G8: fagyos szelek a Balti-tenger felett

Heiligendamm, Németország legrégibb és legjobb tengeri üdülőhelye néhány kilométerre nyugatra van Rostocktól a Balti-tenger partján. Angela Merkel ide hívta meg a G8-nak nevezett, a világgazdaságban legnagyobb szerepet játszó fejlett ipari országokat, hogy immár harmincharmadik alkalommal, informális keretek között vitassák meg a világ dolgait.
Angela Merkel német kancellár a Növekedés és felelősség főcímet adományozta az összejövetelnek, ahol eredetileg fő kérdésként a klímaváltozással kapcsolatos problémákat és Afrika helyzetét kívánták megvitatni. De az amerikai radar- és rakétaelhárító rendszer cseh- és lengyelországi telepítése nyomán gyorsan éleződő orosz–amerikai feszültség miatt minden bizonnyal a kelet–nyugati viszony tárgyalása lesz az, ami a heiligendammi összejövetelre rányomja bélyegét.
Napokkal ezelőtt a legnagyobb problémának még az amerikai elnökkel, George Bushsal való megegyezés tűnt, tekintve, hogy az Egyesült Államok nem írta alá az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának korlátozásáról szóló kiotói egyezményt, de most egy jelentős fordulattal maga állt elő egy, az emissziót korlátozó tervvel. Sajnos azonban az amerikai elképzelés jelentősen eltér az Angela Merkel által dédelgetett tervtől. A kiotói megállapodás (1997) szerint az aláíró országok vállalják, hogy az üvegházhatást okozó gázok (főleg szén-dioxidról van szó) kibocsátását csökkentik. A megállapodás 2010-ig ötszázalékos csökkentést írt elő 1990-hez képest, de ezen belül az unió akkori tizenöt tagországa nyolcszázalékos csökkentést vállalt. A megállapodás szerves része volt a kibocsátási engedélyekkel való kereskedés, ami azt jelenti, hogy az egyes országok szén-dioxid-kibocsátási engedélyeket kapnak, amelyeket vállalatokra lebontanak. Ám ha egy vállalat gazdaságosabbnak találja, hogy többletengedélyt vásároljon egy másiktól (amelyik úgy gondolja, hogy kibocsátása kevesebb lesz a megengedettnél, vagy olcsóbban tudja csökkenteni kibocsátását), akkor azt megteheti, vagyis az engedélyekkel a vállalatok szabadon kereskedhetnek. E megoldással sikerült egyesíteni a tervlebontásos mechanizmust (a kvóták eredeti, hatósági meghatározását) a szabadpiaccal, tehát a már kiosztott kvótákkal való szabad kereskedelemmel. Mindez az ENSZ felügyelete alatt zajlik.
Az Egyesült Államok először azért tért ki az egyezmény aláírása elől, mert nem akarta kötelező kibocsátási kvótákkal korlátozni vállalatait. Ebben az is motiválta, hogy tizennyolcezer klímaváltozással foglalkozó tudós aláírt egy közös nyilatkozatot, amely szerint a globális felmelegedés a Föld periodikusan visszatérő jelensége. Ezer évvel ezelőtt például Anglia északi területén szőlőt termesztettek, 1940 és 1980 között viszont egy lehűlési periódus volt, amikor a tömegkommunikáció egy újabb jégkorszak rémét vetítette előre. Volt, amikor a Föld átlaghőmérséklete sokkal melegebb volt, mint most, és a sarkokon nem voltak jégsapkák. Mondjanak bármit a tudósok, Washington végül elfogadta, hogy a szén-dioxid-kibocsátást csökkenteni kell, ám ezt a saját szája íze szerint kívánja végrehajtani, mégpedig úgy, hogy ősszel összehívja a tizenöt legnagyobb kibocsátót, és kialakítják azokat a hosszú távú célokat, amelyek szerint az egyes országoknak csökkenteniük kell az üvegházhatást okozó gázok emisszióját. Washington a szén-dioxid-kvótákkal való kereskedelemben sem hisz (dacára, hogy eredetileg Amerikában vezették be, mégpedig a kén-dioxid-kibocsátás korlátozásával kapcsolatban), és helyette a technológiafejlesztést ajánlja.
