A vudu gazdaságpolitika valódi felelősei

A közelmúltban Gyurcsány Ferenc levuduzta a Fidesz adócsökkentést középpontba helyező gazdaságpolitikáját, arra hivatkozva, hogy az a gyakorlatban megvalósíthatatlan, rövid időn belül a költségvetési hiány elszabadulásához vezetne. (Vudu elnevezéssel idősebb Bush illette a Reagan-kormányzat adócsökkentésen és kínálatösztönzésen alapuló gazdaságpolitikáját a ’80-as években.) Mi több, a miniszterelnök a nagyobbik ellenzéki pártnak egy akadémikus tollából a közelmúltban megjelent, növekedéssel és gazdaságpolitikával foglalkozó – egyebek mellett az adók radikális csökkentését jelentős terjedelemben kritizáló – könyvet is átadott, szimbolikusan a polgári oldalt segítő közgazdászok gazdasági ismereteinek mélyítése céljából.
A jelenlegi sanyarú gazdasági helyzetben a lakosságnak újabb és újabb megszorításokat hozó, valamint a reálbérek drasztikus esését előidéző kormányzati intézkedések, párosulva a többi volt szocialista országhoz képest rendkívül gyatra makrogazdasági teljesítménnyel egyre több ember számára teszik világossá: aligha a szocialista párt az, amely leckét adhat a polgári oldalnak gazdaságpolitikából és a gazdasági növekedés előmozdításából.
Szakmai oldalról tekintve az adócsökkentés kérdéséről legalább kétféle aspektusból érdemes elgondolkodni. Egyfelől középtávú gazdaságpolitikai koncepcióba ágyazva, kidolgozott gazdaságpolitikai vezérvonalat követve, amely mindenekelőtt versenyképességi, növekedési, szociális, az állami szerepvállalás mértékének meghatározásán és más egyéb szempontokon alapul. Másfelől nem szabad elvonatkoztatni a gazdaság pillanatnyi állapotától, különösen, ha fegyelmezetlen és felelőtlen költségvetési politika következményeivel kell szembenéznünk. Ha az adócsökkentésnek e két nézőpontja keveredik, abból egymás melletti elbeszélés, sehová sem vezető meddő viták származnak.
Csökkenthető az adóterhelés
Ami az adócsökkentés koncepcionális oldalát illeti, aligha vitatható, hogy az adóterhelés csökkentésére van szükség. Az elvonás mértéke nálunk az összjövedelemhez (GDP-hez) képest az újonnan csatlakozott tíz egykori szocialista ország összevetésében – Szlovéniát leszámítva – 2006-ban a legmagasabb volt. (Ráadásul az azóta életbe lépő adóemelések következtében, a gazdaság adóterhelése nálunk tovább nő, így ebben az évben Szlovéniát is magunk mögé utasítva régiós sereghajtók leszünk.) Fontos az is, hogy a magyar gazdaság adóterhelése nemcsak nagyobb, hanem lényegesen nagyobb közvetlen versenytársainknál. Az elvonás mértéke – az Eurostat adatai alapján – közel 10 százalékkal kisebb Csehországban, Lengyelországban és Bulgáriában, és 20-30 százalékkal – ha úgy tetszik, radikális mértékben – Szlovákiában, Lettországban vagy Romániában. Az általános adószint számottevő csökkentése a gazdaság versenyképessége, tőkevonzása, valamint a jövedelmi felzárkózás szempontjából kívánatos és ésszerű. Erre a legjobb lehetőség akkor nyílik, ha a gazdaság erőteljesen növekszik, mert ilyenkor a bővülő nemzetgazdasági jövedelem (GDP) ellensúlyozhatja az adókulcsok csökkentése következtében kieső bevételeket. Ráadásul, ha mindez még prudens, a gazdaság hosszabb távú érdekeit is szem előtt tartó kormányzással, nem pazarló állammal, csökkenő bürokráciával (államigazgatási reform), valamint kisebb államadóssággal és az ezzel együtt járó alacsonyabb kamatteherrel párosul, akkor adott növekedés mellett nagyobb lehet az általános adóteher csökkenése. Még akkor is, ha az államháztartás egyes kiadási tételei – nyugdíjak, egészségügy – eközben emelkednek. Növekvő gazdaság ezt lehetővé teszi.
