Új korszak küszöbén

Sokak érzése ma, hogy korszakhatárhoz érkeztünk a hazai politikában. A korszakhatárok néha hevesen és látványosan érkeznek el, társadalmi kataklizmák (háborúk, súlyos válságok) kíséretében, máskor „csendesen”, mint egy ébredés. Korszakhatáron megértjük: a dolgok nem működhetnek úgy tovább, ahogy eddig. Közös ügyeink intézésének megszokott útjai csődöt mondtak, hiedelmeink és reményeink meghatározó része hamisnak, illúziónak bizonyult. Ilyen határvonalon állunk ma Magyarországon.
Több mint egy év telt el a 2006-os parlamenti választások óta, a politika színpadán azóta feje tetejére állt a világ. Még csak nem is metaforikus értelemben, hiszen a választásokon győztes MSZP– SZDSZ-koalíció megdöbbentő mértékű hitelvesztést, vezető politikusai sereghajtóvá válását könyvelheti el. Eladósodás, megszorítások, „nadrágszíjmeghúzás” 16 évvel a rendszerváltás után, éllovas, mintaországból sereghajtóvá leminősített gazdaság. Felzárkózás helyett növekvő társadalmi egyenlőtlenségek. Bukott baloldali kormányfő egy „ösztöneiben baloldali” országban.
Gyurcsány Ferenc volt az MSZP legellentmondásosabb, de legtöbb érdeklődést kiváltó politikusa a rendszerváltás után. Ellentmondásos, hiszen személye egyfajta sűrítése az új magyar demokrácia igazságtalanságainak (hogyan lehetett a 90-es évek „aranykorszakában” a múltban gyökerező kapcsolati tőke segítségével, morális értelemben megkérdőjelezhető módon ugyan, de meggazdagodni), ugyanakkor tagadhatatlanul karizmatikus is: sokak számára egyszerre testesítette meg a „sikerembert” és a „baloldal megújításának” reményét.
A remény mára szertefoszlott. A baloldal megújítására tett kísérlet kudarcot vallott. Az új ideák helyén lejárt lemez forog: a „költséglefaragó” neoliberalizmus unalmas, Európában túlságosan is jól ismert lemeze. A legfrissebb közvélemény-kutatások szerint Gyurcsány az egyik legkevésbé népszerű hazai politikus, miniszterelnöki alkalmasságát is megkérdőjelezi a választók többsége (lásd az ábrákat).
A kormányfő, úgy tűnik, mindezt nem vette észre. Irányváltás nélkül kitartani látszik a „modernizáció” és az egyensúlyteremtés mitológiája diktálta politikai stratégia mellett.

Városi legendák és hiedelmek
Ha lenne „politikai antropológia”, kedvenc témája biztosan a politikát körülvevő mítosz- és hiedelemrendszer lenne. A hiedelmek, legendák kétségtelenül segítenek elrendezni a világot, csökkentik a jövő kiszámíthatatlanságából eredő szorongást, és egyszerűsítéseikkel megspórolnak egy csomó kognitív energiát, akkor is, ha hamisak. Olyanok, mint a Mikulás: nem feltétlenül léteznek, de jó hinni bennük.
A baloldalnak ma három erős legendája van. Az egyik a „modernizáció” címet viseli, a másik újabb keletű, és maga Gyurcsány alkotta a „remény embere” címen. A harmadik, „Kádár él” legendával (lásd Horn „létbiztonság, közbiztonsága” vagy Medgyessy „jóléti rendszerváltása”) a kormányfő ugyan nyíltan szakított – más kérdés, hogy törzsszavazói egy jelentős részét máig ez a legenda tartja életben.
A „modernizáció” történetét a magyar jobboldal nem vette igazán komolyan (feleannyira sem, mint a „Kádár él” legendát), pedig éppen ez a narratíva a legerősebb. A hiedelmet a Horn-korszak teremtette. A modernizáció története a „nyugatos” posztkommunisták története, akik fogták a „magyarázzuk az új mechanizmust” késő kádári regényét, és a szükséges helyeken a szocialista rendszert modern piacgazdaságra, a KGST-országokat pedig Európai Unióra cserélték. Így született meg a legitim baloldali elit, amely valójában mindig is „nyugatos” volt, és semmit sem szeretett volna jobban, mint egy modern, európai Magyarországot. Régi reflexek, a gulyáskommunizmus feltámasztásának ígérete modern köntösben. Klasszikusok popritmusban, ahogy a 80-as években mondta volna B. Tóth László.
