Az oroszlán humanizmusa

A modern kor nagy „liberális” és szocialista hazugsága az emberek egyenlősége volt. Holott az emberek természeti rendje az egyenlőtlenség (egyediség, megismételhetetlenség), viszont éppen az istenképűségből fakadó emberi méltóság tényleg egyenlő akkor is, amikor a teljesítmény, az adottságok, a társadalmi presztízs – s ebből fakadóan az anyagi helyzet is – változatlanul egyenlőtlen marad.
Korunk primitíven materialista neoliberalizmusa elvetendő egalitarizmusnak (populizmusnak) tekint minden politikai törekvést, amely ellenzi az egyenlőtlenség fokozódását. Pedig az etikus konzervativizmus (keresztyénség) vagy a nemzeti szolidarizmus nem óhajt semmiféle egalitarizmust, viszont természetesen követeli a társadalmi kiegyensúlyozást. Hangsúlyoznánk: az emberi feladat és kötelesség. Az állatvilágban, a dzsungelben nem változtatható egyenlőtlenség uralkodik. Az egyenlőtlen embernek azonban – az igazságot jelentő istenképűsége miatt – nem lehet élete a dzsungelnek megfelelő szabályozatlan piac, ahol az erősek mindent visznek. Az öngondoskodás ma divatos liberális elve pedig csak azt jelenti ilyenkor, hogy a többség megváltoztathatatlanul szegény, sőt nyomorult marad.
A neoliberalizmus igazsága tehát – nem túlzás – állati igazság. A „tisztán” piaci gondolkodás az oroszlán „humanizmusa”, „aki” szerint természetes zsákmánynak lenni, azaz, az anyagi költségtényezőkkel (nyersanyag, energia) azonosan csökkentendő költségtényezőnek lenni. „Evolucionáljanak” a költségtényezők maguk is oroszlánná (gazdaggá), s akkor jó lesz nekik is – elvégre ma megvan a korlátlan szabadsága mindenkinek a zsákmányszerzésre. Az ilyen igazságosságot megérteni csak addig nehéz, amíg valaki be akar tartani holmi törvényeket és etikát. A neoliberalizmus harcosai ilyen balekságokkal nem foglalkoznak – többek között ezért is „szabadok”. Szabadok a felelősségtől és szolidaritástól, szabadok a közösség terheinek hordozásától. De igényük azért van arra, hogy őket tömegesen szeressék és támogassák.
Nem egészen világos azonban az, hogy a semmit sem kapó tömegnek miért kellene örülnie annak, hogy kis csoportok maximális egyéni hasznának leértékelt tényezői lehetnek? A mazochizmus volna a jövő gyurcsányi filozófiai mainstreamje? Miért alternatívátlan ma – még bizonyos „jobboldalinak” mondott lapokban is – a tömeges kiszolgáltatottság? Miért hiszik egyes nem neoliberális fiatal politológusok is azt, hogy az a „világ előrehaladása”, ha néhány ezer ember birtokába kerül a Föld javainak egyre nagyobb része?
Egalitarizmus-e, ha azt gondoljuk, hogy az élet és a társadalom érdeke az, ha minél több valódi öngondoskodásra képes önálló gazdasági kis egzisztencia létezik? Miért nem az az „élet” érdeke, hogy az emberek zömének napi egzisztenciális árui a lokális piacon, személyes felelősséget viselő és felelősségre is vonható termelők és kereskedők révén, értékesüljenek? Miért olyan jó a személytelen és csak a „hatékonysággal” törődő globális tőke, amely nem is törődhet az élő, valóságos személyek, közösségek gondjaival? Elvégre ez a tőke nem „jótékonysági üzem”, a köz terheit, a mások gondjait oldják meg „valakik”!
Egalitarizmus-e azt követelni, hogy a nagyobb vagyon (amely egyébként sáfárságra adatott egyéni lehetőség, s nem valami „szentség”) viseljen nagyobb terheket? Kulcskérdés ez. Senki sem hiheti komolyan – a következetes dzsungelmaterialistákon kívül –, hogy a nagy vagyonok tulajdonosai általában a többieknél ilyen arányban értékesebb emberek. A vagyon jogossága, ha csak a törvény garantálja, nem sokat ér. Sem erkölcsileg, sem emberileg nem képviselhető szégyenkezés nélkül a csak egyéni hatalomra és élvezetre szolgáló birtoklás. Pedig a neoliberalizmus ezt jelenti.
Miközben a szabadság és emberi jogok állandó kórusa kíséri napjainkat, a valóságban nőnek az öngondoskodásra képtelen munkanélküli és kiszolgáltatott tömegek, s a szellem és lélek világa alávettetik az istenített „hatékonyságnak”, amelynek haszna ismét csak keveseké. Az önistenítő individualizmus és haszon világa nyomort, kriminalitást és értelmetlenséget teremt. A mindenkor bűnös, korlátlanul szabad modern/posztmodern ember erre képes! Hiába érzi jól magát Gyurcsány és köre, a többieknek ettől még egyre rosszabb. Enyhén szólva különös pszichikai állapot az, amikor valaki – elvileg közalkalmazottként – képtelen magát beleélni mások lehetetlen helyzetébe. Az már a torzulás csúcsa, amikor egy orvosnő a miniszteri székben képtelen kiszolgáltatott (beteg) emberekkel együtt érezni, és csak megtakarításban gondolkodik. Igaz, ő a mindenkori SZDSZ szimbóluma is lehet: nincs kegyelem annak, aki nem a mi kutyánk kölyke! Elvégre egyébként jól működő osztrák kórházak is vannak.
Eme állandóan demokráciáról fecsegő népségnek ugyanis semmi nem kell inkább, mint a valódi, a többség beleszólásával is alakuló demokrácia. Mert az szerintük egolitárius populizmus és „veszélyes”. Kire és mire nézve az? Azokra nézve kétségtelen az, akik mindig, örökké uralkodni és diktálni akarnak. Ők tehát egy olyan világot szeretnének – akkora vagyoni és lehetőségbeli különbségekkel –, hogy annak hatalmi hierarchiáját soha ne lehessen megváltoztatni. Ez régen, a „proletárdiktatúrában” egyszerű volt: dübörgött állandóan a populista szöveg, s uralkodtak erővel, erőszakkal, mindig ugyanazok. Ma ez nehezebb, de ha teljesen elszegényítjük a nemzet és a társadalom abszolút többségét, akkor nem kell diktatúra sem a kényszerítő diktátumokhoz. Elég a függés és a kiszolgáltatottság. A mi mostani szociálliberálisaink egy ilyen dél-amerikai típusú világot fundálnak, miközben demokráciáról és Európáról karattyolnak folyton. A baloldali szavazóknak – saját érdekükben – ébredni kellene irracionális hangulataikból. S meg kellene érteniük, hogy már csak a démonizált Fidesz–KDNP áll a nemzet abszolút többségét kitevő kisemberek mellett. Az MDF „jobboldalisága” szépen beletorkollott a gyurcsányista neoliberalizmusba.

A szerző történész