Vagyoni átrendeződés Magyarországon

A viharos magyar történelem egyik tragikus, sorsfordító időszaka az volt, amikor a XIX. században – részben a XX. századba is átnyúlóan – az ősi magyar nemesség elvesztette birtokait. A lakosságnak mintegy öt százalékát kitevő ősi elit nagy része néhány emberöltő alatt végzetesen és végérvényesen elszegényedett. Ma ugyanezen sors fenyeget sokunkat annyi különbséggel, hogy hazánkban sokkal rövidebb idő alatt és sokkal több magyar ember válhat vagyontalanná, s ennek következtében kiszolgáltatottá.
Két jelentős társadalmi csoportot – amelyek kis részben átfedésben is vannak, így a lakosság egy szűk rétegét kétfajta módon is – sújtja a lecsúszás valós és közelgő veszélye. Talán az utolsó pillanatban vagyunk, de lehet, hogy már visszafordíthatatlanok a folyamatok. Ez annak a függvénye, hogy mennyire vagyunk pesszimisták. Miről is van szó? Milyen veszély fenyeget és kiket? – ezekre a kérdésekre próbálunk választ kapni az alábbiakban.
A társadalom egyre növekvő csoportja egyre inkább belegabalyodik, s lassan már szinte magatehetetlenné válik az adósságcsapdában. A családok immár tömegesen nem képesek jövedelmeikből biztosítani az általuk választott és megszokott fogyasztási szintet, s ezért a többségük a hitelfelvételekbe menekül. Ennek a folyamatnak a következménye, hogy két év alatt négyszeresére nőtt a szabad felhasználású jelzáloghitel-állomány, közel háromszorosára az autóvásárlási hitel, és a lakáshitelek állománya ezen rövid idő alatt mintegy felével gyarapodott. A bankok a fedezetet egyre inkább a jelzálogban látják biztosítva. Ezért a legnagyobb dinamikájú a jelzálogfedezetre nyújtott kölcsönök növekedési üteme.
Nemcsak az ütem tűnik azonban ijesztőnek, hanem az állomány nagysága is sokkolóan hat. A szakemberek ma már a jelzáloggal terhelt ingatlanok arányát 20 százalékra teszik, de van ennél nagyobb mértéket valló becslés is. Ezen hitelfelvételek egy része már az adósságcsapdából való menekülés miatt történik: az adós a rosszabb kondíciójú hiteleit próbálja kedvezőbb kamatozásúvá változtatni, vagy pedig hosszabbítja a kölcsönök futamidejét (ezzel lényegében több kamat visszafizetésére kényszeríti magát). Nem ritka az sem, hogy az addigiakhoz képest nagyobb hitelösszeget vesz fel, hogy így tudja a jövedelemhiányos helyzetét tűzoltásszerűen kezelni.
Az ezredforduló magyar lakáshelyzete egy szempontból speciális nemcsak Európában, de talán a világon is. Ez a specialitás pedig az egyedülállóan magas magántulajdoni részarány a lakásállományon belül. A statisztika szerint ugyanis Magyarországon a lakások 92 százaléka ma magántulajdonban van. (Európa fejlett országaiban ugyanakkor a bérlakások aránya eléri az 50 százalékot.) Ez a rendkívül magas szám valószínűleg két adottságból táplálkozik. Egyrészt a szocializmus időszakának egyik legnagyobb tanulsága, s legmélyebben bevésődő motivációja az önálló lakás megszerzésének vágya volt. Az érzelmi indíttatáson túlmenően a kilencvenes években – annak elején és közepén – a kormányzati politika a helyhatóságokkal karöltve óriási lakásprivatizációs hullámot indított el, a bérlakások tömeges magánosításával.
A különböző statisztikák mintegy 650-700 ezerre becsülik az önkormányzatok által az addigi bérlőknek eladott ingatlanok számát. Ezek az eladások ráadásul – mivel kampányszerűen, tömegesen zajlottak, s az elmaradt felújítások is terhelték őket – eleve diszkontáron történtek. Így, aki csak tudott, élt is vele. A kilencvenes évek nagy rohama után az értékesítések azonban folytatódtak. A további eladásnak viszont már az volt az oka, hogy az önkormányzatok pénzügyi helyzete egyre romlott, s így a vagyonfelélés politikájára kényszerültek.
