Nemzeti identitásunkat az elmúlt évszázadban jó néhány csapás érte, és ennek következményeivel, önazonosságunk zavaraival szinte naponta találkozunk. A Gyurcsány-kormány által foganatosított „reformok” katasztrofális társadalmi hatásairól már jó néhány alapos elemzés készült, az viszont nemigen fogalmazódott meg, hogy ezek nemzettudatunkat is rombolják. A nemzeti azonosságtudatnak többféle forrása van, s hiba lenne elfeledkezni arról, hogy – a közös történelem, a nyelv és a kultúra mellett – a társadalmi szolidaritás intézményesült, nemzeti kockázatközösségen nyugvó formái is beletartoznak az identitásformáló tényezők körébe. Ezek ugyanis nemcsak a nemzet biológiai és kulturális reprodukcióját biztosítják, hanem azt a közmeggyőződést is tükrözik, hogy a közösségnek politikai keretet adó állam nem közömbös polgárainak sorsa iránt. A társadalmi összetartozást szolgáló intézményekre mért csapás tehát nem marad hatás nélkül a Ennek igazolására igen jó példát kínál Nagy-Britannia, ahol a II. világháborút követően kiépített jóléti állam vívmányai és szolgáltatásai nagymértékben hozzájárultak annak a brit tudatnak a megerősödéséhez, amelyet egyaránt a magukénak éreztek a szigetországot alkotó nemzetek: az angolok, a skótok, a walesiek és az írek. A szociális dimenzió a brit identitásnak egyik lényeges elemévé vált. A neves angol író, Sillitoe például úgy vélte, hogy semmi sem töltötte el nagyobb büszkeséggel a brit munkásokat a XX. század második felében, mint a világszerte méltán irigyelt Nemzeti Egészségügyi Szolgálat megteremtése. A közösségi gondoskodás alapvető állami rendszereinek a megőrzésében a munkáspárti és a konzervatív kormányok között gyakorlatilag konszenzus alakult ki – egészen a hetvenes évek második feléig.
Ekkor jelentkezett ugyanis a Margaret Tha-tcher nevével fémjelzett neokonzervatív hullám, amely gazdasági tekintetben a XIX. századi klasszikus liberalizmus elveinek a feltámasztására tett kísérletet. Olyan, hogy társadalom, nincs is, csak egyének vannak – állította Thatcher, s az individuum szabadságának a nevében hadat üzent a közösségi funkciókat felvállaló államnak. A sors iróniája, hogy bár célkitűzéseiben, konzervatív politikusként, ezt hangsúlyozottan öszszekapcsolta a brit nemzettudat megerősítésének programjával, kiderült, hogy e két törekvés nem igazán harmonizál egymással.
A legsúlyosabb következményekkel a brit identitásra nézve Skóciában járt a thatcherizmus: akaratlanul is hozzájárult a skótok elidegenítéséhez. Ebben az országrészben hagyományosan jóval erősebb a közösségi érzés, s kiterjedtebb az állami szektor is, mint az individualistább Angliában. A Thatcher- és Major-kormányok által következetesen képviselt neoliberális gazdaságpolitika így széles körű elutasításba ütközött. (Sokatmondó, hogy a hosszú neokonzervatív ciklus végén, 1997-ben a toryk egyetlen westminsteri mandátumot sem tudtak nyerni Skóciában…) Hogyan hatott ez a brit tudatra? A közvélemény-kutatások egyértelműen dokumentálták, hogy az ezredfordulóra jelentősen csökkent Skóciában azok aránya, akik magukat britként határozták meg, s látványosan megnőtt azoké, akik kizárólag skót identitásúnak vallották magukat. Természetesen e gondolatmenet nem azt kívánja sugallni, hogy a brit identitás gyengülése, a skót (és walesi) öntudat erősödése kizárólag a közösségi kohézió intézményei elleni támadásokra vezethető vissza. Azt viszont igen, hogy ez is szerepet játszott benne. Több szociológiai vizsgálat is kimutatta, hogy a szolidaritás elvének háttérbe szorítása a legkevésbé sem kedvezett a brit tudat erősítésére irányuló törekvéseknek.
Hazánkban persze ennél is bonyolultabb a helyzet. Itt a kádári politika következtében a nyolcvanas évekre Európa talán legerősebben individualizált társadalma jött létre, melyben a politikai cinizmus és apátia valósággal elporlasztotta az azonosságtudat forrásait. A nemzeti identitás 1989 után is a posztkommunista és liberális támadások egyik fő célpontja maradt, s ezredfordulós állapotáról világos képet adott a 2004 decemberében tartott népszavazás lesújtó eredménye. A konzervatívok számára viszont a nemzettudat nélkülözhetetlen a politikai közösség integrációja szempontjából; a neves angol filozófus, Roger Scruton szavaival a politikai rend egy olyan közösség létének a függvénye, amelynek tagjai önmagukat mint „mi” fogalmazzák meg. A többes szám első személyben való gondolkodáshoz pedig szükség van a közösségi szolidaritás és nemzetépítés minden lehetséges intézményére. Az állami és a nem állami szinten szervezettekre egyaránt. Természetesen sok vita zajlott és fog is zajlani arról, hogy konzervatív nézőpontból az állami szerepvállalásnak milyen mértéke kívánatos, hiszen nyilvánvaló, hogy az öngondoskodás polgári erényét nem szabad túlfejlesztett bürokráciával aláaknázni. Az is egyértelmű azonban, hogy a szolidaritás és a reprodukció kulcsfontosságú állami intézményeinek a megőrzése a lehető legfontosabb nemzeti érdekek közé tartozik. Úgy is lehet fogalmazni, hogy csak akkor lehet igazán erős a nemzettudat, ha a kulturális és politikai identitás párosul a gazdasági-szociális identitással. A neoliberalizmus hazai hívei „reformjaikkal” száműzni kívánják a szolidaritás még megmaradt intézményeit és kötelékeit a magyar társadalomból, s ez nem pusztán a szűkebb értelemben vett szociálpolitika, egészségügy és oktatáspolitika szempontjából roppant veszélyes, hanem legalább annyira „nemzetpolitikai” tekintetben is.
A szerző politológus, történész
origo.hu
Budapesten egyre nagyobb a veszély
