Egyesztendős a Gyurcsány-kormány

Hosszú és keserves évet tudhat maga mögött az ország lakosságának nagy többsége a második Gyurcsány-kormány tavaly júniusi beiktatása óta. Nem kivétel a hatalmon lévő koalíció sem. A 2006-os tavaszi optimizmusnak és állítólagos reformhangulatnak nyoma sem maradt. A dübörgő gazdaság és a pannon puma ma már valahol a politikai szemétdombon porosodik, és mind látványosabb jelei mutatkoznak annak, hogy a fenti szlogenek kitalálói is rövidesen szellemi termékeik nyomába eredhetnek. Látva a két kormánypárt egyre gyakoribb összetűzéseit, az MSZP soraiban meginduló forrongást, az sem zárható ki, hogy a második Gyurcsány-kormánynak nem lesz második születésnapja.
A tavaly áprilisban még tekintélyes fölénnyel győzedelmeskedő MSZP mára középpárttá zsugorodott. A tagság egyre kevésbé ad hitelt azon miniszterelnöki fogadkozásoknak, miszerint a nehezén már túl van az ország, és rövidesen megkezdődhet a szocialista párt romokban heverő népszerűségének talpra állítása. Hasonlóan nehéz helyzetbe került az SZDSZ is. A koalíció kisebbik pártja szinte bizonyosan elvérezne a parlamenti választásokon, ha azok a közeljövőben lennének. Az egy évvel ezelőtt még a fellegekben szárnyaló Gyurcsány kilátásai napról napra romlanak, ráadásul a nemzetközi politikában is eljátszotta bizalmi tőkéjét. A közvélemény-kutató intézetek felmérései is egyetértenek abban, hogy a belpolitikai viharok nem befolyásolják a pártpreferenciákat. Annál inkább kihatnak ezekre az adó- és áremelések, a kórházbezárások vagy éppen az olyasféle, népnevelő szándékkal bevezetett, sarc jellegű intézkedések, mint a képzési hozzájárulás a felsőoktatásban, valamint a kórházi napidíj és a vizitdíj.
Az MSZP és az SZDSZ semmit nem hajtott végre a választási ígéreteiből. Mi több, emberek millióit csapták be azzal, hogy demagóg ígéreteikkel éveken át megalapozatlan várakozásokat keltettek az ország gyarapodásával kapcsolatban. Ha a magyar társadalomnak 2006 tavaszán pontos információi vannak a költségvetés valódi helyzetéről, és tudatában van annak, milyen iszonyú árat kell majd fizetnie a 2002 utáni ciklus „jóléti” rendszerváltozásáért, akkor aligha ad újabb négy esztendőre bizalmat a balliberális politikai erőknek. A Fidesz elnöke által 2006. október 23-án elindított népszavazási kezdeményezés ennek tudatában tűzte ki célul, hogy Magyarország választópolgárai immár az államháztartás válságának teljes körű ismerete alapján mondjanak ítéletet az őket félrevezető politikusok fölött. Az eredetileg hét kérdésből álló javaslatot úgy is értelmezhetjük, mint egy második bizalmi szavazást a Gyurcsány-kormányról, ahol nem a pozícióikat féltő kormánypárti képviselők nyilvánítanák ki véleményüket a miniszterelnökről, hanem maga a társadalom. A népszavazás a közvetlen demokrácia legfőbb intézménye, amelynek során a polgárok gyakorolják a jogalkotó szerepét. Ha a hatályban lévő alkotmány lehetővé teszi bármilyen kérdésről a referendum megtartását, akkor az Országos Választási Bizottságnak, a kormánynak és az Országgyűlésnek is kötelessége, hogy szabad utat engedjen az erre irányuló törekvéseknek. Mint ismeretes, a kormánypárti többségű OVB mindent elkövetett az előző hónapokban, hogy ellehetetlenítse a Fidesz kezdeményezését. Politikai bizottságnak képzelte magát. Törekvéseinek rendre az Alkotmánybíróság vetett gátat, határozataiban többször is kimondva, hogy a népszavazás megtartása nem korlátozható az OVB által követett módszerekkel. A két testület vitája súlyosan megterhelte az amúgy is törékeny alapokon nyugvó demokratikus intézményrendszert. E héten véglegesen eldőlt a kérdés, mivel az Alkotmánybíróság kimondta, a tandíj és a vizitdíj ügye nem képezi a költségvetési törvény tárgyát, azaz a választási bizottságnak nincs joga megtagadni népszavazási kezdeményezés aláírásgyűjtő ívének hitelesítését.
