Szellemi és alkotmányos felsőház

Csoóri Sándornak a Márciusi levéllel nem sikerült elérnie, amit rátörő ihlete pillanatában valószínűen vizionált magának. Hogy majd átadja evidenciaélményét nemcsak a jobboldalnak, hanem a közömböseknek, sőt a túloldal néhány mostani Kertész Ákosának is, amitől tényleg elgondolkodnak a jobb érzésűek. E levele a megosztottság felszámolásában kontraproduktív lett.
A Zrínyi Miklós-féle „Ne bántsd a magyart!” XX. századi aktualizálása Illyés Gyula Közügy című kötetének záróversében így hangzik: „Ne bánts magyar magyart!” Csoóri Sándor ebbe oltja bele a magáét. Ám egyben vissza is fordítja atyamestere belső békére, az általa is jól ismert szekértáborok közötti békekötésre való unszolását. Mert mire is hív fel Csoóri? Egy új konfrontáció vállalására: az „épeszű, józan” táborrésznek a „megtévesztettek” fölé kerekedésére. Mert úgy látja: bizony balekok voltunk, akik olyasmit reméltünk, hogy az 1848 előtti nagy reformnemzedék mintájára majd ez a nómenklatúra is átruházza a hatalmát a plebejus értelmiségre és a polgárságra. Amire Für Lajos is most döbben rá: „Úgy véltük, diktatúrából diktatórikus eszközökkel nem lehet demokráciát csinálni. Ma pont fordítva gondolom. Igenis diktatórikus eszközökkel lehetett volna demokráciát csinálnunk, hiszen megátalkodott, jól szervezett, 45 év alatt a lelkek tömegét átjáró diktatúrát kellett leváltani.” (Vagyis megkésve ő is rájött a játékelmélet triviális alapképletére.)
Szóval Csoóri immár alapjában elhibázottnak tartja Illyés önleszerelő békehirdetését – akárcsak a Károlyi–Lindner-féle nem honorált pacifizmusunkét –, és a védelmi erők keményedésére hív fel. „A kórházak barbár szétdúlása a ma emberét az 1919-es proletárdiktatúra gaztetteire emlékezteti. Ha a terror áldozatainak számát összevetjük a mai cinikus, üzleties intézkedések áldozatainak előre látható számaival, a proletárdiktatúra szelídebb korszaknak tűnik a mai dúlásokhoz képest.” Eszerint a Zrínyi-felkiáltás Illyés-parafrázisát Csoóri ilyen rákiáltásra változtatja: Ne bántsd, gyászmagyar, a többi magyart!
Nos, vizsgáljuk meg az itt kínált stratégiák lényegét. Amint látjuk, míg a halála előtti évek Ilylyésének képletében a cél a megegyezés, addig a mostani Csoóriéban a győzelem opciója irányadó. Az alkalmazott pszichológiai tapasztalatok, közelebbről a konfliktusmenedzselés tudományának eredményei viszont egy ígéretesebb harmadik utat javallnak: „Célirányos a közös problémamegoldás.”
Ha ez a fajta harmadik út a főhatalomért küzdő párterők vonatkozásában reálpolitikailag nem is járható, már az is előbbre vihet, ha az értelmiségi holdudvarok e szellemben aktivizálódnak. Itt érdemben segíthet, ha átadjuk a szót Szelényi Ivánnak, aki emlékeztet Max Weber tételére, miszerint az értelmiség, a Bildungsbürgertum – igaz, hogy csak a változások akut fázisában, de akkor ténylegesen – érdemi befolyáshoz juthat. (A válság elmúltával újból a tőke vagy az állami bürokrácia veszi át a teljes dominanciát, és az értelmiségnek hátrébb kell lépnie.) Nos, ha valós Csoóri kiindulópontja, hogy az ország ismét a megrázkódtató változások akut fázisába került, nem értelmetlen az ötlet, hogy az értelmiség mobilizálja magát. Igen ám, de hogyan? Mi kellene még ahhoz, hogy további jó páran aláírjuk Csoóri Sándor kiáltványát?