Három tanulságos szempont
Nagyjából úgy, ahogy az történt az 1998–2002 közötti időszakban, amikor is a GDP arányos elvonás a Horn-kabinet utolsó teljes évében fennálló 46 százalékról, a polgári kormányzás utolsó teljes évében 43 százalékra csökkent. Igaz, az adótehernek ez a csökkenése az átlag olvasó számára talán nem tűnik soknak, de azért messze nem lebecsülendő, ha figyelembe vesszük a következőket:
1. A kormányzati kiadások aránya a GDP-hez képest nagyobb mértékben, mintegy 10 százalékkal csökkent, 52 százalék volt a Horn-kormányzat utolsó teljes évében, és mindössze 47 százalék 2001-ben. Az adóterhelés csökkentése azért maradt el a kiadások GDP-arányos csökkentésétől, mert a polgári kormányzás egyúttal fegyelmezett fiskális politikát folytatott, a költségvetési deficit az 1997. évi 6,2 százalékról 4 százalékra csökkent 2001-re. (Sőt, 2000-ben mindmáig a rendszerváltást követő legkisebb hiányt produkálta a gazdaság a maga 2,9 százalékos értékével.) Vagyis a fegyelmezett költségvetési politika csak részben tükröződött az alacsonyabb adóterhekben, jelentős részben a költségvetési deficit (és a kormányzati eladósodás) csökkenésében csapódott le.
2. Egyes adók (pontosabban járulékok) esetében ténylegesen is radikális csökkentésre került sor. Ilyen volt a társadalombiztosítási járulék 39 százalékról 29 százalékra történő lefaragása, ami az élőmunkát terhelő vállalkozói költségek számottevő csökkenését eredményezte. Igaz, ezt egyúttal a minimálbérek jelentős növelése és a fix összegű egészségügyi hozzájárulás bevezetése kísérte, így bizonyos jövedelemszintig a társadalombiztosítási terhek valójában nem csökkentek. Ez azonban főképp – sok esetben éppen az adóelkerülés céljából – a minimálbérre bejelentett alkalmazottakat érintette, ami viszont jelentős mértékben hozzájárult az igazságosabb közteherviselés megvalósulásához.
3. A gazdaságpolitikának világos, kiszámítható, az ország hosszú távú érdekeit, és nem a pillanatnyi hatalmi érdekeket szem előtt tartó vezérvonala volt: fiskális fegyelem, az euró bevezetéséhez szükséges maastrichti követelmények teljesítésének célja, a növekedéssel összhangban adó- és járulékcsökkentés, a hazai kkv-szektor támogatása, a középosztály segítése, hogy csak a legfontosabbakat említsem.
Hogy 2002–2006 között hogyan alakultak a gazdaságpolitikát jellemző legfontosabb makromutatók, arra mindjárt rátérek. Előbb azonban nézzük az adócsökkentés kérdését akkor, ha a gazdaság pillanatnyi helyzetét vesszük alapul, ráadásul kiindulópontként az államháztartás katasztrofális pozíciójával kell számolnunk. Az elmúlt évben a költségvetés hiánya 9,2 százalék volt, ilyen mértékű hiány civilizált országban, békeidőben szinte példa nélküli. Véleményem szerint ebben a helyzetben a pénzügyi válságot kezelni, a gazdaságot új növekedési pályára állítani első lépésben az általános adóterhelés csökkentésével nem lehet, arra csak középtávon, az államháztartási krízis enyhülése után, gazdaságpolitikai koncepcióba ágyazva kerülhet sor. Azért nem lehet, mert az adók csökkentése rögtön kiváltja az adóbevételek esését, ami azonnal érezteti hatását a költségvetés helyzetére. Ha például az adókulcsok átlagosan 5 százalékkal csökkennek, akkor 5 százalékkal nagyobb adóalap (GDP) szükséges ahhoz, hogy az adóbevételek ne változzanak, továbbá reálértékben befagyasztott költségvetési kiadások, hogy a költségvetési egyenleg ne romoljon. Ekkora növekedést elérni nem lehetetlen, azonban nálunk a felelőtlen gazdaságpolitika következményeként a helyzet olyan súlyossá vált, hogy a bizalom helyreállítása, valamint a túlzott hiány eljárás (excessive deficit procedure – EDP) következtében viszonylag gyorsan és számottevő mértékben szükséges javulást elérni.
