A felsőoktatás privatizációja

Mi a célja a felsőoktatás magánosításának? Végső soron ugyanaz, mint az oktatási költségek közösségi minimalizálásának. Kevesebb, eltömegesített elemi iskola, mobilizált, már hat-, illetve tízéves korban buszoztatott, gyökértelenített gyerekek, elsivárosított, szerep nélküli falvak jelzik a célt. A globalista nagytőkétől nem függetlenedhető tömeg – önálló értékrend, nyelv és gondolkodás híján – zsellérkedő, médiára kapcsolt, proletarizált társadalom. Az a néhány számítógép és esetleg drága digitális tábla a tömegiskolában nem más, mint technicista porhintés neoliberális módra.
A középiskolák kiüresítése, művelődési anyagának az ostoba politikai korrektség szerinti alakítása ismét egy célt szolgál: az uralkodó értékmentes üzletesség igénytelen emberanyagának előállítását. A korlátlan pénzvilágnak az emberiség zömét elszemélytelenítő, eldologiasító, pusztán termelési (és esetleg fogyasztói) költségtényezővé degradáló céljai itt már szigorúbbak. Az elemiben elhanyagolják, hiányossá és kötődés nélkülivé teszik a gyereket, középszinten már kíméletlenül terelik a maguk – az érintettek számára értelmetlen és értéktelen – aklába a népet.
Viszont a felsőoktatásban már semmilyen kockázatot nem vállalnak a szellemi kápók. Ott már eleve ki kell szűrni minden eretnek oktatót s minden nem legitim témát és módszert. S végül már beengedni is csak azt szabad ide, aki érdekelt és/vagy előnyösen érintett a spekulatív pénz uralmában. Az újabb történelmi korokban a felsőoktatás – s a hozzá kapcsolódó tudományos kutatás és fejlesztés – egyre nagyobb szerepet kap egy közösség életében. Valójában ez is csak azt az antimaterialista (nem ateista) igazságot hirdeti, hogy az emberi lét és közösség elsődlegesen szellemi-lelki természetű. A modern kor azonban ott megbicsaklott, amikor ennek a szerepnek legfeljebb csak tudásbeli és technikai részét hajlandó figyelembe venni, ám az etikai-jellembeli, hitbeli gyökereit nem. Mintha az eszközök (tudás, technika, módszerek) önmagukban biztosíthatnák az emberiség egyre javuló helyzetét.
A modern pénzuralom okosabbjai persze hamar rájöttek arra, hogy nekik is szükségük van szellemi normákra. S ki is találták a világnézetileg semleges, értékmentes nevelés és tudomány fából vaskarikáját. Ma már az ideológiamentesség a legszigorúbban betartandó ideológia. Ennek hirdetői modern inkvizícióként azonnal érzékelik az egyébként dicsőített, de őket veszélyeztető értékelvi másságokat (= másféleség). S ezeket azonnal – történelmi alapon – stigmatizálják, miközben magukat azonnal ahistorikusnak/pragmatikusnak nyilvánítják. A modernség a haszonért bármire – a logika feladására is – hajlandó. S a tudatlan tömegnek hízelkedő („demokratikus”) magatartásnak örök undorító példája.
A magyar felsőoktatás pénzesítése óriási esély egy primitív ösztönű materialista szemlélet örökkévalónak elfogadtatására. Hiszen a mai magyar társadalom nagy része is igaznak tartja a kommunizmus sulykolt hazugságait – elégszer hallotta azokat, hogy valamiféle igazságnak látszanak. Az egyetem mint autonóm tanár-diák intézmény csak közösségi megbízatásban és célokkal működhet nálunk. Ez nem jelenti a magánegyetemek létének tagadását, de azt igenis jelenti, hogy aki ilyet akar, az csináljon magának. A magyar társadalomnak már elege van abból, hogy senkiházi pénzemberek magánhaszonra dolgozva közszolgálati célú vagyonokat kaparintanak meg. S ez a törekvés ténylegesen közveszélyessé válik az oktatás csúcsainak privatizálásával.
Miért? Ez ugyanúgy van, mint a magán-egészségbiztosítóknál. Ott is megelőzi a haszon a mások egészségének szempontját. A felsőoktatásban és a kutatásban pedig a haszon megelőzi az igazságot és a közérdeket. A tőke nem altruista figurák eszköze – s ez nem vád –, hanem nyerészkedési célú eszköz. Főleg neoliberális formában, amely forma minden terhet másokra hárít (externalizáció). S így a felsőoktatás is a magánhaszon hatékonysági katalizátorává, nem pedig a nemzeti közösségek és az emberiség önzetlen emeltyűjévé válik.
Ezzel persze el is veszti például a társadalom szolgálatán túl a mobilitási csatorna jellegét is, amellyel a tehetségeket szolgálta eddig. A magántőke persze szívesen támogatja a tehetségeket akkor, amikor már biztosan hozzák a hasznot. Viszont akkor is szolgává alacsonyítja őket, mivel a szellemet a saját érdekkörén túl nem engedheti. A mások haszna neki mit sem ér. A mai magyar politika legkártékonyabb képviselői egyetemi privatizációs terveinek így egyetlen célja van: a magyar szellemi élet pénzügyi eszközökkel történő teljes gleichschaltolása, monopolizációja. Meghatározása annak, hogy kik, mit és kiket oktathatnak, és mi lehet része a Magyarország Rt. (telephely) „kultúrájának”. Az idézőjel azért jogosult, mert ez a kultúra legfeljebb bizonyos szakmai, hatékonysági tartalommal bírhat (ami profitot hoz). De ennek semmi köze sem lesz egy nép, egy nemzet Istentől rendelt géniuszához. Mivel az nem hoz hasznot, és – mondjuk – jóléti emberiségi fogyasztóktól erőfeszítéseket igényelne a megértése (lásd a külföldön sikeres magyarországi irodalmat).
Látszólag ez ügyben nem a magyar nép hétköznapi életét érintő kérdésekről van szó. Valójában azonban közösségi létünk egyik alappilléréről s az életnek is értelmet adó szférájáról. A szellemi-lelki haza nélkülözhetetlen világát fenyegetik itt pénzben utazó szellemi hajléktalanok. Időben kell ébredni.

A szerző történész, egyetemi docens