Bár az OVB egyes tagjai még vitatják a taláros testület döntését, szinte bizonyosra vehető, hogy az ősz folyamán minimum hat kérdésben megkezdődhet a referendum megtartásához szükséges kétszázezer támogató aláírás összegyűjtése. Miután Gyurcsány Ferenc korábban kijelentette az Országgyűlés plénuma előtt, hogy kormánya tiszteletben fogja tartani a népszavazás eredményét, ezért innentől kezdve kizárólag a választópolgárokon múlik, milyen számban és módon kívánnak ítéletet mondani a koalíció fölött. Egy érvényes és eredményes referendumnak nincs olyan kötelező jellegű közjogi következménye, ami miatt a kormánynak azonnal le kellene mondania. Amennyiben azonban magas részvételi arány mellett kiugróan nagy arányban győzne a hat igen, akkor feltételezve, hogy a kormánypártok népszerűségi mutatói addig nem javulnak számottevően, olyan láncreakció indulhat el a társadalom nyíltan megvallott haragja és elégedetlensége miatt, amely akár a koalíció szétesésével és az előre hozott választások megtartásával is végződhet.
Közel sem biztos persze, hogy Gyurcsány kormányfőként éli meg a népszavazást. Esetleges megbuktatása belülről azonban jóval keményebb dió lehet, mint amilyen Medgyessy Péteré volt. Először is, a jelenlegi miniszterelnök nem könnyen lecserélhető, párton kívüli politikus, hanem az MSZP elnöke. Bár a párt átszervezésére vonatkozó tervei már az elnökválasztó kongresszuson szertefoszlottak, azért ki tudott építeni magának egy olyan klienshálózatot, amelyik elegendő lehet arra, hogy semlegesítse az egyelőre tanácstalanul gyülekező ellenfeleket. A 2004-es helyzettel ellentétben most nincs egyértelmű vezére a levegőben lógó palotaforradalomnak. A Gyurcsány megbuktatásában esetlegesen érdekelt, szocialista kötődésű üzleti érdekcsoportok sem tűnnek olyan befolyásosnak, mint az Apró-birodalom moguljai. Azt se feledjük, hogy a jelenlegi kormányfő lényegesen ravaszabb és körmönfontabb politikus Medgyessynél.
A hatalomhoz mániákusan ragaszkodó Gyurcsány habozás nélkül eltávolította az addig bizalmi emberének számító igazságügyi és rendészeti minisztert, és bízvást állítható, nem fog kegyelmezni a régi harcostársnak, Szilvásy György kancelláriaminiszternek sem, ha saját bőrének mentéséről lesz szó. Elkezdődött a tisztogatás a rendőrség és a polgári titkosszolgálatok háza táján is. Most még meglehetősen képlékenynek tűnik, mennyire tudják talpra állítani a romokban heverő fegyveres testületeket az új vezetők. A viszonylag gyorsan és következetesen végrehajtott személycserék azonban azt sugallják, hogy Gyurcsány egyelőre ura kormányának, szemben Medgyessyvel, aki a nagyarányú európai parlamenti választási vereség után már csak szánalmas kreatúraként kóválygott a vele nyíltan szembeszálló miniszterek között.
Az utóbbi hetek sorozatos rendőri botrányai, bármilyen meglepőnek tűnik, némileg használtak a kormánynak. A nemzetközi szinten is nagy felháborodást keltő tavaly őszi tömegoszlatások végrehajtóitól sikerült megszabadulni. Az más kérdés, hogy vajon mennyire járult hozzá a rendőrbűnözésnek elkeresztelt jelenség elburjánzásához a kormányfő személye, aki beiktatása óta nyíltan politikai célokra használta fel az egyenruhás testületet. Az ellenzék megfélemlítésében játszott rendőrségi részvételért cserébe a legalantasabb ösztönök kaptak szabad utat, jóvátehetetlen morális károkat okozva a közrend és az állampolgárok védelmére felesküdött szervezet megítélésében. Hasonló mélypontra kerültek a nemzetbiztonsági szervek is. Félő, hogy az Egymásért Egy-Másért Alapítvány és a Nemzetbiztonsági Hivatal kapcsolata csupán a jéghegy csúcsa, és más összefonódások is napvilágra kerülhetnek, tovább rombolva a testület presztízsét.
