Versenyképesség és társadalom

A versenyképesség nem pusztán üzemgazdasági kategória. Versenyképességről nem csupán termékek, vállalatok esetében beszélhetünk. A mikrogazdasági versenyképesség lényege az, hogy jelentős profit mellett értékesíthető a termék, fenntartható gazdálkodást folytathat a vállalkozó.
Közösségi szinten is értelmezhető, sőt értelmezendő a fogalom: a versenyképesség egy nemzet képességét jelenti arra, hogy az életszínvonala tartósan növekedjék, miközben termékei versengenek a világpiacon. Ebben az értelmezésben az üzemgazdasági szintű versenyképesség csak eszköz, vagy más megfogalmazásban közbülső cél lehet. Végső soron a cél: a közösség egészének jólétét emelni.
Definiálnunk kell, hogy a jólét forrása nem azonos a munkajövedelmek szintjével. Forrását képezik a tőkejövedelmek, ha van a polgároknak hozamot biztosító vagyonuk, s részét képezik a társadalmi juttatások is. Rendszerfüggő, hogy a társadalom melyik módon fejlődik. Az angolszász, a kontinentális és a svéd modell éppen a kombináció mértékében különbözik. Míg az angolszász modellben a munka- és a tőkejövedelmek vannak inkább jelen, a kontinentális és svéd modellben komoly a súlyuk az állami juttatásoknak is. A szocializmus a tőkejövedelmeket gyakorlatilag kiiktatta, s az elmúlt 17 év kevés volt arra, hogy szélesebb réteg vagyonhoz jusson.
Országunkban alacsony a középosztály aránya, így döntően csak a munkajövedelmekre és a közösségi juttatásokra számíthat az átlagember. És az utóbbira számol is: ha e szolgáltatásokat saját munkajövedelméből kell megvennie, életszínvonala jelentősen visszaesik. Mivel éppen ennek a folyamatnak vagyunk tanúi, kitűnik, hogy versenyképességünk az elmúlt másfél évtizedben, különösképpen annak utolsó harmadában, jelentősen romlott.
Üzemgazdasági szinten a bruttó bérterhek, tehát a bérek és közterheik együtt jelentik a költséget. Ha a termelékenységet meghaladóan nőnek a bruttó bérköltségek vagy emelkednek az adók, a versenyképesség üzemgazdasági szinten a korábbi szinthez képest romlik, de nem lesz tartósan fenntartható nemzetgazdasági szinten se. A számításait meg nem találó tőke könnyen odébbáll. Hazánkban az adók nagyjából az európai szinten vannak, összességében nem tekinthető a társadalom túladózottnak. Ugyanakkor nem is igen van további lehetőség a terhelhetőségre a polgárok esetében, jelentős életszínvonal-esés nélkül. Az alacsony megtakarítások miatt nem a rendelkezésre álló jövedelemből félretett pénz lesz kevesebb, mint Nyugat-Európában, hanem a korábbi személyes fogyasztás lesz kevesebb a kényszerű költségátrendeződés miatt. Az adók csökkentése, amely a vállalkozásélénkítés szempontjából kívánatos lenne, aligha lehetséges a közpénzügyek jelen helyzetében, amelybe sikerült a kormányzatnak belelavíroznia a gazdaságot. A közelmúltban végrehajtott áfacsökkentés is inkább politikai, mint gazdasági lépés volt. Az infláció szempontjából kedvezőnek tűnt, de mivel a közösségi kassza erősen küzd a hiánnyal, a társadalmi juttatások megnyirbálásával, fizetőssé tételével az állam a másik kezével elveszi azt, amit az egyik kezével nyújtott.
Az infláció az utóbbi esztendőig mérséklődött, de a legfrissebb intézkedések ismét megemelték. Mivel a költségvetés deficites volt, a kamatok az infláció csökkenése ellenére is magasak maradtak. A jövedelemtermeléshez a reál- és humántőke hatékony működtetése szükséges. Annak megállapításához, hogy fenntarthatóan, hosszabb távon versenyképes-e gazdaságunk, meg kell vizsgálnunk a jelenlegi helyzetet.
A reáltőkét az elmúlt másfél évtizedben jelentős részben lecserélték. A jelentős vagyonvesztéssel járó privatizáció után kialakított profilokban a külföldi tulajdonba került cégek a könnyűszerkezetes építkezést részesítették előnyben. Ezt könnyű amortizálni, a tőkét a gazdaságból ily módon kivonni. A külföldi tőkével megvalósuló infrastrukturális fejlesztéseknél, amelyeknél viszont a hazai piac a célközönség, tartósabbak a beruházások, de ezek számítanak a hosszú leírási idő mellett a befektetés profitjára is, hiszen a befektetéstől hozamot remélnek. Ez az árak emelkedését vonja maga után, s komoly megterhelést jelent a fogyasztókra.
