Kánikulában és erős UV-sugárzás közepette ért a hír, az MDF elnök asszonya szerint az ország a Medgyessy-kormány száz napja miatt adósodott el újabb ötezermilliárd forinttal. Az úgynevezett „jóléti rendszerváltáshoz” szükséges törvényjavaslatokat a koalíció és a Fidesz egyaránt megszavazta, de az MDF nem. Dávid Ibolya most igazolva látja bölcsességüket. A nyilatkozatba – bár így szó szerint el nem hangzott – azonban bőven beleértendő, hogy a kormányzóképességet illetően a két fél között nincs különbség. Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.
A hőség és az UV- (ultraibolya) sugárzás ellenére sem szabad a kijelentés mellett szó nélkül elsétálni. Hasonló tartalmú és értelmű kijelentésekkel ugyanis bőven találkozhattunk az elmúlt ötven évben. Kezdjük mindjárt Rákosi Mátyással, aki szerint „nem szabad megenni az aranytojást tojó tyúkot”, mert a fogyasztás helyett a felhalmozás a későbbi növekedés alapfeltétele. Megszorítások voltak, kezdve a forint 1946-os bevezetését követő bérreformmal, de hangsúlyosan az 1951-es terv felemelésébe kódolt megszorításokkal. A jólét emelkedése azonban mindig elmaradt.
A „kádári uralom” utolsó tizenöt évéről is az a hír járta, hogy lehetőségeink felett, hitelekből éltünk. Ezt még ma is vallják trendi közgazdászok. Mondják ezt annak ellenére, hogy kiszámítható: az adóssághalmozásért kevesebb mint 15 százalékban felelős a külföldről igénybe vett többletteljesítmény – az adósság zöme 1990-ig a kamatok halmozódásából, valamint a devizaadósságok és devizatartalékok kezelésén elszenvedett veszteségekből keletkezett. Elég annyit említeni, hogy a 250 jent érő dollárárfolyamon felvett jenhiteleket akkor kellett visszafizetni, amikor a dollár már csak száz jent ért. A magyar külkereskedelem bevételei viszont dollárban keletkeztek. A devizapiaci veszteségekből jutott a jegybankban a rendszerváltást követő évekre is bőven úgy, hogy azokat az MDF-kormányzat alatt fel sem fedte senki. Vonal alatt (mérlegen kívül), nullaszázalékos kamattal voltak ezek nyilvántartva. A bankból történő kipucolásukra csak 1996 végén, az úgynevezett adósságcsere-program keretében került sor, ami miatt hirtelen közel kétszázmilliárd forinttal nőttek a költségvetés éves kamatterhei. Még jó, hogy Bokros Lajos legalább tudta, hogy mi van a kasszában, és előrelátó volt. 1995 első negyedévében beiktatta a megszorítócsomagot, együttműködve az álompáros jegybankpáros tagjával. Együtt korholták az egészségügyet, az oktatást; inflálták a béreket, és forrásokat vontak ki, hogy helyet szorítsanak a kamatterheknek. A védelmi kiadásokat sem kímélték, pedig tudták, hogy a NATO-hoz történő csatlakozáshoz nem visszafogásra, hanem fejlesztésekre van szükség. A tömegprivatizáció bevételeit is az adósságtörlesztésre költötték. Hiába rimánkodott az akkori privatizációs miniszter, Suchmann Tamás, hogy a pénzt inkább a még meglévő állami vállalatok feljavítására kellene fordítani, hogy azokat később jó pénzért adhassák el.
Ibolya asszony ezeket a dolgokat legalább olyan jól ismeri, mint e sorok írója. Ezek után jön az ötlettel, és ismét a béreket teszi felelőssé a bajért. Felelősnek egyetemlegesen a kormányzó koalíciót és a Fideszt jelöli meg. Holott érzelem helyett a tényeket kell felsorakoztatni.
A 2002 tavaszán belépő koalíció „jóléti rendszerváltást” hirdetett. Minden ellenkező híresztelés ellenére ennek akkor megvolt az anyagi alapja. Egyrészt a polgári kormány – aminek igazságügy-miniszterként a pártelnök asszony is tagja volt – jelentős költségvetési tartalékot hagyott utódjára, ami elegendő volt a béremelésekkel kapcsolatos az évi költségek fedezésére. A további évek kötelezettségének teljesítéséhez a forrást a kormány a gazdaságtól várta, és várhatta is joggal. A gazdaság növekedése jóval négy százalék felett volt, ennek alapján a várható éves adóbevételi többlet évi több mint 300 milliárd forintra volt prognosztizálható. Várható volt kamatmegtakarítás is, hiszen az infláció 2003-ban már öt százalék alatt volt és tovább csökkent, ami megnyitotta a lehetőségét az akkor 6,5 százalékos jegybanki alapkamat csökkentésének. A kormányváltáskor Medgyessy Péter is átvette és vallotta, hogy az eurót 2007-ben be lehet vezetni. Minden egyszázalékos kamatcsökkenés az akkor nyolcezermilliárd forintos államadósságon évente mintegy 80 milliárd forint kamatmegtakarítást eredményezett volna. Ha a polgári kormány gazdasági trendjei folytatódtak volna, bőven képződött volna fedezet a jóléti programhoz kapcsolódó béremelésekre.