Kellene mindenekelőtt az, hogy a felhívás világosan haladja meg a mindkét eddigi zsákutcás felkoppanást. Tehát sem bármelyik („bölcs”) értelmiségi térfél felülkerekedése a másik („megtévesztett”) fölé, sem a köztük való kiegyezés mindenáron való erőltetése. Sem ellenségek, sem barátok. Hanem problémamegoldók. A cél pedig olyan megállapodás, amely a sors által együttélésre rendeltek hatékony és konstruktív együttműködését eredményezi. Vagyis Csoóri mindenekelőtt keressen magának partnert kiáltványa megfogalmazásához a túlsó oldalról. Ez lehet akár az említett Kertész Ákos, akár korábbi művészpartnere, Kósa Ferenc, de válogathat költőkben, szépírókban, közírókban, művészeti vagy tudományos véleményvezérekben. Olyanokban, kiknek korrektségében megbízik, és akik az ő jóhiszeműségében sem kételkednek. Milyen kreatív megoldás volna például, ha Csoóri Sándor épp Gerő Andrással és Mészáros Tamással összeülve (esetleg katalizátorként odakérve Gazsó Ferencet és/vagy Szalai Erzsébetet) fogalmazna meg egy Júniusi levelet, ami felhívná közös problémamegoldásra a széthúzó és gyűlölködő magyarokat…
Ám ha már a szemben állók delegáltjairól beszélünk, mi is tulajdonképp ez a „felsőház” ötlete? A költő itt árnyalati szabatossággal fogalmaz (hasonlóan a magát lélekben 15 millió magyar miniszterelnökeként definiáló Antall Józsefhez). „A létrehozandó autonóm személyiségekből álló testületnek úgy kellene működnie, mint egy – jelképesen szólva – szellemi és morális felsőháznak, amelyben rangot az erkölcs, az értelem, a rokonszenv, a nemzeti érdek egységes védelme ad.” Ám aszimmetrikusan mégis a líra felé hajlik. Amihez szociológusként a következőképp szólhatok hozzá. Egyfelől jól sejti, hogy a kétségbeesés és gyűlölet (anómia) indulati intenzitása ebben az országban már olyan előrehaladó funkcionális zavar, ami valószínűleg strukturális torzulásokkal is összefüggésben áll. Hiszen az anómia súlyosbodását még legutóbbi, inkább csillapító hangvételű interjújában maga a köztársasági elnök is kiemeli: „Nyilvánvaló, hogy romlanak a közállapotok, ám nem ősz óta. Ez régebbi folyamat. De ma már zuhan a demokratikus intézményekbe vetett bizalom. Durvaság és normanélküliség uralkodik el mindenütt. Ősszel megfoghatóvá vált a morális és politikai válság.” S itt Sólyom László szétválasztja a válság két dimenzióját. Míg a politikait a parlamenti többség a bizalmi szavazással az alkotmány adta kereteken belül lezárta, addig „a morális válság – továbbra is – azt jelenti, hogy alapvető normák válnak kétségessé”. Tehát súlyosbodó anómia.
Így a szociológia egyik fő áramát (a strukturális-funkcionálist) követő szociológus itt kézenfekvően tételezi fel – egyébként tényleg összhangban Csoóri Sándor ösztönös megérzésével – a társadalmi rend értékracionális vezérlése és stabilizálása (Max Weber) alaptörvényi szerveinek szerkezeti fogyatékosságát. A hivatalban lévő köztársasági elnök, aki a jelenlegi alkotmány születésénél és alkalmazása fejlődő gyakorlatának ellenőrzésénél is főszereplőként lévén jelen, salamoni igaz anyaként védi meg a „saját bébijét”: „Az alkotmánnyal az égvilágon semmi baj sincs”, Für Lajos érvelését is visszájára fordítja: „Ha az a fő baj, hogy nem lettek elzavarva a kommunisták, akkor arra az a válaszom: a rendszerváltó pártok 1989-ben nem beszéltek tisztogatásról. Azt mondták, különbek leszünk a kommunistáknál, mi nem fogunk B listázni. S különbek is voltak… Miért maradt el a nagy tisztogatás? Azért mert jogállamban ezt nem lehet megtenni.” A pártállami elit totális hatalmának gazdaságiba való konvertálása után politikaiba történő visszaváltása tehát játékelméletileg törvényszerű volt. A rendszerváltókat vigasztalhatta a tudat: különbek voltunk, mint ők, nem cselekedtük azt, amit jogállamban nem lehet megtenni. Tehát mindkét álláspont a stratégiai játékok tudatossági szintjén mozog. Különbség közöttük az, ahogy Max Weber állítja szembe a kimenetelt Istenre bízó lelkiismereti etika „Ne álljatok ellen a gonosznak!” parancsával a politikus számára érvényes szabályt: „Ellen kell állnod a gonosznak erőszakkal, másként felelős vagy, ha diadalmaskodik, ha hatalomra kerül.” A Csoóri chartájában adott diagnózis tehát egyfelől összhangba hozható az egyéb szempontból egymással is vitában álló Für Lajos és Sólyom László álláspontjával: az anómia súlyosbodó össztársadalmi veszélyességével. Ám másfelől vitatható, ahogyan terápiaként egyfajta átstrukturálást álmod meg az alkotmányos rendben.