Ennek a legendáriumnak része Bokros Lajos és a stabilizáció „sikertörténete”, a „már csak néhány évet kell várni, és utána jó lesz” horni mítosza, de a progresszióellenes, veszélyes jobboldal démoni történetei is. A legenda szerint a fejlődés és a jólét egyetlen motorja a nemzetközitőke-import, az autópálya-építés, a zöldmezős összeszerelő-üzemek multinacionális világa, szóval a piac, ahogy Móricka elképzeli. A progresszió garanciája pedig az MSZP.
A jobboldal eddig nem tudott versenyezni sem a „modernizáció” legendájával, sem annak axiómarendszerével, melynek nyelvén nem képes hitelesen artikulálni saját elképzeléseit. Kritikái piacellenességnek hallatszanak, szolidaritásról vallott elképzeléseit korszerűtlen populizmusnak minősítik. Márpedig a magyar értelmiség és véleményformáló elit (illetve a hozzájuk kötődő sajtó) meghatározó része ezt a nyelvet beszéli. Viszont Newtonnak sem kellett az arisztotelészi fizika előfeltevésein igazolnia gravitációelméletét, igaz, ez nem is sikerülhetett volna. Az arisztotelészi világrendben csak a görög filozófusnak lehet igaza. A modernizáció mítoszában, a stabilizáció és a megszorítások sorsszerűségének történetében csak az MSZP-nek. „Ez nem ilyen egyszerű, elnök úr” – vágott vissza Gyurcsány Ferenc Orbán Viktornak első televíziós vitájukon, amikor a Fidesz vezetője a gázárak állami kontrolljának és a „luxusprofit” letörésének szükségességéről beszélt. Valóban nem ilyen egyszerű, ha a modernizációs legenda kontextusában állunk.
Ez a legendárium 2006 tavaszáig sikeresen tette a dolgát, majd nagyot koppant, és elhallgatott.
Kiderült: progresszió helyett hanyatlás, felemelkedés helyett újabb leszakadás következik. Semmi pánik, hiszen a legendáriumnak erre a helyzetre is van válasza: elő kell húzni a „megszorítások elkerülhetetlenek, a stabilizáció és a költséglefaragás a fejlődés sarkköve” elvét, Bokros Lajos kézjegyével. Az érvelés piros léggömbje ezen a ponton azonban már lyukas. A válságot azok okozták, akik magukról 16 éve állítják: ők képviselik a progressziót. Nincs bűnbak, nincs világgazdasági válság, sem orosz válság, nincs kényszerű struktúraváltás a gazdaságban. A mesében nem a sárkány, hanem a lovag rabolta el a királylányt. Erre varrjon gombot, aki akar.
A miniszterelnökön kívül ilyesmire kevesen vállalkoznak. Menekülőpálya: megszorítás helyett, „új reformkor”, ami igazságosabbá teszi Magyarországot.
Tény azonban, hogy a neoliberális „reformok” inkább növelik a szakadékot az egyes társadalmi csoportok között, mintsem beforrasztanák az egyenlőtlenség okozta sebeket. Ennek jelei már most világosan látszanak. Az egészségügyből kivont források miatt kialakult várólisták elsősorban azok életesélyeit rontják, akik nem tudják kapcsolataik vagy anyagi helyzetük révén biztosítani maguknak a soron kívüli kezelést vagy magánellátást. A vizitdíjjal mesterségesen visszafogott kereslet éppen azon csoportoknál nehezíti a krónikus betegségek időbeni felismerését, amelyek munkaképességére ezek a betegségek a legnagyobb kockázatot jelentik.
Gyurcsány ma úgy viselkedik, mint egy Shakespeare-dráma holdkóros uralkodója, aki komolyan veszi a saját maguk által kreált legendát, így „csak időben kell befejezni a fájdalmas stabilizációt, és a nép megérti annak hasznát”.
Ez utóbbira kevés a remény. A mítoszok természete az időtlenség, a történetiség hiánya, igazságaik örök igazságnak tűnnek (illúzióik időtlen illúzióknak). A „meghúzzuk a nadrágszíjat, utána jobb lesz” legendája is nélkülözi a történetiséget, így látszólag újra bevethető. A magyar társadalom azonban már átélt egy nehéz korszakot, ismeri ezeket az érveket. Gyurcsány és kormánya elfeledkezik a tanulási faktorról. Egyszerűbb körökben ezt úgy mondják: palira veszi az embereket. Kétszer csak egy rezignált és túlgyötört kisebbség léptethető bele ugyanabba. Választást nyerni ezzel az új kisebbséggel nem lehet.