Erre támaszkodva olvashatjuk a baloldali publicisták tollából, hogy a jelenlegi költségvetési helyzetben az ellenzék sem tehetne mást: öszszességében megszorításokra kényszerülne. Lehet, hogy nem a tandíjon, kórházbezárásokon keresztül, vagy a vizitdíj bevezetésével, de alapjában véve mégiscsak elvonásokra és adóemelésekre kerülne sor, hangzik a „másik oldal sem lenne jobb” gondolkodást sulykolni akaró verdikt. Olyan ez, mint amikor házunk építését egy kontárra bízzuk, majd amikor a rogyadozó alap után a falak is düledeznek, mesterünk rámutat a referenciákkal rendelkező szakemberre, hogy ebből ő sem tudna mást csinálni. Biztosan, de az alap újraásásával már lehet egyenes falakat rakni, ám nem rögtön, mert először a romok eltakarításával kell kezdeni. De vajon ezt is ugyanarra a mesteremberre bízzuk?
Hamis és álságos ezért azt a kérdést feltenni, hogy mit tenne a másik oldal a jelenlegi pénzügyi helyzetben, majd a pénzügyi válságra mutatva arra jutni, hogy nincs más alternatíva. Mindez csak arra jó, hogy elterelve a figyelmet megfeledkezzünk – hogy a szakmai kereteken belül maradjak – a gazdasági sorskérdésekről, arról, hogy milyen gazdasági pályán és távlatok előtt állnánk most, ha a 2002-es választás lehetővé tette volna a polgári kormányzás folytatását.
Nem tudjuk, hogy milyen lenne a jelenlegi gazdasági helyzet, ha az elmúlt évek másképp alakulnak. Erre csak hipotetikus válaszok adhatók. Azt viszont tudjuk, hogy milyen volt a helyzet négy év polgári kormányzás után, és tudjuk azt, hogy milyen a helyzet ma.
A jövedelmek elinflálása
Tudjuk azt, hogy a költségvetés (nyugdíjkorrekció nélküli) hiánya egyetlen évben sem volt 6 százalék alatt az elmúlt öt évben, sőt a kamatfizetések nélküli elsődleges egyenleg is folyamatosan deficitet mutatott. (Ez utóbbi a polgári kormányzás valamennyi teljes évében szufficites.) Mindennek következtében a GDP-hez mért államadósság a 2001-ben fennálló 52 százalékról 66 százalékra duzzadt napjainkra, a kamatkiadás pedig megközelíti az 1000 milliárd forintot. Ha az államadósság relatív értéke a 2001-es szinten maradt volna – vagyis a jelenlegi koalíció csupán megőrzi, horribile dictu némileg folytatja az eladósodás csökkentését –, továbbá a kamatszint közelít az euró bevezetéséhez szükséges referenciaértékhez, akkor ma a kamatteher szerény számítás szerint is 200-250 milliárd forinttal lenne kisebb. (Összehasonlításképpen: a vizitdíjból és a kórházi napidíjból tervezett bevétel nagyjából 30 milliárd, a gáz- és távhő-támogatási rendszer átalakításából durván 50 milliárd forint megtakarítással számol a konvergenciaprogram.)
Tudjuk továbbá, hogy öt évvel ezelőtt lőtávolságon belül volt az euró bevezetésének időpontja, ma, ha kellő komolysággal bírunk, nincs értelme céldátumot mondani. A munkanélküliségi ráta és a munkanélküliek száma – bár jóval több az alkalmazásban állók száma is – nagyságrendekkel nagyobb, mint hat évvel ezelőtt, a felpörgő infláció pedig a konvergenciaprogramban szereplő 2009-ig befagyasztott közalkalmazotti bérek tervezetével nyílt bevallása a jövedelmek elinflálási szándékának.