Amiből politikai életünk intézményi alapszerkezetét vizsgáló egyes alkotmányjogászok meggyőződése szerint is tényleg hiányoznak az egészséges funkcionálást biztosító bizonyos alkatelemek. Az anómikus helyzetet például Kulcsár Kálmán szerint is már nem csupán a politikában, de a társadalomban is egyre erősödő gyűlölködés jellemzi, amit ő oki összefüggésbe hoz a rendszerváltás ciklusonként való újrakezdésével. „Ez a gyűlölködés még ma is, szinte fokozódóan jellemzi a pártok (és sok tekintetben az őket követő emberek) egymáshoz való viszonyát.”
Amikor a Csoóri-féle kiútkeresést szembesítjük a jogszociológus Kulcsár Kálmán problémameghatározásával, szembeszökő, hogy a válság közös észlelése mellett ennek mennyire eltérő értelmezéséből kiindulva érkeztek el saját mentőjavaslatukhoz. Míg Csoóri Sándor egyértelműen ellenzéki pozícióból a hatalmi gócba fokuszálja a kórtant (amire a gyógyulást egy kvázi felsőház szellemi és morális(!) hatóanyagától reméli), addig a kormányzat emberi erőforrást profitérdeknek kiszolgáltató politikájával nem, de az ellenzék több vonásával sem rokonszenvező szociológus az általános gyűlölködés intenzitását tartja anómikusnak. Egy értelmiségi problémamegoldó eszmecsere tehát ezen a felületen azt jelentené, hogy tényleg stratégiai közegben indulna kommunikatív cselekvés.
Erre a társadalomban is egyre erősödő gyűlölködés szindrómájára Kulcsár Kálmán szerint egy, a rendszerváltozás pillanatában súlyos mulasztással kihagyott megoldás, a kétkamarás Országgyűlés helyreállításának újragondolása lehetne a közös problémamegoldás egyik első lépése. „Az ország fejlődésének politikai és gazdasági szempontból is sokat ártott a »szocialista« parlamenti struktúrához való ragaszkodás. (Amit sem Csehszlovákia, sem Lengyelország nem vett át.) Semmi sem ellensúlyozta az 1989-ben az alkotmányilag is megfogalmazott rendszerváltozás után bevezetett négyévenkénti fordulatot.”
Nos, ha a Szelényi felidézte Weber-recept szerint az értelmiség átmenetileg újból szót kaphat a kiútkeresésben, akkor ezt a felsőház típusára vonatkozó kérdést is – szellemi vagy alkotmányos? – döntse el a tárgyilagosság önértéke által vezérelt problémamegoldás, amely elkerüli a mindkét zsákutcás felkoppanást. Tehát túlemelkedik a Márciusi levél jóindulatú, de az ellenoldali intellektusok erősségét óhatatlanul a magáé alá rendelő beállítódásán (amikor önvizsgálat és a másik oldal érvei iránti kíváncsiság nélkül csak a saját helyzetértelmezését és megoldási javaslatát kínálgatja). De azokén is, akik elvfeladó kompromisszummal keresnék a mindenáron való modus vivendit. (Netán az előnyökön való új osztozkodás lehetőségét.) A sors által együttélésre rendeltek új készsége a közös problémamegoldásra viszont mindezekkel szemben hosszabb távra alapozhatja meg az egymás és a magyar nemzet sorsában osztozók hatékony, építő együttműködését és boldogulását.

A szerző a szociológiatudomány doktora