Bár Bush elnök hangsúlyozza, hogy ez nem keresztezné az ENSZ égisze alatt folyó és a kiotói egyezmény által is fémjelzett tevékenységet, Merkeléknek pont ez a fő kifogásuk a Bush-kezdeményezéssel szemben, és ragaszkodnának a kvótákkal való kereskedelemhez is. Ez esetben szinte bizonyosan az amerikaiaknak van igazuk. Egyrészt igaz ugyan, hogy az Európai Unió, illetve tagországai aláírták a kiotói egyezményt, de nem tartják be. Az Eurostat adatai szerint a szén-dioxid-kibocsátás az ígért csökkenéssel szemben növekszik, másrészt az unió energetikai és szállítási főigazgatóságának előrejelzése szerint az EU jelenlegi energiapolitikája mellett a kibocsátás hosszú távon is növekedni fog, szemben a tervezett húsz, harminc, majd ötven és még ki tudja, mekkora csökkentéssel, amelyet eddig különböző időpontokra (2020, 2050) számba vettek.
A G8 másik, sokkal reálisabb, nem mondvacsinált fejfájása Afrika. A 2005-ben Gleneaglesben, Skóciában tartott értekezleten a nyolcak ígéretet tettek arra, hogy az Afrikának nyújtandó segítséget 2010-ig megduplázzák, vagyis évi 50 milliárd dollárra emelik. Ezzel szemben a konkrét tény, hogy a segítség 2006-ban (1997 óta először) csökkent, és a jelenlegi tendenciák mellett 2010-ben 30 milliárd dollárral fog elmaradni a beígérttől. Míg Európában a klímaváltozással a nyári hőségen kívül inkább csak mint újságcikkel találkozunk, Afrikában már széles tömegek konkrét létfeltételeit veszélyeztető tény, és egyik oka az Európába irányuló bevándorlásnak. Becslések szerint évente 600 ezer négyzetkilométer (tehát tíz Magyarország nagyságú) termőföld megy tönkre, és 2020-ig az afrikai lakosság egyharmadának kell vízhiánnyal szembenéznie. A Világbank számításai szerint a fejlődő országoknak évi 41 milliárd dollárra lenne szükségük a klímaváltozáshoz való alkalmazkodáshoz, ezzel szemben a tényleges segítség mindössze 48 millió dollár, vagyis a szükséges összeg ezrede. Afrika a világ és különösen annak vezető hatalmai, tehát a G8 számára a be nem tartott ígéretek jelképe. Most a politikusok segédcsapata, az úgynevezett serpák azon dolgoznak, hogy ezt a szégyent valamilyen szövegezéssel a csúcsértekezletről kiadandó közös közleményben el lehessen mismásolni.
Afrika szégyen, Oroszország azonban a G8 számára valódi probléma. Bármit jelezzen is majd a meteorológia, Heiligendammban a csúcsértekezlet alatt fagyos szelek fognak fújdogálni. Az összeütközés fő oka az amerikaiak lengyelországi és csehországi radar-, illetve rakétatelepítése, amelyre az oroszok igen keményen reagáltak. Putyin azt mondta, hogy ha az amerikaiak keresztülviszik ezt a tervet, az oroszok ellenlépéseket fognak tenni, beleértve az orosz rakéták esetleges átirányítását európai célpontokra. E kijelentés a nemzetközi sajtóban kiverte a biztosítékot, a The Times például öles betűkkel írja, hogy Putyin a nukleáris háború szellemét idézi fel. Katonatechnikai szempontból a rakéták európai vagy akármilyen célpontokra való irányítása vagy annak visszavétele néhány percet vesz igénybe, a kijelentés tehát merő retorika, katonai szempontból nincs jelentősége. Megteremtheti viszont a kölcsönös bizalmatlanság légkörét, amelyben újrakezdődhet egy katonai versenyfutás, ami sem az oroszoknak, sem az európaiaknak nem érdeke.
