A szociáldemokrata alternatíva

Aminek tanúi vagyunk, az nemcsak a hidegháború vége vagy a háború utáni történelem egy sajátos szakasza, hanem magának a történelemnek a vége, az emberiség ideológiai fejlődésének végpontja, a nyugati liberális demokrácia mint a társadalomirányítás végső formájának általánossá válása – írta A történelem vége című esszéjében 1989-ben Francis Fukuyama. A szerző e nagy port felvert tézise épp ellentétje volt Marx Károly jövendölésének, amely szerint a történelmi fejlődés szükségszerű végpontja az osztály nélküli társadalom, a kommunizmus kialakulása.
Mint hazánk történelme is példázza, a történelem marxista végzete megbukott, de kérdés, hogy a liberális demokrácia valóban a történelmi fejlődés végét jelentené-e. Magyarország szempontjából ez nemcsak filozófiai kérdés, hanem a mindennapok rögvalósága, hiszen ezekben a hónapokban zajlik például az egészségügy liberális elveknek megfelelő átalakítása.
Van-e átmenet a marxista társadalomkép és a liberális demokrácia között? Ennek a napjainkban igen fontos kérdésnek szentelte Kulcsár Péter Szociáldemokrácia az eszmék történetében című könyvét, amely végigvezet bennünket a szociáldemokrata gondolkodás XIX. század első felében való kialakulásától egészen napjaink új szociáldemokráciájáig, amely utóbbi Tony Blair New Labourjának magyarra fordított változata. A könyvből kiderül, hogy azok a viták és érvelések, amelyeket most a XXI. század hajnalán olyan eredetinek érzünk, már jó száz-százötven éve felbukkantak, és makacs kitartással jönnek vissza minden jelentősebb társadalmi átalakulás során. A globalizmus érv- és illúziórendszere például, amelyet teljes egészében az utóbbi évtizedek termékének tartunk, már Marx Kommunista kiáltványában megjelenik: „A népek nemzeti elkülönülése és ellentétei már a burzsoázia fejlődésével, a szabad kereskedelemmel, a világpiaccal, az ipari termelés és ennek megfelelő életviszonyok egyformaságával egyre inkább eltűnnek.”
A szociáldemokrácia eszmerendszere a XIX. század első évtizedeiben kezd különválni a politikai gondolkodás egyéb áramlataitól, mindenekelőtt a liberális és konzervatív eszmeáramlattól. Szociáldemokrata eszmeiséget tartalmazó írásokkal már az 1830-as évektől találkozhatunk, ilyen nevű párt azonban csak 1869-ben jön létre, bár itt figyelembe kell venni, hogy az egyes országokban a hasonló eszméket képviselő pártokat eltérően hívták. A franciáknál például szocialistáknak, az angoloknál munkás (labour) pártnak és csak a németeknél és svédeknél szociáldemokrata pártnak. Ezek az országok azok, ahol a szociáldemokrata eszmék először formálódtak politikai erővé. A polgári forradalmak és a felvilágosodás három eszmekörétől: a liberalizmustól, a radikális demokrata felfogástól és a szocialista–kommunista irányzatoktól való elválás fokozatosan ment végbe.
