Sarkozy átvágja a gordiuszi csomót

Nicolas Sarkozy azért népszerű hazáján kívül is, mert határozott álláspontja van olyan kérdésekben, amelyekben a „politikailag korrekt” politikusok csak ködös általánosságokat hangoztatnak. Ezenkívül megvan az a képessége, hogy fütyüljön a közkeletű bölcsességekre, ha valamilyen cél elérése érdekében új megoldásokra van szükség. E képességét most a kátyúba ragadt európai alkotmány megmentése érdekében kamatoztatja.
Mindenekelőtt felismerte, hogy népszavazással soha nem lehet alkotmányt tető alá hozni, mert a politikusaiból kiábrándult nyugat-európai polgárok jelentős része ellene fog szavazni, függetlenül attól, hogy mi annak tényleges tartalma, pusztán azért, mert elege van Brüsszelből és az egész unióból. Hogy a népszavazást ki lehessen kerülni, Sarkozy formailag elveti az alkotmányt, ám tartalmilag miniszerződés formájában megtartja azt. A miniszerződés azonban már nem alkotmány, hanem csak kormányok közötti egyezmény, tehát nem kell népszavazásra bocsátani azokban az országokban sem, ahol alkotmánnyal kapcsolatban ez kötelező lenne. Így a miniszerződés elfogadása eleve biztosított, mert a parlamenti többséggel rendelkező kormányok mindenütt meg tudják szavaztatni. Ez az egyszerű megoldás eddig senkinek nem jutott az eszébe.
Az alkotmányról tudni kell, hogy eredetileg 448 paragrafusból állt, de ebből csak 117 volt részlegesen vagy egészében új, az összes többi átvétel a régebbi egyezményekből. A konventet összehívó laekeni deklaráció eredetileg nem is alkotmányt akart létrehozni, hanem csak egységbe foglalni az összevissza javítgatott régi egyezmények paragrafusait, hogy végre világos legyen, hogy mi van érvényben és mi nincs. Azonban evés közben jön meg az étvágy, és ami a konvent indulásakor még csak távoli lehetőség volt, az a végére legfőbb céllá vált. Most Sarkozy elhagyná azokat a paragrafusokat, amelyeket más érvényben lévő egyezmények már tartalmaznak, sőt az újak közül is vagy ötvennégyet, az alkotmány teljes második részét, az alapvető jogok chartáját. E második rész elsősorban az angoloknak nem tetszik, mert beleszólást jelenthet egy ország belügyeibe. Sarkozy mindössze egy paragrafussal utalna ezekre a jogokra, így az eredeti alkotmány paragrafusainak száma kevesebb mint egyötödére csökkenne, innen a miniszerződés elnevezés.
Ugyanakkor Sarkozy megtartana mindent, ami az alkotmányban több volt, mint a korábbi kormányközi egyezményekben. Mindenekelőtt a döntési mechanizmus és az unió működésének meggyorsítása érdekében számos helyen az egyhangú döntéshozatalt minőségi többséggel hozott döntésekké alakítaná át. Így el lehetne kerülni, hogy egy-egy tagország vétója miatt valamilyen intézkedés, amelyet a nagy többség elfogad, ne menjen keresztül vagy túlságosan hosszú halasztást szenvedjen. Ehhez kapcsolódik a szavazási rendszer megváltoztatása a tanácsban, az alkotmány által is javasolt kettős többségű döntéshozatalra. Ez azt jelenti, hogy egy törvény akkor tekinthető elfogadottnak, ha a tagországok 55 százaléka (de legalább 15 tagország) jóváhagyja, amelyek együttesen az unió lakosságának legalább 65 százalékát képviselik. Sárkozy elképzelése szerint az Európai Bizottság elnökét az Európai Parlament választaná az Európai Tanács által javasolt jelöltek közül, szemben a mostani gyakorlattal, amikor például a jelenlegi elnököt, Manuel Barrosót a tagállamok háttéralkuja emelte pozíciójába. A parlament által választott bizottsági elnöknek (aki tulajdonképpen az unió miniszterelnöke) azután Sarkozy megadná a jogot, hogy kormányának, vagyis a bizottság tagjait – a tagországok által javasoltak közül – maga válassza ki. Ez jelentősen eltér a jelenlegi gyakorlattól, amikor is a bizottsági tagokat a tagállamok javasolják (csak egyetlen személyt), akit legfeljebb csak akkor nem fogadtak el, ha mondjuk a jelölt a családról azt hiszi, hogy gyermekek nevelésére való, és rossz véleménye van a homoszexuálisokról (Rocco Buttiglione). Ám, ha valaki az energetikai biztosi posztra pályázik, de nem ismeri a hidrogén energetikai szerepét, az még adóügyi biztosnak megfelel.