Pénzügyi forrásban a világban nincs hiány, hazai forrásban azonban szűkében vagyunk. A hazai jövedelmekből a megtakarítás nagyon csekély, így a gazdaság beruházásokkal való fejlesztésének ez nem jelentheti a forrását, csak a profitok visszaforgatása vagy külső források bevonása. Mivel a gazdaság kettészakadt a viszonylag termelékeny külföldi multinacionális tőke nagyvállalataira, illetve a hazai tőke által működtetett kisvállalkozásokra, melyek jelentős része minimális profittal működő munkahelypótló kényszervállalkozás, gyakorlatilag kettészakadt a gazdaság. A hazai kis- és középvállalkozóknak a hazai forrás mindenképpen drága, míg a nemzetközi cégek dönthetnek a profit újrabefektetése mellett, vagy olcsó devizahitelek felvételéről is. A nemzetközi hitelnek nem korlátja a pénz kínálata. Van likviditás bőséggel a nemzetközi pénzpiacokon, csak legyen piaci kereslet a termelendő árura, szolgáltatásra. A kamatszintek a bő kínálat következtében viszonylag alacsonyak. Természetesen a devizakockázat, ha devizában veszik fel a hitelt, a felvevőé. Az exportra termelő nagyvállalatokat a leértékelés kockázata kevésbé érdekli (bár a hazai piacra értékesítők haszna ezáltal devizában számítva megcsappanna).
A forinthiteleket felvevőknél a kamatok viszonylag magasak. A devizahiteleknél pedig jelentős az árfolyamkockázat. A nemzetközi pénzpiaci spekuláció felnyomja ugyan a forint iránti keresletet, így egyelőre nem látszik a forint jelentősebb gyengülése. A pénzügyi egyensúlyi helyzet miatt azonban a kockázat mégis számottevő.
A humántőkét illetően az elmúlt másfél évtizedben a viszonylag alacsony bérek, de jó színvonalú teljesítőképesség miatt volt gazdaságunk elsősorban versenyképes. Az utóbbi években a bérszínvonal zárulni látszik, de ebben – devizára átszámítva – az árfolyam is szerepet játszik. A 2001 óta a sáv felső szintjére nyomott árfolyam miatt a magyar bérek devizában magasabbnak tűnnek. A fogyasztói árak relatíve magas színvonala miatt ezt a hazai lakosság vásárlóerőben egyáltalán nem érzi. Az elmúlt években az infláció csökkent, de a közelmúltban ismét emelkedett. A magyar fogyasztási cikkek színvonala ma már jócskán ellene hat a turizmusnak is – ez meglátszik az ebből eredő bevételek megcsappanásán. Nem érdemes vásárlási célból átutazni hozzánk, számos termék lassan már drágább itthon, mint külföldön.
A humántőke tehát ma már nem elsősorban olcsóságának, hanem képzettsége és egészségi állapota, munkafegyelme miatt lehetne vonzó a külföldi befektetőknek. A geográfiai rádiuszt tekintve fogyasztó piacunkhoz, az EU-hoz közeliek a telephelyeink. Amennyiben azonban a jelenlegi intézkedések rontják a lakosság egészségi állapotát és képzettségi szintjét, a versenyelőny elolvadhat a távol-keleti, távolabbi, de sok szempontból olcsóbb termeléssel szemben.
Érdemes a versenyképesség és a társadalom összefüggése szempontjából még egy dolgot kiemelni. A távol-keleti termelés versenyképessége, mely nagy kihívás az európai és a magyar piacoknak is, sokkal nagyobb szolidaritáson alapuló öszszefogás eredménye. A szolidaritás, a családi, baráti, lokális összefogás számos vállalkozást olcsóbbá tesz. Ezek mögött valós áldozatok vannak: kamatról lemondás a szövetkezeti jellegű hitelezésnél, többletmunka vállalása a családban, a gyermek- és idősgondozásban, de ennek eredményeképpen a közösségi terhek alacsonyabbak lehetnek a vállalkozóknak. S ez nemzetközileg versenyképesebbé teszi a keleti szereplőket a piacon. Fel kellene találni a spanyolviaszt: hagyni, sőt ösztönözni a vállalkozások összefogását, szövetkezését. Társadalmilag pozitív dolognak kellene tekinteni – és semmiképp nem elveszett adóalapként kezelni – az összefogással megvalósuló akciókat. Ezek segíthetnek kisvállalkozásainknak a túlélésben.
Mindenképpen látni kell azonban, hogy a magyar humántőke használatával a külföldi tulajdonú vállalkozásokban termelődő profitnak is ki kell vennie a részét a hazai humántőke újratermelhetőségének biztosításából. Ehhez a nagyobb vállalatok arányosabb hozzájárulása szükséges a közösségi feltételek megteremtéséhez. Hosszú távú versenyképességünkhöz elkerülhetetlen, hogy újragomboljuk a mellényt.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár