A gazdasági sodródás következménye

Senki sem tagadhatja azt a kézzelfogható igazságot, hogy Magyarországon nap mint nap növekszik a szegénység és az ezt kísérő, állandósuló anyagi, illetve szellemi nyomor. Vagyis egyáltalán nincs esély arra, hogy akár hosszabb távon belül fenntartható legyen a gazdaság, a környezet és a társadalom egyensúlya. Míg az államadósság 2003 januárjában 9223 milliárd forint volt, addig ez az amúgy sem kis összeg 2007 júniusára 15 464 milliárd forintra szökött fel. A naponkénti adósságnövekedésre jobb nem is gondolnunk, ez több tíz millió forintnak felel meg. Az évek óta ígért takarékoskodásnak sincs semmiféle jele, sőt a költségvetési szervek kiadásai az idén csaknem annyi pénzt emésztettek fel, mint a tavalyi választási évben. Cseppet sem reménykeltő, hogy ugyanakkor a központi intézmények a teljes idei évre meghatározott keretük 62 százalékát használták fel. De az is érzékelhető, hogy bármiféle igazságosság sérül, ha pusztán a tőkés piacgazdaság haszonelvű követelményei érvényesülnek.
Éppígy egyértelmű, hogy a globális gazdaságba való bekapcsolódásunk kezdettől fogva a foglalkoztatottság összeomlásával járt, hiszen mindez csaknem kizárólag a munkaerő olcsóságán alapult. Különösen olyan körülmények között ijesztő ez, amikor is láthatóan atomizálódik, részeire hull a társadalom, s vele együtt napról napra mélyülnek a szociális szakadékok. A társadalomnak ebben a lecsúszással járó, reménytelen helyzetében csak a félelem, a bizonytalanság lesz úrrá mindenkin, aminél nagyobb és veszélyesebb életérzés egyáltalán nincs. Ugyanakkor ebből a közösségi életérzésből számos indulat, ellenőrizhetetlen cselekvés táplálkozhat. Ha viszont a bizalmatlanság, a jogszerűség kerülése állandósul, a tradicionális értékek megkérdőjelezése, óhatatlanul ezek következtében a reménytelenség és a kilátástalanság kel életre. Vagy érzékelhetően a reálszféra egyre rosszabbodik, ami abból is következik, hogy a növekedés látszólagos lendülete megtört, és a regisztrált munkanélküliek aránya jóval nagyobb, mint az előző időszakban.
Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az infláció üteme megháromszorozódott, s az államháztartás idei esztendőre várt hat százalék körüli GDP-arányos hiánya az EU-ban még mindig kiugróan magas. Egészében tehát arról van szó, hogy a szegénység elképzelhetetlen méreteket ölt. S ami csak közvetett jelző szám, hogy az elmúlt tíz évben Magyarországon nőtt a leggyorsabban az alsó és felső tized közti jövedelmi különbség. Ám ma már a végletekig leromlott közszolgáltatásokhoz való hozzáférésben mutatkozó egyenlőtlenségek a jövedelmi különbségeknél jóval nagyobbak. Ráadásul a szaporodó egyenlőtlenségek azért sem fogadhatók el, mert nem valódi teljesítménykülönbségeken alapulnak, hanem inkább az általánosan korrupt közviszonyokon. Más szóval: Magyarországon az igazságosnak tekinthető piaci viszonyok és a joguralom helyett egy zárt, lassanként oligarchikusan szerveződő elit politikai, gazdasági és médiauralma épül ki. Miközben a szegénység újratermelődésének semmilyen gátja nincs, s fokozatosan erősödik a végletekig énközpontú társadalmi felfogás. Így azon sem csodálkozhatunk, hogy a házasságok fele válással végződik, és egyre kevesebb gyermek érzi jól magát a családban. Nem szólva arról, hogy a gyermekek közel fele a létminimum alatt él, mint ahogy az is igaz, hogy nap mint nap fokozódó feszültségek lesznek úrrá a családokon, melyek – különösen a kilátások hiányában – csakhamar félelemmé alakulnak át.
Ám azt sem kell minden részletre kiterjedően bizonygatnunk, hogy a jelenlegi piacgazdaság – főleg a szabályozási instabilitás és a piaci résztvevők között tapasztalható bizalomhiány miatt – sok szempontból eleve versenyképtelen. Ehhez járul hozzá a jogszolgáltatás érzékelhető lassúsága, a tőkehiány vagy a szembetűnően laza állami intézmények gazdálkodása. A rendszerváltozás óta alig módosult egészségügyi és szociális ellátórendszer működési módja egyszerre termeli a pazarlást, illetve az ezzel együtt járó hiányt. Bár kétségtelen az is, hogy a jelenlegi összetett válságban többféle működési zavar jut kifejezésre, melyek korántsem csupán a globalizálódó világba való illeszkedés ellentmondásaiból származnak, mégis a megállíthatatlan gazdasági sodródásnak egyre több visszafordíthatatlan következménye van. Lehet beszélni a sokszor emlegetett intézményi, kulturális, mentalitásbeli kényszerek teljesíthetetlenségéről, a lényeg mégiscsak az, hogy a kölcsönös felelősségvállalás követelményétől sohasem tekinthetünk el. Legegyszerűbben ez azt jelenti, hogy az egyéni érdekek nem állhatnak szemben a közös érdekkel.

A szerző szociológus, egyetemi oktató