EU-tagság: jobb vele, mint nélküle

Nem fenékig tejfel, mégis jobb vele, mint nélküle. EU-tagságunkról van szó. Azért most sürgető ezt kimondani, mert az új tagállamokbeli euroszkepticizmus valójában a választók adta – nem túl jó – bizonyítvány arról, hogyan teljesített a belépésünk óta eltelt idestova három év alatt az Európai Unió. Vagyis még mindig szoknunk kell a gondolathoz, hogyan teljesítünk mi magunk.
Nem az a kérdés már, vajon a tagság több előnnyel jár-e, mintha be sem léptünk volna. Mi, az újonnan csatlakozottak – köztünk már Románia és Bulgária – akkor is erősen függenénk az uniótól, ha kimaradtunk volna belőle. Az oldalunkat fúró kérdés most az, vajon az 500 milliós unióban az a 100 millió ember (az összlakosságból minden ötödik), aki a jaltai választóvonal túloldaláról érkezett, javíthat-e az integráción belüli helyzetén?
Melyek az adott és melyek az alakítható körülmények?
Európa óriási összegeket fordít az új tagállamok felzárkóztatására, vagyis a kohézióra – halljuk. Ez igaz, még ha viszonylagos is: csak álmodozhatunk akkora támogatásokról, amekkorákat belépésük után a görögök, a spanyolok és a portugálok kaptak. Jó, ne legyünk telhetetlenek: uniónk mégiscsak segít nekünk felzárkózni. Igaz, a mi esetünkben ez úgy történik, hogy miközben a nekünk adható kohéziós pénzek a közvetlen mezőgazdasági kifizetések nélkül is csak maximum a GDP-nk 3,6 százaléka körül lehetnek, addig az ország kamatterhe jelenleg a GDP 4,5 százaléka körül mozog. Az első szám az elvileg lehívható maximum, míg a második a kijózanító valóság. Mindez akkor, amikor Európa nyugati fele kevesebb pénzből akar több Európát, hiszen most már gyakorlatilag egy százalék alá szorította a közös költségvetésben központosított pénzt. Pedig az 1992-es edinburgh-i csúcs után lényegében 1,37 százaléknyira tornázták fel a közös célok és a kohézió finanszírozását, jóllehet akkor még nem is számoltak a leszakadt jaltai régió integrálásával. A szolidaritás tehát csökken. De azért még létezik.
A helyzetjavító mozgásterünket ma meghatározó körülmények másik csoportja a csatlakozási tárgyalások révén alakult ki. Tudtuk, milyen nehéz keresztet veszünk magunkra. A közösségi versenypolitikát, különösen annak az állami támogatásokra vonatkozó részét átvéve elfogadtuk, hogy néhány éven belül lejárnak a multinacionális cégeknek nyújtott egyedi adókedvezményeink, és hogy egyidejűleg egyre bonyolultabbá válik a nehéz helyzetbe jutott kisvállalkozók támogatása is. A közösségi környezetvédelmi normák átvételét és a velük járó fejlesztési beruházások terhét sem kerülhettük el. Vállaltuk továbbá, hogy főbb tranzitútjainkat modernizáljuk. Főleg pedig elfogadtuk, hogy 2013-ig nem kapják meg regisztrált gazdáink azt a közvetlen kifizetést, ami jár nekik. A felzárkózási támogatásokban is vékonyabban fogott az uniós ceruza 2006 végéig, de itt már legalább megszűnt a megkülönböztetés. Az is fontos körülmény, hogy 2011-ig mi korlátozhatjuk a termőföld vásárlását, az unió pedig a munkaerő szabad mozgását.
Látható tehát, hogy 2010 körül – legkésőbb 2014-re – lejár mindkét fél átmeneti rezsimje, amely a tárgyalások folyamán kiegyensúlyozottnak volt mondható az ismert közösségi jog alapján. Ez végül is biztosítja zökkenőmentes betagozódásunkat, ha tudunk élni a tagság nyújtotta lehetőségekkel. Az új tagok nagyrészt tudtak, hiszen javuló költségvetési pozíciók mellett megtartották a gazdaság magas növekedési ütemét, csökken a munkanélküliség, és a mezőgazdaság is megfelelő keretek között működik. Szinte az egyedüli kivétel Magyarország, de ez külön tanulmány témája lehetne.
Jelenleg azonban már nem azt kell mérlegelnünk, hogy tagságunk előtt a jogalkotás révén megfelelő részesedést harcoltunk-e ki magunknak a belső piac előnyeiből. Az igazi kihívás az, mit tudunk kiharcolni uniós tagokként.
Márpedig belépésünk óta több olyan közösségi jogszabály született, amely nem segített a sajátos helyzetben lévő, alacsony jövedelmű és árszínvonalú, valamint kevésbé tőkeerős állami szektorú új tagországoknak.