A liberális és kommunista áramlatoktól az elválás konfliktusosabb, zajosabb, míg a demokrata–republikánus iránnyal a kapcsolat és a vita is jobb, valóban rokoni volt. Szemben a felszínes értelmezésekkel ugyanis a szociáldemokrácia soha nem volt azonos a liberalizmussal, illetve a kommunista szocializmusokkal, s nem is jöhetett létre azokból. A liberális és a neoliberális politikaelmélet nálunk is elterjedt háromszögsémájában – konzervatív, liberális, szocialista – ezek az alapvető történelmi irányzatok nem pontosan érzékelhetők. Nem véletlen, hogy a pluralista politikai gondolkodás felvázolásakor a séma a szociáldemokráciát kihagyja: a „szocialista” fogalom alá rendeli, keveri Marxszal, Trockijjal, Bakunyinnal és másokkal. Az aktuális politikában kevéssé érzékelhető, de az eszmetörténetben annál fontosabb riválistól szabadulnak meg azzal is, hogy kifelejtik a politikai gondolkodás rendszeréből a radikális demokrata irányzatot, s általában a demokrata eszméket. Ennek első képviselőit, Rousseau-t, Thomas Paine-t, Jeffersont, Ledra-Rollint, Victor Hugot, Lamartine-t és a többieket nemes egyszerűséggel besorolják a liberálisok közé. Nálunk többek között Petőfi, Vasvári, Táncsics, az emigráns Kossuth és Klapka irányzatát helyezik így légüres térbe. Pedig ez az áramlat a XX. században is folytatódott Szun Jat-szentől Mendes-France-ig, Ady Endrétől Csécsy Imréig.
A szociáldemokrácia szervezetileg a második internacionálé felbomlásával (1916) távolodott el a kommunista irányzatoktól, de az eszmei különbségek már évtizedekkel korábban megfogalmazódtak, amelynek egyik markáns megnyilvánulása a német szociáldemokrata pártot létrehozó gothai program (1875) volt, amelyet Marx oly hevesen kritizált. A program nyilvánvalóvá tette, hogy a szociáldemokrácia a munkásság helyzetét nem proletárdiktatúra, hanem reformok (általános választójog, vasárnapi munka megtiltása, szakszervezetek jogainak biztosítása stb.) révén kívánja javítani. A gothai kongresszus leszögezte, hogy a munkásság céljaiért a nemzeti állam keretén belül munkálkodik, elvetve Marxnak a proletár nemzetköziségről vallott nézeteit. A szociáldemokraták követeléseiket nem a kizsákmányolás fokának marxi méricskélésére, hanem etikai alapokra helyezték: „A munka minden gazdagság és minden civilizáció forrása, és mivel a termelőmunka csak a társadalom egésze közreműködésével lehetséges, a munkával létrehozott javak a társadalom egészéhez, azaz minden egyes tagjához tartoznak”, mondja ki a gothai program.
A szociáldemokraták néhány kivételtől eltekintve (Svédország) csak a második világháború után jutottak tartós kormányzati pozícióba, és a kereszténydemokratákkal lényegében közös gazdasági és társadalompolitikai elveket vallva létrehozták az európai jóléti államot vagy európai szociális modellt, amely a hetvenes évek végéig működött, amikor is alapjait kikezdte az egyre erőteljesebben támadó liberalizmus.
Friedrich von Hayek professzor, a gazdasági liberalizmus legharcosabb képviselője még közvetlenül a háború utáni években indítja el hosszú szellemi hadjáratát mindenfajta szociális állam ellen. Az Út a szolgasághoz című (1944) és további könyveiben Hayek kifejti, hogy az önmagát szabályozó szabadpiac a gazdaság tökéletes rendszere. Nem szabad abba az államnak beavatkoznia, mert az újraelosztás, az állami szabályozás csak kudarchoz és zsarnoksághoz vezet. Hayek 1947-ben megalapította az egy svájci üdülőhelyről elnevezett Mont Pelerin társaságot, amely befolyásos közgazdászokat és üzleti vezetőket tömörít, és a mai napig egyik legfőbb propagátora a szabadpiaci ideológiának. Bankok, nagyvállalati vezetők alapítványokat hoznak létre a liberális eszmék támogatására, sőt a svéd nemzeti bank 1969-ben még egy Alfred Nobel nevével összekapcsolt díjat is alapított, amellyel évente elsősorban a neoliberális ideológia terén érdemeket szerzett közgazdászokat tüntette ki. A hihetetlen erővel támadó propagandagépezet megtette a hatását, és először a brit konzervatívokat kerítette hatalmába (Margaret Thatcher), majd kikezdte az angol munkáspártot is.