A magyarországi közigazgatásban még a rendszerváltozás zűrzavaros éveiben sem volt ekkora fejetlenség és káosz. Mindezt igyekszik kihasználni a kormányfő időről időre köztisztviselők bűnbakká tételével, demonstrálva, hogy milyen erőskezű és cselekvőképes államférfi. Ez a zűrzavar nem az eltelt tizenhét év öröksége. Még a Medgyessy Péter nevével fémjelzett két esztendő is csak részben járult hozzá a közszféra és a fegyveres testületek lezülléséhez. A problémák 2004 nyarától kezdtek nagyobb számban felgyülemleni, és a választási győzelem utáni kapkodás tovább rontotta a helyzetet.
A tavaly nyáron nagy dérrel-dúrral bejelentett reformokból semmi nem lett, lényegi átalakítás csak az egészségügyben kezdődött. Ha a Molnár Lajos–Horváth Ágnes kettős regnálásának eddigi eredményeit nézzük, talán nem is akkora baj, hogy az ehhez hasonló dúlás elkerülte a többi ágazatot. Kétségtelen tény, hogy az egészségbiztosítási pénztár bevételi oldala jelentősen javult. Emberéletek azonban nem képezhetik üzlet tárgyát. Bezárt kórházak, de a fővárosi Heim Pál-gyermekkórház, illetve a Semmelweis Egyetem intézményeinek csődbe jutása sem lehet követelmény. Az orvosi szakma érveinek lesöprése amúgy is szétzilálta a kormányprogram ezen részének hitelességét, és a betegek érdekeire való szünet nélküli hivatkozás sem érte el a célját. Ez utóbbiról csak annyit: maguk az említettek lettek leginkább kárvallottjai az egészségügyi rendszer átszervezésének, hiszen a jelenlegi kaotikus helyzetben mindenre van garancia, csak arra nincs, hogy több esély lesz a gyógyulásra, mint az előző struktúrában.
Az egészségügyi reform eddigi intézkedései csak akkor állhatnak meg a lábukon, ha az egészségbiztosításban is változások történnek. A több-biztosítós modell viszont egyre súlyosabb tehertétele a rosszul felállított koalíciónak. A szabad demokraták oly mértékben belelovalták magukat a magánbiztosítók rendszerének bevezetésébe, hogy könnyen a párt szétesését is jelentheti, ha nem lesznek képesek kikényszeríteni a struktúra átalakítását. A Szabad Demokraták Szövetsége elképzeléseinek sikere ugyanakkor halálos méreg lehet a szocialisták számára, mivel szavazóik mereven ellenzik a több-biztosítós modell létrehozását. Nem véletlen a két párt egyre erősödő konfliktusa, hiszen mindketten semmiképpen nem jöhetnek ki győztesen ebből a játszmából, ugyanakkor egy rosszul végrehajtott, két eltérő pártprogramból összehozott öszvér reform felerősítheti megítélésük további romlását. Nehéz elképzelni a koalíció szétszakadását – annál azért sokkal több érdek fűzi össze a feleket, ám tagadhatatlan, hogy egyre feszültebb az MSZP és az SZDSZ kapcsolata.
Ez az ingatag helyzet a következő hónapokban fokozódhat, hiszen a megszorító intézkedések még mindig nem éreztették teljes hatásukat a háztartásokban. Az emberek romló életkilátásai még inkább erősíthetik a fennálló kormányzat iránti bizalmatlanságot. Gyurcsány bukása azonban nem egyszerűen egy morális gátlások nélküli politikai kalandor kudarca lehet, de a nyolcvanas évek eleje óta pozícióban lévő, reformkommunistából balliberálissá átvedlett szellemi és gazdasági elit összeomlásának kezdete is. Ez az elit 2004 nyarán tizenkilencre kért lapot, amikor Gyurcsányba fektette bizodalmát. A játszma bejött, mert a szavazóurnák felnyitása után a hőn áhított alsó került elő. Az új ciklus azonban új játékot is jelent, és pillanatnyilag úgy néz ki, a kedvezőtlen lapjárás könnyen katasztrófába sodorhatja az egy évvel ezelőtti választások győzteseit.