Kezdhetjük mindjárt az olyannyira fontos szolgáltatási irányelvvel. Az EU GDP-jének 70 százaléka a szolgáltatásokban keletkezik. Az e szektorra vonatkozó irányelvet bizony az eredeti szándéktól eltérve, felhígítva fogadták végül is el. Ez az új tagállamoknak hátrányos, hiszen a nyílt piacon olcsóbb munkabéreinkkel mi tudnánk a munkaintenzív ágazatokban más tagországokban szolgáltatni. Ez persze a közösségnek is gazdasági előnyöket hozhatna. Ráadásul nem alakult számunkra kedvezően a kiküldetési irányelv sem, ami pedig a szolgáltatásaink végrehajtásához nyújthatna segítséget. Ugyanakkor, miközben a szolgáltatások általános jellegét még kizárják, sajátosan a pénzügyi szolgáltatások terén – ahol a régi tagállamoknak induló előnyük van – már nem látják szükségesnek kímélni senki érzékenységét, pedig a miénkre ez igencsak ráférne. Így hát a pénzügyi szolgáltatások terén az új tagok számára csak versenyképességi kihívást diktálnak a régiek az önálló felügyeletek leépítésével, magas kockázatú tőkekövetelmények előírásával.
Továbbá várat még magára a munkaerő szabad mozgása is, hiszen a legfontosabb piacokon (Németországban, Ausztriában) még évekig nem vállalhatunk munkát szabadon.
Egyelőre nem tudtuk megakadályozni azt sem, hogy az eurózóna bővítése kapcsán ne építsenek be olyan feltételt – a fenntartható alacsony infláció követelményét –, amely lényegében évekig kizárhatja a felzárkózó, de jelenleg az uniós bér- és árszínvonaltól lényegesen lemaradó új tagállamok belépését.
És mindezek mellett, ezek után mi jön, mi közeleg felénk a közös belső piac lendületes újraszabályozása során?
Már felmerült a személyforgalmú vasúti szolgáltatás vagy a postai szolgáltatások liberalizációja is. Ezeken a sajátos területeken a tőkeerős külföldieknek nagy lehetőségük van a nyereséges rész lefölözésére és csupán a „kávézacc” hátrahagyására országainkban. (Nem vitás, hogy a jól profitáló Miskolc–Budapest IC reggeli és déli járatait elvinnék a német vagy az osztrák versenytársak, a többit nem. Hasonlóképpen, a nyereségesen működő levélküldési üzletág vevőköréből a négy-öt megavállalatot szereznék meg maguknak, Mátészalka vagy Nemesmedves gondját pedig nekünk hagynák meg.)
És már megjelent a szigorodó utaskárpótlás ügye csakúgy, mint a közösségi borreform. Az utóbbi például nem ott szüntetné meg a borlepárlást, ahol a felesleg keletkezik, hanem ott, ahol a termelő egy adott összegért hajlandó kivágni a szőlőjét. Ez nyilván az olyan új tagállamokban, mint Magyarország, vonzó. Csakhogy a borreform – hasonlóan a cukorreformhoz – piaci alapon ugyan, de leépítést jelentene.
A számunkra kedvezőtlen belső piaci kezdeményezések sorába tartozik az az ötlet is, hogy emeljék meg a minimum jövedéki adót, azaz a cigaretta, az alkohol és a gépjármű-üzemanyag euróban kifejezett, egységesen kötelező adóját. Pedig ez értelemszerűen a mi régiónk versenyképességét és életszínvonalát érintené negatívan, nem is beszélve arról, hogy inflációgerjesztése révén nehezítené az euróövezetbe való belépést is.
Itt kell megemlítenem az egységes társaságiadó-alap históriáját is, amely éppen a mi egyedi kedvezményeinket zárná ki a beruházásélénkítésből, és a multinacionális cégek közül az anyavállalatokat segítené a leányvállalatokat befogadó országokkal szemben. Szóval nem nekünk kedvez a kezdeményezés, amint a transzeurópai hálózatok közösségi finanszírozása sem. És az is nekünk kellemetlen, hogy a már tagságunk alatt elfogadott Eurovignette irányelv miatt fuvarosaink azokért a környezeti, zaj- és közlekedési dugókból adódó károkért is kénytelenek fizetni díjak formájában, amelyekről nem is ők tehetnek.
Mindezek csak kiragadott példák. De remélhetőleg érzékeltetik, hogy nagyobb odafigyelésre és nemzeti érdekvédelemre van szükség a már tagságunk idején születő jogszabályok és politikai döntések terén. Feltéve, ha az ésszerűtlenül leértékelésre szánt állami vállalatainkat nem akarjuk eladni. De amellett, hogy véleményem szerint ez rendkívül súlyos erkölcsi aggályokat vet fel, a gyakorlatban is hátrányosan érinti az országot, hiszen olyan tulajdonosi lehetőségeket adunk fel (foglalkoztatás, regionális terjeszkedés, profitok országon belül tartása), amelyekre szükségünk lenne. Elég, ha az OTP példáját vesszük.
Természetesen az uniós jogalkotás terén sok, számunkra kedvező lépés is történt. Ilyen a schengeni övezet kiterjesztése az év végén, továbbá az Európai Alapjogi Ügynökség munkájának megkezdése vagy Horvátország csatlakozásának lassú, ám pillanatnyilag biztató előrehaladása. Talán néhány éven belül lesz közös energiapolitika és így közös függőségvállalás is.
Összességében sok a kedvező fejlemény, több is, mint a rossz. Rajtunk múlik, hogyan élünk vele. Pontosabban: múlik rajtunk. Minden magyar és térségbeli erőtől megfelelő politikai figyelmet kíván, hogy a belső piaci fejlődés ne legyen a mi relatív kárunkra. Magányosan harcoló mohikánokkal ez nem fog sikerülni, és a brüsszeli csokoládé sem lesz olyan édes, mint lehetne.

A szerző európai parlamenti képviselő (Fidesz)