Cipzár a szájon, félelem a szívben

Több mint egy esztendő eltelt azóta, hogy választottunk. Választottunk kormányt, s választottunk ezzel együtt programot is. Legalábbis a nyugati demokráciák egyik legfőbb jellemzője, hogy minden kormány olyan programot hajt végre, amilyenre a választások során felhatalmazást kapott. Körülbelül egy éve megállapítottuk, hogy a második Gyurcsány-kormány nem azt teszi, amire a választópolgárok felhatalmazták. Ebből levezethető, mint ahogyan nagyon sok elemző, politikus és laikus meg is állapította, hogy a kormány illegitim.
Azután ősszel jött az őszödi beszéd néven elhíresült hazugságbeszéd, pontosabban annak nyilvánosságra kerülése. Amelyben a kormányfő bevallotta, hogy hazudtak „reggel, éjjel meg este”; amelyből megtudtuk, hogy trükkök százait hívták segítségül; amelyben azt kérte frakciótársaitól: ne kérjék, hogy előre elmondja az összes ezután következő lépést, mert egyszerűen nem tudja, hogy mikor mit fognak tenni.
Az első felmérések alapján ekkor a magyar választópolgárok elsöprő többsége úgy látta: Gyurcsány Ferencnek le kellene mondania. Válaszként jött a maszatolás. Néhány fanatikus szoclib rajongó ebben odáig ment, hogy kijelentette: Gyurcsány Ferenc Magyarország első őszinte miniszterelnöke, mert szembenézett a hibáival. Mások retorikai csúcsnak látták minden idők legtrágárabb politikai beszédét. A legelkeseredettebbek nem várták meg a sajtókommentárt: már aznap este az Országház előtt tüntetve a parlament feloszlatását, új választások kiírását követelték.
Eközben történtek sajnálatos események: voltak, akiknek semmi nem volt drága, s az őszinte állampolgári érzések erős hullámait meglovagolva köztörvényes bűncselekményeket követtek el. Alapot adva a kormányzati propagandának, alátámasztva azt a hazug (máig hazug) állítást, hogy csak egy radikális kisebbség akarja a kormány azonnali távozását. Ennek ellenére ősszel még voltak békés, tisztességes, jó szándékú állampolgárok, akik demonstrálni mertek. Őket a rendszerváltozás óta nem tapasztalt erőszakkal verték szét a „rend őrei”.
Az ellenzék pedig megtalálta a mai alkotmányos keretek között egyetlen nyitva álló lehetőséget arra, hogy megakadályozza a kormány ámokfutását, a nemzeti vagyon teljes kiárusítását, utolsó értékeink privatizálását: a legfontosabb, a jelenlegi kormány programja szerint sarkalatos kérdésekben népszavazás kiírását kezdeményezte. Azóta a kormány és kiszolgálói mindent elkövetnek, hogy megakadályozzák a referendumot. Az egyértelműen baloldali – már amennyiben ez a jelző használható a szociális érzékenységnek még a csíráját sem ismerő regnáló hatalom pártjaira – kötődésű Országos Választási Bizottság sorban gáncsokat vet a kérdőívek hitelesítése elé, így tulajdonképpen az Alkotmánybíróság végzi el az arra elsődlegesen jogosult szerv helyett a munka érdemi részét.
A választási bizottság július 18-i döntése minősíthetetlen; csak annyit lehet mondani, a jog nagy tudóinak megártott a meleg. Hatalmas jogi katasztrófához vezethet a népszavazásnak, a közvetlen hatalomgyakorlás egyetlen lehetséges formájának ilyetén megcsúfolása, a népszuverenitás karikatúrája.
De tegyük fel: sikerül elérnie az ellenzéknek, hogy az általa szorgalmazott hat kérdésben egy időben írják ki a referendumot. Mi történne ekkor? Sok jóra nem számíthat a magyar lakosság. A kormányfő egy interjúban a tudtunkra adta: olyan propagandát, olyan kampányt fog folytatni, amilyet eddig soha.
Mit is jelent ez? Ismerjük már, hiszen nemegyszer megtapasztaltuk, milyen egy Gyurcsány Ferenc által levezényelt kampány. Hiszen a magyar Cipolla a gyűlöletkeltés mestere. Hiszen Debreczeni József könyvében maga tárta fel az eszköztárát. Ebből kell kiindulnunk.
Milyen eszközökkel győzné meg vagy próbálná meggyőzni a kormányfő a szavazókat? Minden bizonnyal kifejtené a társadalom egészséges fiataljainak, hogy a vizitdíj nekik jó, orvoshoz amúgy is csak az öregek futkosnak. És mit mondana a tandíjról? Sejthető, hogy a társadalom idősebb részét célozná meg kampányával, hangsúlyozva, hogy a fiatalok mást sem tesznek, mint lustálkodnak, szórakoznak az állam pénzén; fizessenek csak! Szinte halljuk, amint elmagyarázza: „Miért a te szerény jövedelmedből éljen jól a patikus, hiszen bármit megkaphatsz a benzinkutaknál! S miért vegyen a magyar vállalkozó kombájnt? Miért fontos ez neked ott, a betonrengetegben?”
