A tőrőlmetszett demagógia

Az állandó fontoskodással teátrálisan megnyilatkozó pillanatnyi miniszterelnök megint mondott valamit, ami sokadszorra igazolja azt, hogy képtelen a logikus gondolkodásra. De nemcsak ő, hanem a magukat bizonyára szintén nagyra tartó tanácsadói sem látszanak megérteni elemi társadalmi összefüggéseket. Ez a megnyilvánulás egyébként – más oldalról – a posztkommunista ostobaság netovábbja is. Miről van szó? A tandíjról. Arról az új sápról, amelyet – így az okos ember – nem lenne szabad ráterhelni olyanokra (általában iskolázatlan adófizetőkre), akik nem „érdekeltek” a felsőoktatásban. Vagyis fizessen az, aki „egyéni bizniszt” akar a tanulásból, s a jövőbeni „nagy” magyar értelmiségi fizetés reményében diplomát akar szerezni. Imigyen szól az ostobáknak címzett új demagógia.
Milyen elemi összefüggést nem ért az „európai” miniszterelnök és szintén csak az egyéni haszonban gondolkodó stábja? Azt, amit például iskolázatlan protestáns jobbágyok és művelt nemesi patrónusok már évszázadok óta tudtak: a közösségi pénzen („drágán”) Nyugaton és itthon kitanított ifjak közhasznú befektetést jelentenek (pap, tanár, orvos, ügyvéd), akik nélkül a közösség lenne szegényebb és kiszolgáltatottabb. Egyszóval a tanulás és annak közösségi támogatása nem igazságtalan „egyéni biznisz” dolga, hanem egy közösség öngondoskodása. De mindezt egy Gyurcsánynak túl magas belátni, ahogyan az egészségügy nemzeti kockázatközösségét is. Ő úgy gondolja, s arra számít, hogy a gondolkodásban megrokkant magyar „proletár” tömeg önpusztító önzését (lásd 2004. december 5.) ismét meglovagolhatja.
Pedig Klebelsberg Kunó fellépése óta minden politizáló művelt magyar ember – a Nyugatnál hamarabb – tudhatta, hogy a műveltség, a tudás, a kultúra nem luxuskiadás még nehéz körülmények között sem. Nem egyesek üzlete, hanem a nemzetek versenyében olyan közösségi befektetés, amely tartósan hoz hasznot. Sőt, ez az egyetlen olyan befektetés (az emberi tőkébe), amelyet pénzügyi-gazdasági válságok sem tudnak tönkretenni. Az egész ostoba és véres Rákosi-őrületet azért tudta túlélni, a primitív kádárizmust azért tudta részben még kamatoztatni is a magyar nép, mert a Horthy-rendszer nevelési (etikai) és ismereti beruházásai még hatottak. (Ez persze önmagában nem érinti a Horthy-korszak sok más vitatható politikai döntését.)
A neoliberális piaci dogmákat a „reálszocialista” kádári elvek módjára szajkózó mai kormánykoalíció nem más, mint egy nem túl okos üzleti-politikai vállalkozás, amely kacsingatós (hóhér) János domesztikáltan balga népére épít. Hiszen itt ünneplik azt a pufajkás Horn Gyulát, aki 1956-ban a „bűnözők” ellen állt hadrendbe, és a bűnöző Rákosi-rendszert mint a „szegények felemelkedését” biztosító időszakot minősíti.
Hol is vannak itt a gyökerek, elvtársak? Ott, hogy az egyetemi tanulmányokat, mint régen, csak a mi kutyánk kölykeinek biztosítjuk. Nem a tehetség és nem a teljesítmény, hanem a megbízhatóság az alap. Neoliberális módon átírva ez azt jelenti, hogy csak a mai koalíció híveként fizetőképes világ gyerekeit várjuk az egyetemeken. Minek is költeni közösségi pénzt a szegény, de tehetséges gyerekekre? Még előbb vagy utóbb versenytársaivá lesznek az „elit” folytonos uralmi igényű utódainak! Fel kell hát lázítani a szellemi-erkölcsi lumpeneket a „feleslegesen” támogatást igénylő, tehát ingyenélő, a mi pénzükből a maga pecsenyéjét sütögető esetleg másféle értelmiség ellen. (Emlékezzünk: a kettős állampolgárság tönkretette volna a kórházi ellátást és a nyugdíjrendszert…)
Itt lepleződik le újra az „elit” baloldal hatalomra fixált emberellenessége. A világ számukra csak akkor van rendben, ha tőlük független élet és szellem nem létezik. Emlékezzünk Horn Gyulára, aki a filozófusokat és a szociológusokat sokallotta – minek is felesleges dolgokkal foglalkozni? (Ez persze nem jelenti azt, hogy nem kell értelmesen foglalkozni a mai felsőoktatás szakmastrukturális kérdéseivel.) A technika szakos miniszterelnököt és hatalomtechnikus stábját persze nem érdekli a nemzet műveltsége. Az csak zavarhatja a reálszocialista nyugdíjasokra és önző szabad demokrata ifjoncokra támaszkodó világát. A nemzet és az ország számukra ugyanis csak egy olyan politikai vállalat, amelyből (uniós) pénzt nyer az okos. Többek között például úgy, hogy alkotmányellenesen „regionalizálja” az országot. Ehhez pedig nem kell semmiféle diploma. Majd „a Gordon” elintézi, hogy ki boldoguljon szellemi befektetés nélkül is. Elvégre felesleges a szellemi befektetés költsége akkor, amikor a megbízhatóan szolgáló lélek (a mi kutyánk kölyke) újra tömegesen készen áll.
A felsőoktatás persze lehet hasznos is egy neoliberális politika szempontjából. Hasznot hozó és igazoltan haladó szellem esetén nem kell sajnálni a pénzt. Aki azonban értelmetlen önértékű tanulmányokat akar kapni (és adni), az fizessen! S nincs szükség az egyetemi autonómiára sem. A mások pénzéből magánkarriert építő figuraként bemutatott embereknél felesleges a tudás önkormányzata. Majd csak lesz erre is a kormányfőnek egy új víziója. Ő is tudja, meri és teszi (a mindenkor érintettek és illetékesek bevonása nélkül), hogy mi kell ennek az országnak. Közel húsz év SZDSZ-es „liberalizmus” mellett immár egy egyenlőtlenítően „igazságos baloldali” politika is sújtja a magyarságot. Jó volna, ha végre az ország nosztalgiából élő felének nagyobb része észhez térne.
Saját nemzeti intézmények nélkül s mindent üzletbe kényszerítve reális következmény egy európai közösség halála. Amelynek során szellemileg-lelkileg hajléktalan modernek ágálnak, s nyelik az eltüntetendő közösség pénzét…

A szerző történész, szociológus