A Nyugatnak oly kedves jelcini évek után, amikor a NATO kiterjesztette hatáskörét számos volt orosz érdekszférához tartozó országra, az úgynevezett oligarchák szétlophatták Oroszország nemzeti kincseit (majd elmenekültek, és a Nyugat befogadta őket), s a nyugati cégek potom áron jelentős koncessziókat szerezhettek az energiakitermelésben, a helyzet Oroszországban alaposan megváltozott. Putyin hatalomra kerülésével és az olajárak emelkedésével a megalázott orosz medve felemelte fejét. Putyin először az energiakészletek feletti ellenőrzést szerezte vissza az oligarcháktól és a nyugati multinacionális cégektől Oroszország számára, majd az emelkedő olajárak segítségével viszszafizette az ország korábbi tartozásait. Legutóbbi reagálása az amerikai rakétatelepítésekkel szemben azt jelenti, hogy megelégelte a NATO Oroszország hátrányára való terjeszkedését, és elég erőt is érez ahhoz, hogy ezt kifejezésre jutassa.
Kérdés, hogy az új helyzetre a Nyugat hogyan fog reagálni. A világsajtó már egy jókora csokrot gyűjtött össze abból, amit Heiligendammban Putyin szemére lehet vetni. Így az Észtországgal, Lengyelországgal, Grúziával való bánásmódot, a korábban az energiakitermelésben koncessziót szerzett nyugati cégekre gyakorolt nyomást, az európai rakétatelepítésre adott válaszát, a média szabadságának korlátozását és így tovább. Csakhogy Putyin is felkészült a válaszokból. Az emberi jogok területén például megemlítheti Guantánamót és Irakot, mondhatja (és mondja is), hogy csak annyi koncessziót enged Oroszországban a nyugati multinacionálisoknak, mint amennyit a nyugati országok engednek az orosz cégeknek, jelesen a Gazpromnak a saját területükön. Arról a nyugati közvélemény is meg van győződve, hogy a rakétatelepítés felesleges, hiszen például Lengyelországban és Csehországban a lakosság többsége ellenzi azt. Nehéz is megérteni, hogy az elméletben Észak-Koreából vagy Iránból indítandó (Irán esetében nem is létező) rakétákat miért éppen a csehországi radarokkal és a lengyelországi rakétákkal kellene megállítani. Putyin szerint a telepítés ellentétes a még 1972-ben kötött, elhárítórakétákról szóló egyezménnyel – igaz, az egyezmény 2002-ben lejárt, és az Egyesült Államok jelezte is, hogy nem tartja magát többé hozzá.
Ezzel együtt aligha hihető, hogy – akárcsak az iraki háború – a rakétatelepítés az Európai Unió érdeke lenne. Az uniós érdekeket feltehetőleg jobban kifejezi a német szociáldemokrácia által képviselt és a volt Ostpolitikhez hasonló hozzáállás, amit Putyin és a volt német kancellár, Gerhard Schröder jó kapcsolata és a balti gázvezeték is jelképez, s amely a valós, kölcsönös érdekek alapján keresi az együttműködés lehetőségeit. Ez valószínűleg támogatásra fog találni az új francia elnöknél, Sarkozynél is, aki a De Gaulle-i hagyományok folytatásaként Oroszországot európai országnak tekinti. Ha mindkét oldalon győz a pragmatizmus, akkor a mostani fagyos szeleket az enyhülés légköre válthatja fel, ami mind az oroszoknak, mind a Nyugatnak elementáris érdeke, elsősorban amiatt, hogy az erőket a valóban jelentős közös problémák, így a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás megoldására lehessen koncentrálni.

A szerző közgazdász