Boldog vagyok, és ezt az újságból kellett megtudnom. El ne felejtsem: most már identitásom és azonosságtudatom is van. Így jártam. Legalábbis Megyesi Gusztáv, az Élet és Irodalom igencsak hegyes tollú munkatársa szerint (Zalaszabar boldog, Népszabadság, 2007. július 6.). Az orvos szerint ezzel akár száz évig is el lehet élni. Így már hárman vagyunk: én, az identitásom meg az azonosságtudatom. Némileg zavar az a tény, hogy az említett úrral az életben nem találkoztam vagy beszéltem, de hát ki merne vitázni ilyen szaktekintéllyel? Különösen így, hogy diagnózisa tele van tényekkel. Szerinte Zalaszabaron nem lehet Puskás Ferenc utca, mint ahogy a Magyar Nemzet hírt adott róla, mert a világhírű labdarúgó soha nem járt ott. Puskás Ferenc tényleg nem járt Zalaszabaron – ahogy Kossuth, Petőfi vagy Deák sem. Csak akkor azt nem tudom, mit csináljunk ezekkel a fránya utcanévtáblákkal? Szerintem is jobb lenne kicserélni Pista bácsira és Mariska nénire. A polgármesternek ugyan nincs külön irodája (hiába, szegény az eklézsia), így nehezen lehet ablaka, de ilyen apró csúsztatás belefér egy olyan embertől, aki a térképen is csak hosszas bogarászás után tudná megmondani, hol van Zalaszabar. Pedig szívesen látnánk pár pohár jó borra, ugyanis nálunk majd mindenki „szőlősgazda”. Ahogy a Nyékládházán élő, „a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közgyűlés fideszes tagja” is. Hú, ezt még leírni is hosszú volt. Nem is tudtam, hogy ilyen komoly titulusa van: ha legközelebb jön, csak „Tag Úrnak” fogom szólítani két kisfröccs között. Nehogy megsértődjék nekem. Tüskevár azonban minden bizonnyal meg fog, mert az tőlünk közel száz kilométerre fekvő Veszprém megyei település, de a Matula bácsi-féle is jó tíz kilométerre van. Persze, onnan, a messzi Budapestről ez elhanyagolható különbség.
A diagnózis azért hagy kiskapukat is: „Mert azért ezt képzeljük el: ül a kisbalatoni falu polgármestere a munkatársaival…” Nem kell vívódni: ország-világ előtt lerántom a leplet a titokról. Egy szép, de még inkább hideg januári estén azon polemizáltunk, miért működik kis országunkban minden olyan nehézkesen. Például miért kell rétestésztát csinálni egy olyan triviális ügyből, hogy az egyik leghíresebb magyarról, jelesül Puskás Ferencről, halála után, a szívéhez kétségtelenül legközelebb álló településen utcát nevezzenek el? Gondoltuk, természetesen kellő szerénységgel: mi is tudunk példát mutatni mélyen tisztelt fővárosunk korifeusainak. Az ötlet tényleg Szabó Csabáé volt, sőt anyagilag is beszállt; ami valljuk be, a mai világban nem kis dolog. (Mint már említettem, ugye, szegény az eklézsia.) Édesanyám mindig azt mondta: amit adnak, azt el kell fogadni. A névválasztás szerintem is telitalálat, „különösen Kun Béla fényében”, bár azon vitatkoznék, hogy „már a 10. percben meghalt volna Billy Wright mellett”, mert Kun Béla már a meccs előtt deportálta volna az egész angol csapatot. Az azért nem igaz, hogy Szabó Csabával „spirituális kapcsolatban” lennék. Az rendben, hogy állítólag a XXI. században egyes körökben a hetero már nem divat, én azért a magam részéről maradnék a lányoknál. Ha nem gond.
Van viszont pár dolog, amit nem értek. Például azt a két-három körmondatot, amit bizony csak hosszas elemzéssel (alany, állítmány, tárgy megjelölése után) tudtam kibogarászni. De ez is az én hibám: már a Torgyán Jóskát sem értettem. Meg azt sem értem, kedves Megyesi úr, hogy ha ön neki akar esni egy, a nézeteivel szemben álló kollégájának, jelesül Stefka Istvánnak, akkor azt miért egy alig több mint hatszáz lelkes falu őszinte kezdeményezésének ironikus kifigurázásával teszi? Na, látja, leginkább ezt nem értem…
A szerző szőlősgazda (Zalaszabar)
origo.hu
Budapesten egyre nagyobb a veszély