Sarkozy továbbá meg akarja tartani az alkotmánynak az unió elnökére és a külügyminiszterére tett javaslatát is. A jelenlegi gyakorlat szerint az elnökségek félévenként váltják egymást, ami épp arra elég, hogy az európai ügyekkel foglalkozó hivatalnokok kissé beletanuljanak a teendőkbe, ezt követően kereken tizenhárom és fél évig várhatnak, amíg újra sorra fognak kerülni. Az alkotmány javaslata szerint a tagországok államfőiből (miniszterelnökeiből) álló tanács választaná két és fél évre a tanács elnökét (az unió elnökét), mégpedig minősített többséggel. E megoldás kétségtelen stabilitást vinne az unió működésébe, hiszen az unió elnöki rendszerben működik, vagyis az unió politikájának legfőbb irányítója az elnök, illetve az elnökség, megszűnne azonban az a gyakorlat, hogy ha tizenhárom évenként csak egyszer is, de minden ország adhat elnököt, illetve elnökséget.
A külügyminiszteri poszt megteremtése komoly spórolást jelentene az unió számára, mert egyszerre helyettesítené a közös kül- és biztonságpolitikai főképviselőt (jelenleg Javier Solana), a külügyi biztost (jelenleg Benita Ferrero-Waldner) és a külügyi bizottság elnökét (jelenleg Jacek Saryusz-Wolski). Lehet, az érdekeltek nem lelkesednek túlságosan az ötletért, ám az igaz probléma nem a külügyminiszteri poszt megteremtésével, hanem a közös külpolitikával van. E téren a tagországok közötti egyetértés meglehetősen alacsony szinten áll, mint ez az iraki háború estében is kiderült, ahol Tony Blair még hazugságok árán is belevitte országát a háborúba, mert úgy vélte, hogy Anglia stratégiai érdeke, hogy az amerikaiak mellett legyen, míg a franciák hevesen kritizálták az egész akciót. Vagy: míg az unió egésze őrlődik, hogy milyen politikát alakítson ki az oroszokkal az energetika terén, a németek megkötötték a maguk külön egyezményét a balti-tengeri gázvezetékről.
Sarkozy felismerte azt a nyilvánvaló tényt, hogy a huszonhét tagállamból álló unió annyira heterogén, hogy nem lehet minden politikát minden országra egyformán ráhúzni. Ehelyett az unió bizonyos tagállamai szorosabb együttműködést alakíthatnak ki maguknak a kölcsönös érdeklődésre számot tartó területeken. Például a dél-európai államok összehangolt eszközökkel, egymást segítve küzdhetnek az erdőtüzek és az illegális bevándorlás ellen. Akik úgy gondolják, békefenntartókat küldhetnek belső konfliktusok által sújtott helyekre. Az eurózóna már most is egy elkülönült országcsoport együttműködését jelenti. Ezt a hol többsebességes Európának, hol változó geometriának titulált megoldást a politikailag korrekt, vagyis a főáramlatú európai gondolkodás elutasítja, mondván, megbontja az unió egységét. Sarkozy felismerése mindössze abban áll, hogy nem azt nézi, hogy az uniónak hogyan kellene működnie, hanem azt, hogyan működik a valóságban.
Ami Franciaországon túlmenően is igazán népszerűvé teszi Sarkozyt Nyugat-Európában, az a bevándorlókkal kapcsolatos nézete és földrajzi ismeretei. Le Pen azzal vádolja őt, hogy ellopta a programját, és ebben elég sok igazság van. Le Pen nézetei a bevándorlás leállításáról, az illegálisan bevándoroltak hazatoloncolásáról, a már bevándoroltaknak a francia társadalomba integrálásáról, az arab államok gazdasági megsegítéséről, hogy polgárai ne kényszerüljenek kivándorlásra, továbbá a francia nemzeti szuverenitás előtérbe helyezéséről szinte teljes egészében megtalálhatók Sarkozy programjában. Például a bevándorlás fékezését szolgálja a mediterrán térséggel kialakítandó különleges partnerségre vonatkozó javaslata, amelyben az unió segítené az észak-afrikai országokat, hogy gazdasági fejlődésükkel nyújtsanak munkalehetőséget népüknek, ily módon mérsékelve a kivándorlást. Sarkozynek, aki a De Gaulle-i hagyományok követőjének tekinthető, Európa határairól is világos fogalmai vannak. A jelenlegi, politikailag korrekt felfogás szerint az uniónak minden állam tagja lehet, ha annak értékeit elfogadja, tehát az unió akár a Van-tóig (Törökország keleti határa), akár a Csendes-óceánig is kiterjedhet. Ezzel szemben Sarkozy egyértelműen állást foglalt amellett, hogy Európa a Boszporusznál, illetve a Földközi-tengernél végződik, tehát Törökország vagy az észak-afrikai államok nem lehetnek az unió tagjai, legfeljebb különleges (preferált) partnerei.
Ezzel ami eddig megoldhatatlan feladatnak látszott, most megoldhatóvá vált. Nem akarnak az európaiak alkotmányt? Nem lesz! Nem akarnak igennel voksolni a népszavazásokon? Nem lesznek népszavazások! Nem akarják a török tagságot? Nem lesz tag Törökország! A dolog egyszerű, mint a gordiuszi csomó karddal való átvágása. De hogy a Sarkozy által összebarkácsolandó Európa tartós lesz-e, az már megkérdőjelezhető – mint tudjuk, Nagy Sándor birodalma sem élte túl alkotóját.

A szerző közgazdász