Élelmiszerár-robbanás küszöbén vagyunk

A múlt század hetvenes éveiben bekövetkezett olajárrobbanás jelentős mértékben átalakította a világ gazdasági fejlődését, és látványos politikai, hatalmi átrendeződés kezdődött el. A Föld népessége az ezredfordulóra elérte, sőt napjainkra meghaladta a hatmilliárdot. A gazdasági fejlődés következtében egyre növekedett és növekszik a világ energiaigénye, miközben tudjuk, hogy a fosszilis energiahordozók mennyisége véges, és alternatív energiaforrások után kell néznünk, és azokat kell előnyben részesítenünk. A fejlődő országok iparosodása, a motorizáció elterjedése jelentős mértékben megemelte az ásványi olaj kereskedelmét, és ezzel egy időben árfelhajtó szerepe is meghatározóvá vált. Az olaj- és gázmezőkben gazdag országok fejlődése bevételeik növekedésével óriási méreteket öltött, egyidejű nemzetközi politikai súlyt adva az adott országoknak, régióknak. A fejlett országok gazdaságait nagyban megváltoztatta az olajtól való függőségük. Az olaj és gáz birtoklása gazdasági-politikai fegyverré vált. Ennek lett eredménye a közel-keleti fegyveres beavatkozás, de napjaink uniós vitája is az orosz és közel-keleti gázmezőkhöz vezető útvonalak kérdésében. Azt is tapasztalhattuk a múlt télen, hogy az orosz birodalom vezetői jól használják ki az Európai Unió egyoldalú energia függőségét, és azt hatalmi, gazdasági céljaik eléréséhez zsaroló eszközként használják fel. Ez az az eszköz, amit a venezuelai elnök is hatalma biztosítása érdekében felhasznál, biztosítva a térségben országának befolyását. Európára visszatérve: az uniónak alapvető feladata, hogy ezt az egyoldalú függőséget valamilyen mértékben megpróbálja ellensúlyozni. Ezt számos úton teheti meg, nem részletezve az egyes tagországok helyi adottságait, mint például Ausztriát, ahol a hegyi patakokra telepíthető kis vízerőművek vagy a dán szigetek szélenergiát kihasználó kerekei jelentős mértékben nyújtanak alternatív energiaforrást. Megfontolandó lenne egyébként – ahogy azt számos uniós ország már meg is tette –, hogy a lehető legtisztább energiaforrásként ismert atomerőművek építésével kívánják csillapítani a növekvő energiaigényt, illetve csökkenthetik energiafüggőségüknek gazdasági, politikai súlyát. Hazánk esetében is jó lenne ezt megfontolni, de ki kellene használni egyedi, kiemelkedő geotermikus energiaforrásainkat is. Mindkét említett energiahordozó a lehető legjobb megoldás lenne, hiszen egyik esetben sincs szén-dioxid-képződés, így a légköri üvegházhatás negatívumait hazánk kedvezően változtathatná meg. Nem szabad elfelejtkezni természetesen az úgynevezett zöldenergia néven ismert lehetőségről sem, amely napjaink EU-politikájának és energiastratégiájának is egyik fő törekvése. Nem kérdéses, hogy a mezőgazdaságban jelentős mennyiségű „biomassza” és hulladék képződik, amely egy részének feldolgozásával, elégetésével energiát nyerhetünk, mint például a biogáz esetében. Ezen megoldásoknak jelentős gazdasági és környezeti hatásai is vannak. Azon törekvést, hogy a gépjárműveinket a gázolajról, illetve benzinről biodízel-, illetve bioetanol-hajtásúra változtassuk, már nem lehet olyan egyértelműen megítélni, mint a képződő hulladékok feldolgozásának esetét.