Felelősség és korszerű szolidaritás
Ki visz át a túlpartra, ha kiderült, hogy a révész nem tud evezni? A válasz a magyar jobboldal megújulási lehetőségeiben van.
Szokatlannak tűnhet az állítás, de az ország problémáinak és a bal- és jobboldal hazai szembenállásának magja a szolidaritás kérdése körül keresendő. A neoliberalizmus híveivel beszélgetve az ember gyakran találkozik azzal a kifogással, hogy a szolidaritás ugyan „szép eszme”, de a belőle fakadó elvárások teljesíthetetlenek, hiszen olyan terhet raknak az államháztartásra, melynek súlya alatt az előbb-utóbb összeroppan (eladósodik).
Érvelésük szerint a visszatérő válságok oka a szolidaritás maga (illetve a belőle fakadó elvárásteher). A progresszív jobboldal szerint éppen annak hiánya. Az ellentmondás feloldhatatlannak tűnik. A (bal-) liberálisok szemében a jobboldal populista, miközben a szolidaritást ők nem tudják másként elképzelni, csak indokolatlan teherként a piac és az állam nyakán.
A szolidaritás ebben a körben egy elavult idea, amelyhez a szociális piacgazdaság beválthatatlannak titulált eszméje kapcsolódik, kevésbé intellektuális, megengedőbb kiadásban szűkíthető a „szegények, elesettek” támogatására, melyet olykor könnybe lábadó szemű milliárdosoktól hallunk. A társadalom egyénekből és azok versenyéből áll, így ebben az axiómarendszerben értelmezhetetlen a kooperáció és a jól működő közösség haszna.
A magyar jobboldal – az európaihoz hasonlóan – sokáig küzdött azzal, hogy a szolidaritás és a közösségek problémáját korszerűen fogalmazza újra. Különösen nehéz ez a mai baloldal és sajtókörnyezete alkotta előfeltevés-rendszerben, hiszen itt a társadalmiság vagy egy üres, konzervatív vágy a kisközösségek langymeleg romantikájának újjáélesztése iránt, vagy a korábban már említett gyermeki álom a mindenről gondoskodó államról.
Ilyen éles vitahelyzetben sokan vágnak vissza azzal: ha tetszik, ha nem, ha elavult, ha nem, a szociális piacgazdaságnak (ahogy a demokráciának) nincs alternatívája. Ez az a berendezkedés, amely egyensúlyba jutva a legkevésbé igazságtalanul, a legkevesebb szenvedést okozva képes biztosítani a társadalom újratermelését és a piac működését.
Ennél azonban bátran továbbmehetünk. A szolidaritás és a társadalmi együttműködés ösztönzése hasznos. Hasznos a piacnak is. Mivel a piac társadalmilag beágyazott, nem működik hatékonyan, ha az őt körülvevő közeg életképtelen vagy hanyatló. A gazdaság versenyképességét csökkenti a rossz egészségügyi állapotú, munkaképtelen vagy alulképzett társadalom. A piac nem képes saját eszközeivel működésének feltételeit is biztosítani, ez a társadalom „dolga”. A közösség befektetése az egyénbe (ilyen az oktatás és az egészségügy) hosszú távon a közösség és nem utolsósorban a piac számára kifizetődő.
A korszerű szolidaritás nem automatikus (nem kizárólag alanyi jogú újraelosztáson keresztül megjelenő befektetés vagy transzfer), a kölcsönös felelősség új formái az egyén aktív részvételét feltételezik. A közösség például kötheti a társadalombiztosítás kockázatközösségen alapuló rendszeréhez történő hozzáférést a járulékfizetés fegyelmének betartásához és a szűréseken való részvételhez. Kötheti az ingyenes felsőoktatást a munkaerő hazai hasznosulásához. A szociális ellátás bizonyos elemeit a gyermekek iskoláztatásának betartásához. Az állami beruházástámogatást a foglalkoztatás növeléséhez. A sor szabadon folytatható. A lényeg az elv. Ha te vállalod a felelősség egy ésszerű szintjét, a közösség is felelősséget vállal érted. A „hozzáférés” nem automatikus. Nem „alanyi jogú”, de feltétele racionális és teljesíthető.