A pénzügyi válság ára
A pénzügyi válság árát sokan egyszerűen úgy aposztrofálják, hogy az elmúlt évek túlzott, a gazdasági teljesítménnyel alá nem támasztott jövedelem növekedéséből a szocialista–szabad demokrata kabinet most egy „picit” visszavesz. A helyzet azonban sokkal bonyolultabb. Egyfelől a „pici” – ma már tudjuk – nem is olyan pici, hiszen az első negyedévben a nettó reálkeresetek 7 százalékkal estek. Másfelől a gazdaság alkalmazkodása a változó környezethez nem megy gyorsan, és főképp nem megy áldozatok nélkül. A gazdaság kormányzása nem egy autóvezetési feladat. Ha a gazdaságpolitika művelése az autóvezetéshez hasonló kihívást jelentene, a gazdaságpolitikusok könnyű helyzetben volnának a válságok legyűrését illetően. Az autóvezetés a legtöbb ember számára nem okoz gondot, mert a kormány elforgatásakor az autó azonnal irányt változtat. Ha a gazdaság is így működne, a gazdaságpolitikusoknak csak igazítani kellene a megfelelő eszközön (a költségvetési és/vagy monetáris politikán), hogy a gazdaság azonnal a kívánt pályára térjen. A gazdaságpolitikusok előtt álló feladat azonban inkább hasonlítható ahhoz, amivel egy nagy hajó kapitányának kell megbirkóznia. Egy hajó kormányzása azért nehéz, mert a hajó csak sokkal azután változtat irányt, hogy a kapitány elforgatta a kormányt. És ha a hajó fordulni kezd, akkor sokáig fordul, még azután is, amikor a kormány már régen egyenesben áll.
Elsőből az utolsónak lenni
Így van ez a gazdasággal is, a megszorító intézkedések évekig éreztetik majd hatásukat, még akkor is fogják, amikor már egyáltalán nincsenek újabb megszorítások. A kereslet szűkítésének tovagyűrűző hatásai (az úgynevezett multiplikátorok) még csak most kezdik keresztülrágni magukat a gazdaságon, ami tükröződik a növekedés lelassulásában, a régiós versenytársainktól messze elmaradó növekedési ütemben. Miközben a környező országok 5 százalék vagy jóval 5 százalék feletti ütemben növekednek, nálunk a növekedés csak 2,9 százalék. Amikor a pénzügyi válság árára gondolunk, nem csak a bekövetkezett jövedelemcsökkenést és az életminőséget romboló egyéb intézkedéseket (vasúti szárnyvonalak megszüntetése, kórházak bezárása stb.) kell szem előtt tartanunk. Tekintetbe kell venni azt is, hogy a katasztrofális pénzügyi egyensúly helyreállítására hozott intézkedések következtében a gazdaság messze lehetőségei alatt teljesít. Ez minden költségvetési túlköltekezésből eredő válság esetén így van. Egészséges gazdaság és fegyelmezett költségvetési politika esetén a mi fejlettségi szintünknél átlagosan 4-5 százalék lenne a növekedési realitás. Ekkora növekedéssel számolhatnánk stabil, kiegyensúlyozott, nem pedig pénzügyi krízissel küzdő gazdaság esetén. És mivel a GDP növekedése egyet jelent az összjövedelem növekedésével, a potenciálistól lényegesen elmaradó növekedési ütem 100 milliárdokban mérhető jövedelemkiesést okoz mind a társadalomnak, mind pedig az állami költségvetésnek. Minden egyes évben, mindaddig, amíg a gazdaság a pénzügyi válságot kezelő intézkedések miatt a lehetőségei alatt teljesít.
Mindent összevetve úgy látom, hogy a jelenlegi helyzetben elegendő pusztán a mindennapi tapasztalatokra, józanságra és némi elfogulatlanságra támaszkodni, és nem is szükséges képzett közgazdásznak lenni ahhoz, hogy eldöntsük, az elmúlt években kik is folytattak itt vudu gazdaságpolitikát.

A szerző közgazdász, főiskolai tanár