Az olajfegyver és a kimerülő olajforrások miatt javasolt bioetanol- és biodízelprogramok a világ mezőgazdaságára jelentős hatással vannak, sőt lesznek. Az élelmiszer-termelés stratégiai fegyver lesz a mezőgazdasági nagyhatalmak kezében, és hazánk is jelentős gazdasági növekedésre számíthat, ha kedvező geográfiai adottságait jól használja ki. Közismert, hogy Magyarország mai területének több mint hatvan százaléka mezőgazdasági termelésre igen kiváló adottságokkal rendelkezik. A talaj termőereje eredendően kiemelkedő, és a környezeti-éghajlati adottságaink párosulva a magyar mezőgazdák szakértelmével minőségi élelmiszer-előállításra a lehető legkedvezőbb helyzetben van. Ezért meggondolandó, hogy e termőerőt olyan ipari alapanyag termelésére használjunk fel, amelyet kedvezőtlenebb adottságok mellett lehet más országokban termelni, biztosan alacsonyabb áron. Az Egyesült Államokban –és most már az EU-ban is – megindult bioetanol-, biodízelprogramok következtében az alapvetően élelmiszer és takarmány célra művelt területek nagy részén megkezdődött az iparalapanyag-előállítás, amelynek következtében a takarmány ára jelentős mértékben nőtt, és a keletkező hiány miatt egyre emelkedni is fog. Ez egyben a húsárak növekedését is előrevetíti, hiszen a húselőállítás költsége is emelkedni fog. A piaci verseny miatt az élelmiszer ára rövid időn belül meg fog többszöröződni. Miért várható ez az élelmiszer-árrobbanás? Először is, mert a Föld mezőgazdasági művelésre alkalmas területe egyre csökken, köszönhetően a fejlődő országok intenzív iparosodási politikájának. Ma már ez lassan nem éri el a Föld összterületének öt százalékát, sőt egyre csökkenő egy főre jutó vízmennyiség mellett, hiszen a Föld lakossága tovább növekszik. A FAO, az Egyesült Nemzetek Mezőgazdasági Szervezete már több évtizede megfogalmazott politikája, a „kenyeret mindenkinek” jelmondat még fontosabb kérdéssé vált, mivel a mintegy évi 800 millió ember, a Föld lakosságának egy jelentős része, továbbra is súlyos mértékben alultáplált, amely következtében betegségek, járványok tizedelik, és a világ számos részén még ma is éhínség pusztít. A leggyorsabban fejlődő országok, így Kína és India iparosodása elsősorban a mezőgazdasági területeken megy végbe, tovább csökkentve a mezőgazdasági területeket, miközben a lakosság egyre kisebb része foglalkozik a mezőgazdasági termeléssel, így a termelésnek intenzívebbé kell válnia, de még így is jelentős élelmiszerimportra szorulnak. Ahhoz, hogy az olajfüggőség után ne váljon az Európai Unió élelmiszerfüggővé, változtatnia kell az alapvetően téves mezőgazdasági politikáján. Nem szabadna az önellátásról lemondania, hiszen napjainkban a mezőgazdasági termékek több mint 60 százalékát más kontinensekről importálja az unió. Mi lesz, ha nem tudunk importálni, mert nem lesz elegendő? Gondoljunk arra, hogy a mezőgazdaság sohasem adekvát körülmények közt működik, sújtják aszályok, áradások, különböző éghajlati szélsőséges jelenségek. Nem kell időben messzire visszatekintenünk, csak az elmúlt hónapokra. Korai fagyok tizedelték meg a gyümölcsültetvényeinket, szárazság következtében az idei gabonatermés, bár becslések szerint minőségében jó lesz, mennyiségében nem éri el a közepesnél jobbat. Nem véletlen, hogy a gabonakereskedők már rekordáron veszik meg a termést a gazdáktól, szinte az aratás színhelyén. Hiszen nincs gabonatartalékunk. Itt kell arra is rámutatnunk, hogy míg a 90-es években a világ gabonatartaléka mintegy három hónapnyi volt, ez napjainkban alig éri el a három hétre elegendőt. Nem jobbak a gabonatermés-kilátások a közeli Romániában sem, sőt előrejelzések szerint a hazai ellátás biztosítására importálniuk kell majd. A nagy szárazság miatt egyelőre a mi kukoricatermésünk se ígér sokat. Ezek mind olyan árfelhajtó tényezők, amelyek miatt a lakosság igen rövid időn belül meg fogja érezni az élelmiszerárak emelkedésében ezt a kezdődő árrobbanást.
Mi az, amit érdemes lenne megfontolni? Törekedni kell arra, hogy a hazai mezőgazdasági termelés elsődleges célja a minőségi élelmiszer- és takarmány-előállítás legyen, a lehető leggazdaságosabb formában, megfelelő, gazdaságilag profitot hozó méretű gazdaságokban, esetenként több gazda szövetkezésében.
Nem kell a gazdaságilag versenyképtelen igen kis gazdaságokat profitorientáltként kezelni, azokat vidékfejlesztési célból a helyi áruellátásra kell orientálni, és megfelelő mértékben támogatni. A bioetanol és biodízel kérdésében csak azokat az energiahordozókat előállító tevékenységet szabad támogatni, amelyek a mezőgazdasági hulladékokat használják fel e célra. Nem szabad engedni az európai és magyar szubvenció jelenlegi konjunktúrájára építő bioetanol-, biodízelüzemek sorozatának felépítését, mert azokkal majd úgy járhatunk, mint a hazai cukorgyárakhoz kapcsolódó fejlesztésekkel az elmúlt évtizedben. Meg kell mindenáron tartani a hazai termőföld adottságaira épülő minőségi árutermelést és az arra épülő állattenyésztést, amely utóbbit egyébként kiemelten kellene kezelni, hiszen a hazai állatállomány oly mértékben lecsökkent, hogy az már nemcsak a hazai tej- és húsellátást veszélyezteti, hanem létszámában arra sem elegendő, hogy a legelőinket karbantartsa. A magyar mezőgazdaság – versenyképessége révén – a korábbi, a kilencvenes éveket megelőző gazdasági jelentőségét állíthatja helyre, ehhez azonban a kormányzatnak fel kellene ismernie és kiemelten támogatnia ennek a gazdasági tevékenységnek a világpiaci jelentőségét és a világban megfigyelhető tendenciákat.

A szerző az MTA rendes tagja