A programok és a trendek azonban nem folytatódtak, mert a kormány mesterséges valutakrízist okozott. 2003 elejétől a kormányfő és pénzügyminisztere teli torokkal az erősödő forint ellen agitált, azt „ócsítani” akarta. A befektetői világ – főként a spekulatív forró pénzek gazdái – végül elhitték a szándékot, sőt mi több, ettől az ostobaságtól pánikba estek és menekülni kezdtek Magyarországról. A jegybank a tőkemenekülést csak úgy tudta megfékezni, hogy az alapkamatot 2003. augusztus 10. és november 18. között többször, legutoljára november 18-án, pánikszerűen újabb három százalékkal, összesen hat százalékkal emelte. Ibolya asszonynak erről is tudnia kell, bár lehet, hogy ez valahogy kiesett az emlékezetéből, pedig ez a döntő.
Az adósság és annak terhei emiatt, és nem a bérek miatt nőttek drasztikusan. A rapid hatszázalékos kamatemelés évi újabb 500 milliárd forinttal emelte a kamatterheket, amit többletbevételekkel sem lehetett fedezni. Újra adósságspirálba kerültünk 2003-tól. A hiteleket korábbi hitelek visszafizetésére és az újabb kamatok fedezésére kellett fordítani. A megszorítások most viszont a méltányos módon végrehajtott bérkiáramlásokat veszik vissza, és a pénzt csoportosítják át a többletkamatok fizetésére.
A magas kamatokat akkoriban a kormány által okozott pánikon kívül semmi nem indokolta, hiszen a 12,5 százalékos jegybanki kamat mellett az infláció változatlanul alacsony maradt, így a spekulatív tőke irdatlan haszonra tett szert, ami jelentős mértékben csökkentette a hazánkban elosztható nemzeti jövedelmet (GNI). 2001 és 2004 között a GNI-nek a nemzeti összterméken (GDP) belüli aránya 0,6 százalékkal csökkent, ugyanezen idő alatt viszont a külföldi tulajdonosi jövedelmek 837 milliárd forintról 1250 milliárd forintra nőttek a KSH adatai szerint. Ezek az adatok is rendelkezésére állnak minden érdeklődőnek.
Jelenleg a külföldi befektetők a növekedés hasznának nagy részét elviszik, a megszorítások után viszont az eddigi megszokott hazai jövedelmekből is további részt kérnek. Ezt mutatja a reálbérek több mint hétszázalékos csökkenése 2007 elején.
Mielőtt Ibolya asszony a magas béreket kárhoztatja és teszi meg felelősnek, további tényeket is mérlegelnie kellene. Hazánkban a legalacsonyabbak a bérek a 2004-ben az unióhoz csatlakozott országok között. A lengyelek órabére is jó húsz százalékkal magasabb. Magyarországon a legmagasabb az évente hivatalosan ledolgozott munkaórák száma. Történik mindez úgy, hogy az elmúlt tizenöt évben páratlan méretű ipari növekedés következett be hazánkban, különösen az exportszektorokban. Az egy főre jutó termelési érték és exportvolumen növekedése sokkal gyorsabb volt a bérek növekedésénél, vagyis az ipari termelés és az export bérhatékonysága már kibírja a nemzetközi összehasonlításokat. Más szóval ez azt jelenti, hogy jelentősen nőtt a kizsákmányolás foka. A munka anyagi elismertsége rendkívüli mértékben lecsökkent. Az elmúlt tizenöt évben a tíz jövedelemtized közül csak kettő, de határozottan csak egy a nyertese a rendszerváltásnak, a többiek reáljövedelme csökkent, harminc százaléké pedig tragikusan; és erre jött most a 2007-es megszorítás.
Mindezeket a tényeket azonban Ibolya asszony is ugyanúgy tudja, mint e sorok írója. Felmerül a kérdés, hogy mégis miért kárhoztatja a szerény béremelést is, és miért teszi meg azt felelőssé a romlásért? Vélhetően azért, nehogy kisiklás történjék a trendi beszédből, amely szerint a gazdasági egyensúlyt mindig az indokolatlan béremelések döntik romba. Ezért az egyensúly helyreállításához megszorítások kellenek. Ez aligha nevezhető a normális Magyarországhoz vezető útnak, amiről az elnök asszony beszél: sokkal inkább felvezető zenekari produkciónak a politikai színpadon a főműsorhoz, ami megmagyarázni hivatott az embereknek a reformok szükségességét és a megszorítások hasznosságát.
A szerző közgazdász, az Orbán-kormány volt minisztere
origo.hu
Budapesten egyre nagyobb a veszély
