Térbeli egyenlőtlenségek

Magyarország regionális fejlettségi különbségei az elmúlt 17 évben nem csökkentek. A területi különbségek sok esetben nemcsak a régiók között, hanem azokon belül (nagyvárosok és kistelepülések viszonylatában, illetve kistérségek között) is jelentősek. Ilyen problémát jelentenek egyes térségek, kistelepülések tömegközlekedéssel való elérhetőségének hiányosságai, közszolgáltatási ellátórendszerekkel való lefedettségük vagy éppen emberi erőforrásuk állapota (alacsony aktivitás és képzettség, rossz egészségi állapot).
A főváros és vidék szembenállása egyre látványosabb. Budapest lassú és erőtlen fejlődését a vidék nem tolerálja, sőt kimondottan nehezményezi, hogy minden jelentős nemzeti fejlesztésből egyedül Budapest kerül ki győztesen. Mindezek ellenére Budapest „nincs kitalálva”. Nem sikerült meghatározni azt, hogy miben jelölhetők ki a magyar főváros új szerepei. Az elmúlt másfél évtizedben a közép-európai városversenyben egyre hátrébb szorult, s elhagyta 300-400 ezer polgár.
Az északkeleti régiók gazdaságilag a legelmaradottabbak, az EU tíz legelmaradottabb régiója között találhatók. A rendszerváltozás legnagyobb vesztese a vidék, ahol 3-3,5 millió fő él, hiszen elvesztette a munkahelyeket, a stabil gazdasági bázisokat, megindult az elvándorlás, az elöregedő társadalom feszültségei ezekben a terekben igazán látványosak, s a jövedelmi, életmódkülönbségek szintén a vidéki, falusias világban tűnnek ki a legjobban.
A magyar településhálózat jellegzetes és problémás elemei az aprófalvak (1027 település lélekszáma nem éri el az 500 főt), melyek elsősorban a Nyugat- és Dél-Dunántúlra, továbbá az Észak-magyarországi régió hegyvidéki területeire jellemzők. Az aprófalvak népességmegtartó ereje alacsony, a demográfiai erózió erőteljesen érvényesül. Ez térségi hátrányokkal is párosulhat: határmentiség és városi funkciókat ellátó központok hiánya.
Magyarország bajban van. Megnégyszereződött a rendszerváltozás óta az ország adóssága: húszmilliárd dollárról nyolcvanmilliárdra nőtt. Egy állampolgárra – a csecsemőtől az aggastyánig – egymillió-hatszázezer forint jut. Ha csak az aktív keresőket számoljuk, fejenként 4,5 millió forint jut minden magyar munkavállalóra, ami két-három esztendei átlagbérnek felel meg. Ráadásul a kilencvenes évek óta felvett kölcsönök mindössze húsz százalékát használtuk fel ténylegesen, a többi a kamatok törlesztésére ment. Egy munkavállalónak két másik honfitársát kell eltartania az országban. A velünk együtt csatlakozó országok és térségbeli versenytársak lehagytak bennünket. Az ország jelenlegi kitörési pontjait az EU-pénzek jelenthetnék. Sajnos a kormány nem a gazdaság élénkítésére használja fel a brüsszeli támogatások zömét.
Európában kétféle gazdaságpolitika valósult meg. Az egyik a gazdasági növekedést, dinamikus beruházásélénkítést és a hazai vállalkozások támogatását tűzte ki célul, s erre használta az uniós forrásokat – sikerrel. Ilyen utat járt be például Ausztria, Finnország és Írország. A másik a megszorító, újraelosztó gazdaságpolitika, ahol az uniós támogatásokat hozzáadták a GDP-hez, és betonba ölték. Ezek az államok lemaradtak, mint például Görögország.
A kormány sikertörténetként adja el az uniós pályázatokat, de csupán néhány száz vállalkozás érdeklődött az elsőként megnyílt lehetőség iránt, a magas, 60-70 százalékos önrész és az előírt nagy árbevételi követelmények miatt. Magyarországon kirívóan alacsony a foglalkoztatottság szintje: kevesebb, mint négymillióan dolgoznak a regisztrált és adózó gazdaságban. Félmillióra tehető a nem adózó, szürkegazdaságban dolgozók aránya. Szintén több százezerre tehető azok száma is, akik csupán a minimális létfenntartáshoz elegendő önálló tevékenységet folytatnak. Sokan várnak tehát munkára, de munka hiányában segélyből és szociális juttatásokból kénytelenek megélni. Munkahelyet csak a vállalkozók teremthetnek, ezért a hazai kis- és középvállalkozásokat kellene támogatni, és a terheiket csökkenteni.
A hazai települési szektor bevétele a GDP-hez viszonyítva napjainkra 20 százalék alá csökkent. Az egy főre jutó önkormányzati bevétel csak a tízezernél nagyobb lélekszámú településeken haladja meg az országos átlagot. A kistérségek között az egy főre jutó önkormányzati bevételben több mint háromszoros a különbség. A települések a reálértéken csökkenő állami normatívákat saját bevételeik terhére pótolják ki. Az egy főre jutó saját bevétel az ezer főnél kisebb teleüléseken csak fele az országos átlagnak. Budapesten ez az országos átlag duplája. A településen keletkezett személyi jövedelemadó 90 százalékát elvonja az állam. A területi kiegyenlítést szolgáló decentralizált fejlesztési támogatások megyei, regionális szinten nyújtott (párt)politikai támogatásokká váltak.
Ma a települések szegénysége a gazdasági versenyképesség akadálya. Versenyképes vállalkozások csak versenyképes településeken működnek. Ezek kulcsa a települések fejlesztése. Sikeres és versenyképes Magyarország csak területi decentralizációval, önkormányzati és államigazgatási reformmal valósítható meg.

A szerző szociológus (PPKE BTK)