S ha végighaladunk a népszavazás egyes kérdésein, megláthatjuk, hogy azok mindegyike más és más társadalmi csoportot érint, tehát a különböző rétegek egymás elleni uszítása lehet a legsikeresebb eszköz, amellyel elérheti célját. Így jó ideig el leszünk foglalva egymás mardosásával, és remény sem marad arra, hogy összefogjunk. Vigyázzunk: Cipolla trükkjeinek tárháza kifogyhatatlan.
Az amúgy is megosztott társadalom további darabolása milyen következményekhez vezetne? Hiszen az individuum mindenek fölé került, csak az ego számít. Csak én számítok, nem a jövő, nem a testvérem, nem a gyermekem. Ezért ha sikerül is megnyernünk a népszavazásért folytatott csatát, a legaljasabb eszközök használatára kell felkészülnünk.
Itt megállhatunk, és mondhatjuk: ha a nemzet nem képes meglátni, hogy ki akar neki jót, és ki ártalmas, akkor megérdemli sorsát. Ezzel a gondolkodással azonban figyelmen kívül hagynánk az emberi természet legfőbb jellemzőit s az utóbbi évtized legfőbb üzenetét: csak te számítasz! Ha valakinek kételyei vannak afelől, képes-e, megteszi-e a kormányfő, aki államférfinak vallja magát, hogy atomjaira szabdalja a társadalmat pusztán saját és szűk köre céljainak megvalósításáért, annak csak annyit mondhatunk: miért ne tennék meg azok, akik védtelen polgárok ezreire uszították rá a rendőrséget; akik olyan fegyverek bevetését rendelték el, amelyekre hivatalos engedély nincs; akik ketrecbe zártan, kordonok mögött ünnepelték a magyar szabadság születését; akik a jövőnket dobják piacra a stratégiai állami vállalatok privatizációjával a saját jelenükért? A hatalom gyakorlóinak gátlástalansága felől ne legyenek kételyeink!
Egy év alatt tehát eljutottunk odáig, hogy bármely területre tekintünk, csak zűrzavart látunk. Felmerülhet és fel is merül a kérdés: miért tűrjük ezt? Miért hajlunk meg? A magyar polgárok jó része ma becipzárazott szájjal jár. Hogy mit értek ezen? Szólnának, de nem mernek; tennének, de nem tudják, mit kellene; tiltakoznának, de félnek. Nem az ÁVH-tól, nem csak a gumilövedéktől. De félnek attól, hogy „elvágják magukat”, hogy másnap már nem lesz munkahelyük, hogy bezáródnak az ajtók előttük. Ha nem politikai nézeteik miatt, hát azért, mert a munkáltatók sem képesek magukat fenntartani. Vagy mert a szomszédos országokban még a hazainál is olcsóbb a munkaerő. Ez pedig a lakosság túlnyomó többségének katasztrófát jelentene. Hiszen a hiteleket a megnövekedett terhek mellett is fizetni kell, a gyermekét a kétkezi munkás is taníttatni szeretné, lehetőleg egyetemen, hogy neki majd jobb legyen. Ezért járunk becipzárazott szájjal.
Az egyetlen hely, ahol következmények nélkül nyilváníthatná ki bárki bátran akaratát: a szavazófülke. De hiába áhítozunk a szavazófülke magánya után, ha megtagadják tőlünk a lehetőséget. Csak remélni lehet, hogy mire sikerül kiírni a népszavazást, nem válnak a kérdések okafogyottá. És abban is csak reménykedhetünk, hogy a hazugságbeszéd után nem hisznek többet az emberek ennek a Cipollának. Nem hisszük el, hogy „nincs más út”. Mert ha ez a hazug állítás beszivárog a tudatalattinkba, az ő akaratát kiszolgálva maradunk passzívak, maradunk otthon a szavazás napján, vagy szavazunk a saját érdekeink ellen. Mert mi csak kiszámítható, biztonságos és élhető jövőt akarunk. Ennek érdekében képesek vagyunk lemondani alapvető jogainkról. A biztonságos élet reményében képesek vagyunk befogni a szánkat, a biztonságos élet reményében képesek vagyunk eltűrni a megaláztatásokat, a kiszámíthatóság érdekében képesek vagyunk meghajolni a „felsőbb akarat” előtt. „Mert úgyis az van, amit ők akarnak.” Ezt bizonyítottuk negyven éven keresztül.
Újra meg lehet törni a hitünket, újra el lehet venni legdédelgetettebb álmainkat? Könnyen előfordulhat, hogy ha nem is minket irigyel, de rajtunk röhög majd egész Európa.

A szerző joghallgató