Az ellenzékbe szorult munkáspárti vezetők megpróbáltak szociáldemokrata programot találni a visszatéréshez: a pénzügyi körök korlátlan hatalma helyett valamilyen kompromisszumot velük, az ipar rekonstrukciója, megmentése mellett. A pénzügyi vezető körök azonban nem kívánták a választók kiszámíthatatlan szeszélyére bízni érdekeiket, és idővel megindult a Munkáspárt új generációjának (Tony Blair, Gordon Brown) támogatása. Az egyes munkáspárti politikusok sűrű meghívásait London üzleti központja, a City fogadásaira a brit sajtóban „rákkoktél-offenzívának” nevezték el. Az offenzíva hatásos volt, az e találkozókon kialakított egyetértés alapján már nyugodtan lehetett a Munkáspártot támogatni, nem kellett attól félni, hogy ha hatalomra kerül, a bérből és fizetésből élők érdekei szerint bármit is visszarendezne.
Az „angolkór” átterjedt a kontinensre is. Tony Blair és Gerhardt Schröder, a német szociáldemokrata kancellár a szocialista internacionálé 1999. évi párizsi konferenciájára készülve egy közös közleményt adott ki, amelyben a világkereskedelem liberalizálása, a magas adók csökkentése, a közszolgálati szektor korszerűsítése és a bürokrácia leépítése mellett száll síkra, vagyis mindazon célkitűzések mellett, amelyeket a befolyásos tőkés körök követeltek. Válaszul Lionel Jospin, a francia szocialisták vezetője határozottan állást foglalt a hagyományos szociáldemokrata értékek mellett. Mint mondta, a történelemben mindig megjelentek új körülmények, amelyeket figyelembe kell venni, ezek azonban nem jelenthetik az alapvető értékek megtagadását. Jospin például határozottan síkraszáll a szociális biztosítási rendszerek fennmaradása mellett, a privatizációval szemben. Társa e küzdelemben a német szociáldemokrata Oskar Lafontaine, aki szerint a szociáldemokrácia csak akkor lehet hiteles, ha szembeszáll az érdekcsoportokkal, és erőteljesebben képviseli a szociális piacgazdaság politikáját, az európai szociális állam modelljét. Lafontaine szerint az igazi harmadik utat nem Tony Blair nézetei, hanem azok a demokratikus szocialisták képviselik, akik az ötvenes években a piacgazdaság, a demokratikus rend és a szociális biztonság egyeztetésével létrehozták az európai szociális államot.
Kulcsár Péter könyve egy tág horizontú és ma különösen aktuális freskót vázol fel a szociáldemokrata eszmék formálódásáról és évszázados harcáról a liberalizmussal és az önkényuralmi rendszerekkel szemben. A könyvben, az itt említetteken kívül, bőven jut hely a szociáldemokrácia magyarországi fejlődése bemutatásának a kezdeti munkásegyletektől egészen a szociáldemokrácia második világháború utáni felszámolásáig.
A történelmi szociáldemokráciában a döntő és maradandó vonulatot a szerző az etikai alapon álló, értékközpontú politikai eszmében látja. Amit ily módon etikai szociáldemokráciának nevez, nem veti el a társadalomtudomány eredményeit széles értelemben a kapitalizmus kritikájában, különösen a gazdaságtanban, politikai szociológiában. A marxizmusból sem olyan elemeket, amelyek érvényesek maradtak, gazdagították a teljes tudományt, mert ilyenek is vannak. E felismeréseket azonban az alapvető, tartós értékszempontokhoz rendeli, azokkal együtt alkalmazza.
A könyv ajánlható a baloldali beállítottságúaknak elsősorban azért, hogy megértsék, mi a különbség a valódi szociáldemokrácia és a jelenlegi szoclib kormányzat értékrendszere és politikája között, valamint a jobboldali beállítottságúaknak, hogy érzékeljék azt a küzdelmet, amelyet a valódi szociáldemokrácia folytatott és folytat a demokratikus és egyben szociálisan érzékeny állam megteremtése, illetve fenntartása érdekében.

A szerző közgazdász