénzfolyót az orvos- és nővérképzésre, a szakorvosképzésre, bérrendezésre és a hálapénz kiváltására fordítaná, vagyis a káosz helyett átlátható viszonyokat teremtene, a teljes magyar egészségügy kizsigerelésén, sőt lebutításán szorgoskodik. Persze ennek is lesznek haszonélvezői: a pénzügyi arisztokrácia és a felső középosztály vékony rétege, amely eddig is a legjobb ellátásban részesült, ám ezentúl nem kell a plebsszel zsúfolt gyógyintézményekben közösködniük. A kezelés számláit cégük állja – a zsíros fizetésekhez sok helyütt már régóta nyugati magánbiztosítás párosul –, vagyis egyszerűen leírják a kezelési költségeket. Szakképzettség, színvonalas ellátás, orvostechnika, drága gyógyszer a magánkórházakba irányul majd, a többinek jut, ami jut.
Ám az igazi bajok még csak ezután következnek. Az alapkérdés nem az egy- vagy többszereplős biztosítás, hanem a kevésbé tehetős, még inkább a létminimumon tengődő állampolgárok egészséghez és gyógyuláshoz való joga. Betegnek sose volt jó lenni, de a „reform” milliók tragédiájával jár. A megelőzésről jó ideje alig hallunk, míg a romló feltételek közepette megdrágított kezelés elégtelennek fog bizonyulni. Fél évszázada jól-rosszul működő nagy rendszer egyik pillanatról a másikra nem alakítható át. A magyar jövedelmi viszonyok, a népesség katasztrofális egészségügyi állapota, a magas halandóság és a várható alacsony élettartam ezt egyszerűen nem teszi lehetővé, hacsak a szándék nem arra irányul, hogy a nyugdíjasidő jócskán megrövidüljön. A minden eddiginél nagyobb bajt megelőzendő a hagymázas és felelőtlen tervezgetésnek véget kell vetni, pártok feletti, hiteles szakértőkből álló nemzeti egészségügyi tanácsot kell létrehozni, mely a továbbiakat a lakosság egészségének megőrzése, a több szintű, de elérhető árú és hatékony gyógyítás, valamint az egészségügyi dolgozók és ellátók érdekeinek figyelembevételével határozza meg. A nemzet testi-lelki állapotáról gondoskodás akkora felelősség, amit nem befolyásolhatnak átláthatatlan, cinikus meggondolások. Egyik utolsó megmaradt értékünkről van szó, amely kezelhető jó gazda módján, a társadalmi szükséglet belátásával – és szűk csoportérdekek érvényesítésével is. Az egészségügy lépésről lépésre történő átalakítása helyénvaló, szétverése és érzéketlen piacosítása nem. Jusson eszébe a mai gazdagoknak: az ő utódaik is elszegényedhetnek, s a túlvilágról aligha tudnak gondoskodni róluk.

A szerző orvos, kardiológus