A Magyar Rádió Kossuth adóján, ezen a méltán népszerű csatornán minden este fölcsendül az édes-bús, álmatag dallam, s ilyenkor újra tágra nyílnak az egész napos játéktól, hancúrozástól amúgy már fáradt gyermekszemek. Milyen jó, hogy van még rádiós esti mese, nem csak az ostoba számítógépes játékok, meg a görcsös kaptafára készült csatornák!
Hadd ismertessem a tegnapelőtti mese rezüméjét. Ne tessék félni, ez azért politikai cikk lesz. A főszereplő egy Pityu nevű nagykamasz. Ő afféle jótét lélek a faluban, bár vannak haragosai; őszinte és eltökélt gyűlölettel viseltetik egy bizonyos házaspárral szemben – annak a bizonyos házaspárnak pedig van egy kisgyereke. S mikor Pityu épp valami sérelmét rendezni megy a házaspárhoz, látja ám, hogy épp elhurcolják őket otthonról. A kiskölyök sírva rohan utánuk, az anya visszakiabál: „tisztázzuk magunkat, szívem, kiderül az ártatlanságunk”, de a fegyveres hatósági emberek csak kacagnak ezen. Később kiderül, a házaspár nyilas rémtetteket követett el, így Pityu gondoskodik eztán a kisfiúról. A történet oda konkludál, hogy a kicsinek jobb dolga lesz így, mintha náci szüleivel maradt volna. A szövegben, amely eredetileg Tersánszky Józsi Jenő novellája, hemzsegnek az olyan kifejezések, mint bosszú, halál, gyilkosság, terror, sőt nyomozati anyag. Végül az ismert szignál hangzik fel újra, és a megszokott, selymes női hang: „Aludjatok jól. Álmodjatok szépeket…”
Én meg dermedten ülök a készülék előtt, és azon gondolkozom, milyen kedves dolog a gondviseléstől, hogy ezt most nem hallották a fiaim. (Kilencéves a legnagyobb, hat a középső, a legkisebb szegénylegény, az örök pozitív hős pedig tizenöt hónapos.) Aztán az jut eszembe, micsoda feneketlen szerkesztői ostobaság volt az amúgy kolosszális Tersánszky pazar novelláját, az Én fogom az aranyhalat címűt beolvastatni meseként. Legalább akkora, mint ha a Kakuk Marcit akarná valaki kötelező olvasmánnyá tenni alsó tagozatban, csak mert játékosan hangzik a címe. Tersánszky, tisztelettel értesítem a szerkesztő hölgyet-urat, nem meseíró.
De hogy a meserovat szerkesztője nem ismeri Tersánszkyt, még nem akkora baj, mint az, hogy nem ismeri a gyerekeket. A gyerek legelső specifikuma az, hogy gyerek. Esti mesét körülbelül ötévestől tízéves korig hallgat, és nem kell ahhoz Ranschburg Jenőnek, csak normálisnak lenni, hogy az ember tudja, mivel lehet terhelni és mivel nem. Kéretik nem azt ellenvetni, hogy a világ úgyis tele van vérrel meg terrorral, ugyanis egyrészt nincs tele, másrészt ha a tévéhíradóban véletlenül meglátja, a rádióban véletlenül meghallja, a felnőttek beszélgetéseiből véletlenül kihallja a vért, a bosszút, a terrort, a nyomozati anyagot – az nem ugyanaz, mint ha leültetjük, mindezt föltálaljuk neki esti meseként, aztán meg azt mondjuk: jó éjszakát, álmodj szépeket. Az a minimum, hogy nem fog szépeket álmodni.
Ha e skandalum hátterében nem a szerkesztő(k) szervi problémája áll, akkor a dolog tudatosan történt. Ez a valószínűbb. Ha tudatosan történt, akkor üzenete van. Tehát felteszem a kérdést: mi az üzenet? A mongol hadjáratok idején a kutyafejű tatárral riogatták a gyerekeket a szülők, mert akkor tatárveszély volt. Vajon most nyilasveszély van? Az hát. A polgári-keresztény értékrendet vallók lenácizása szinte kötelezővé vált a ballib oldalon…
Egyébként a Tersánszky-novellában – bár ezt a mesemondó nem érzékeltette – a szülőket elrángató géppisztolyos karhatalmisták sem szimpatikusabbak, mint a nyilasok. Főleg, mert ráordítanak a kisgyerekre. Úgyhogy, ha javasolhatom, a gyerekeket hagyjuk ki ebből az egészből. Nicht vor dem Kind!
origo.hu
Budapesten egyre nagyobb a veszély