Ennek a helyi szinten nagyon népszerű döntésből fakadó túlprivatizációnak volt aztán köszönhető – annak nemkívánatos következményeit korrigálta – mind a panelprogram (ezt 2001-ben indította el az Orbán-kormány), mind pedig a Széchenyi-tervbe illeszkedő bérlakás-építési program (amelyet szintén a jobboldali kormány kezdett el, s később a szocialisták szüntették meg).
Ilyen történelmi sajátosságok hatására alakult ki a jelenlegi tulajdonosi szerkezet, amelyben elenyésző a bérlakások aránya. A szocialista kormány azonban az utóbbi fél évtizedben drasztikus változtatásokra szánta el magát. Növelni kell szerintük a bérlakások arányát – no nem azon a módon, ahogy azt még a menetközben magától elsorvadt, majd elhalt Nemzeti lakásprogram 2003-as, Csabai Lászlóné nevével fémjelzett változata alapján remélhettük. Ő ugyanis építést ígért, mégpedig belátható időn belül, s annyit, hogy az a bizonyos részarány elérje a 15 százalékot. Ezt az elképzelést akár még ellenzéki oldalról is lehetett volna támogatni – természetesen, ha mértékkel és okosan történik.
Az építési programok azonban megbuktak. Először az állami támogatású program halt el, majd a vállalkozói bérlakás-építési ígéret bukott meg még embrionális állapotában. Az elmúlt idők tanúbizonysága szerint nem vált be a Fészekrakó program lakbér-támogatásos elképzelése sem.
A 2006-os választások után azonban olyan satu szorítja a magyar háztartásokat, amelyekből képtelenek szabadulni. Megszüntették a személyi jövedelemadó-kedvezményeket, csökkentették a felvehető támogatott hitelösszegeket, megkurtították a fiatalok illetékkedvezményét, megszüntették az áfa-visszatérítés lehetőségét, eltörölték a hitelek kamatplafonját, amelyek így jelentősen megdrágultak, s ezért a hitelfelvételek ma már szinte csaknem támogatott devizában történnek. A satu másik pofája a megszorítások hatásaként a jövedelmek vásárlóértékének csökkenése volt. Ráadásul mind a két folyamat váratlanul, és ezért felkészületlenül érte a magyar családokat. Az ígéretek ugyanis nem erről szóltak.
Van még egy nem elhanyagolható körülmény. A lakhatás költségeinek borzasztó rövid idő alatti drámai növekedése. A gáz-, a villany-, a vízárak és a közös költségek soha nem látott drágulása. Mindezek együtt vezettek mára oda, hogy a lakosság eladósodása – amelyről a Magyar Nemzet olvasói sokszor olvashattak már a lapban sokkoló statisztikákat – komolyan fenyeget azzal a veszéllyel, hogy a társadalom jelentős tömegei veszíthetik el a közeljövőben a legdrágább, gyakran szinte az egyetlen vagyontárgyukat. Mégpedig valószínűleg egyszer, s mindenkorra. Kilakoltatások sora következhet, vagy másik megoldásként sokan albérlők lesznek saját otthonaikban. S a 92 százalékos arány nagyon gyorsan lecsökkenhet. Családi drámákkal, s a szocialista kormány hathatós közreműködésével.
A bevezetőben említett másik vagyontárgy, ami a gyors elszegényedéssel fenyeget: a termőföld elvesztése. Az elmúlt másfél-két évtizedben a magyar falvakban tömegesen szűntek meg a munkahelyek. Az elmúlt időszakban az uniós támogatások késleltetése, ki nem fizetése, a családi gazdaságok kedvezményeinek eltörlése pedig a falusi társadalom rohamos elszegényedését vonta maga után. Így reális a veszélye annak, hogy a sokszor kárpótlási jeggyel megszerzett földbirtokok – amely technikánál ráadásul már a kilencvenes évek elején eleve sok, nem mezőgazdaságból élő spekuláns gazdagodott meg – immár a hazai kezekből is kikerülhetnek. A házak és a lakások mellett tehát a termőföld is kicsúszhat a magyar alsó középosztály lába alól.
Ez a folyamat ijesztően gyorsan zajlik. Óriási a tét. Lehet, hogy fel se tudjuk becsülni, hogy mekkora.

A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz)