Az értelmiség a burzsoázia csökevénye. Hallgattam megdöbbenve az egyetemi előadót a marxista tanszékről. Te jó ég, akkor talán bezárják a főiskolát? Ijedtem meg. Hiába a többéves lemondás, tanulás, megmérettetés, talán véletlenül hagyták meg a Magyar Iparművészeti Főiskolát? Manapság, úgy tűnik, mégis rájöttek, hogy fölösleges az értelmiség. Sorra ellehetetlenítik a középoktatást, jelenleg az Országgyűlés előtt a felsőoktatási törvény módosítása, a kisdiákok szövegértési gondokkal küszködnek. Amit a kommunista puha (átélve szerintem egyáltalán nem volt nekünk puha) diktatúrában megúsztunk, az a demokráciában már megvalósul. Káosz és privatizáció, ami a magyar köznyelvben tragikus módon a lopást jelenti.
Több generáció óta a családom értelmiségi, ami a hazámhoz való hűséget és a kötelezettséget jelenti. Nekünk mindig azt mondták otthon, hogy tartozunk azért, mert egy nemzet kitaníttatott. Első fizetésem 1981-ben, friss diplomásként 3000 forint volt. Második diplomám után, 1987-ben egy vidéki város bútorgyárában havi 7000 forint volt. Miután gazdasági szakemberként a gyár szocialista vezetésével nem értettem szót, másfél éves, gyönyörű küzdelem után kiraktak kiskorú gyermekemmel az utcára. Az volt a vita tárgya, hogy az akkor az országba bejövő egyik nagy nemzetközi hálózat mellé versenyképes kollekcióval álljunk ki. Hozzáteszem, bérmunkában éppen annak a cégnek dolgozott a gyár. Azt mondtam, minek ide csak bérmunka? Fel tudjuk venni velük a versenyt? Ne csak desszertnek tartsanak, aki a Budapest Nemzetközi Vásárra tervez csinos ötletbörzét, hanem kezdjünk el keményen dolgozni. Gyorsan távoznom kellett. Azóta a gyár bezárt. Mint a gyár „vezető embere” a munkások közé ültem ebédelni – megszóltak érte. Soha olyan csapatom nem volt, mint a prototípusműhelyben. Tiszteltük egymást, az öreg szakikat tegezhettem fiatal tervezőként, tűzbe mentünk egymásért. Szomorúan búcsúztattak.
A másik, ami igazán fontos útravaló volt a családomtól, hogy egy értelmiséginek kutya kötelessége széles látókörrel rendelkezni. Művészként a zenével, irodalommal, táncművészettel, képzőművészettel kötelező szoros kapcsolatban lenni. Mert ha mi nem tudunk egymásról, és szakbarbárok leszünk, hogyan kívánjuk meg a ránk bízott emberektől, hogy ismerjék a tevékenységünket? Tehát ne legyen senkinek meglepő, ha teszem azt egy iparművész, egy mérnök vagy egy matematikus a zene mellett kardoskodik. Mi vagyunk azok a szakavatott dilettánsok, akiknek a gyerekei zenét tanulnak, és mi vagyunk a koncerttermek állandó látogatói. Jó néhányunk legalább alapfokon elsajátította a hangszeres tudást. Ezért elvárjuk a kisebbik ellenzéki párt határozottabb kiállását a zeneoktatás megkurtítása ellen. Manapság sorra zárják be, vonják össze a zenekultúra fészkeit jelentő zenei középiskolákat. Jelentem, a természet igencsak megtréfálja Magyarországot, mert az utóbbi időben példátlan számú tíz év körüli zsenivel találkozhattam! Ha csak egy százalékuk futhat be karriert, az elkövetkező húsz évben tele lesz a nemzetközi zenei élet magyar származású előadóművésszel. A jelenlegi fűnyíróelv miatt inkább magyar származásúval, tehát Magyarország semmit sem fog profitálni hosszú távon a tehetségeiből, ha így folytatja.
Ezért állunk ki mindannyian, szülők, művészek, reálértelmiségiek most két szakközépiskola, a Weiner és a Bárdos bezárása, összeolvasztása, átszervezése és egyéb furcsa, érthetetlen beavatkozási kísérlet ellen. Lehet, hogy az ország nehéz helyzete miatt az emberek azt gondolják, hogy ez a legkisebb probléma, amivel foglalkozniuk kellene, de gondolják el, ha csak a Bárdos iskolát tekintjük, amely a magyar kórusmuzsika egyik zászlóvivője, elmondhatjuk az alábbi mondatot: Egy ilyen kórusiskola megszűnése hazánk mai gazdasági ellehetetlenülése közepette olyan, mintha egy haldokló torkát egy nyisszantással vágnánk el – hogy az ország ne tudjon még csak végrendelkezni sem.
A szerző iparművész
origo.hu
Nyárias meleg várható a hét első felében