Miért van a jobboldalnak igaza a szolidaritás kontra válság vitában? Hogyan függ össze a visszatérő államháztartási (vagy alrendszerszintű) krízis és a társadalmiság hiánya, megroppanása? Vegyünk egy konkrét példát. A magyar egészségügy válságának három forrása van: a járulékfizetés kötelezettsége alóli tömeges dezertálás, az egyéni kerülőutak rendszere (például hálapénz) és a katasztrofális népegészségügyi/demográfiai helyzet. Mindhárom a szolidaritás és a társadalmiság deficitje. Paradox módon Gyurcsány „reformja” nemhogy megoldja a helyzetet, de hosszú távon újratermeli. Azok az emberek, akik ma a vizitdíj, a kórházbezárások, a népegészségügyi program felfüggesztése vagy a sorban állás okán kikerülnek a rendszerből, súlyos krónikus betegként térnek vissza később. A krónikus betegségek kezelésének társadalombiztosítási költségei köztudomásúan jóval magasabbak, mint az időben felismert vagy megelőzött betegségeké. A neoliberálisoknak két választása van: később kifizetni a megemelt számlát (azaz a jelenlegi megtakarítás csak halasztott kifizetés), vagy – morálisan igazolhatatlan módon – korlátozni a keresletet. Például megszabni, hogy egy hónapban hány infarktus kezelése „indokolt”.
A történetnek azonban itt nincs vége. A társadalom romló egészségügyi állapota a gazdaság versenyképességét is rombolja, hiszen a humán tőke újratermelési hatékonyságát csökkenti. Beteg, munkaképtelen társadalom=beteg munkaerő-piac=versenyképtelen gazdaság.

A jobboldal megújulása
A Fidesz láthatóan sokáig kereste a megfelelő nyelvet, amelyben a közösség és a társadalmiság újrafogalmazása nem tűnik sem XIX. századi romantikának, sem az automatikus szolidaritás és a jólétiállam-mítosz szellemidézésének. Ezt a kölcsönös felelősség gondolatkörében meg is találta. Az új gondolat csírái már megvoltak a polgári Magyarország eszméjében, amely az egyén aktív részvételét hangsúlyozta a család, az oktatás a gazdaság működtetésében, és bevezette a partnerség szemléletét állam és polgárai között.
A kölcsönös felelősség elve tehát a legkevésbé sem idegen a Fidesztől. A közösség és a cementjéül szolgáló szolidaritás kiemelt érték, nem csupán elvi/morális, de gazdasági értelemben is. Ez ma az egyik legkorszerűbb gondolat a hazai politikában, hiszen a társadalmi alrendszerek (egészségügy, oktatás) hosszú távú fenntarthatóságában vagyunk mindanynyian érdekeltek, az pedig nem lehetséges a szolidaritás aktív formáinak felélesztése nélkül.
A Fidesz elnökének kongresszusi beszédében kifejtett gondolat korszerűsége és újszerűsége éppen abban rejlik, hogy nem közös, hanem kölcsönös felelősségvállalást hirdet – ellentétben azzal, ahogy sokan félreértették. A kettő egészen mást jelent. A közös felelősség egyáltalán nem új gondolat, sokan és sokféleképp használták már. A közös felelősség lényege, hogy megoszlik, az egyéniség és az egyéni érdek alárendeltként jelenik meg benne. Ezzel szemben a kölcsönös felelősségvállalás lényege az, hogy mindenki, minden egyén egyéni (individuális) felelősséget vállal, tehát bizonyos értelemben ez az elv a liberális individualizmus hívei számára is vonzó lehet. Nem együtt vállalunk felelősséget valami tőlünk független, harmadik dologért, hanem önmagunkért és egymásért. Ebben az elvben éppúgy benne van tehát az egyéni érdek érvényesítése, mint a piaci versenyképesség elvében, de míg utóbbiban az egyéni érdekek egymást gyengítik, az új gondolat lényege épp az, hogy a különböző érdekek egymást erősíthetik. A kölcsönös felelősségvállalás az egyéni érdek és a közösségi érdek egyidejű érvényesítését hirdeti. Éppen ez az újdonság benne. Felold egy társadalmi ellentmondást, amit az eddigi politikai elvek nem tudtak hitelesen feloldani.

A szerző szociológus

Ezerfős, országos, reprezentatív, telefonos felmérés. Hibahatár: 3,2 százalék. Adatfelvétel időpontja: 2007. május 17–21.