A lét a tét

A nem túl fiatalok jól emlékezhetnek a kommunista rendszer ideológiai monopóliumigényéből származó konfliktusokra, erkölcsi-mentális rombolásokra. A rendszerváltás mítoszának egyik fontos alkotórésze az a hiedelem, hogy az ideológiai kényszerzubbonyt végre levetve egy olyan társadalom építésébe fogtunk, ahol a közösségek a lehető legnagyobb szabadság légkörében szabadon határozhatják meg identitásukat, tagjaikkal szembeni elvárásaikat. Hogy ez hihetőbb legyen, meghirdették a semleges állam és a semleges oktatás jelszavát és programját. Az iskola Magyar Bálint-i felfogása lényegében le is mond a nevelésről, azt a látszatot keltve, hogy tökéletesen szabad kezet kíván adni ezen a téren a családoknak és a közösségeknek.
Ez az attitűd többszörösen is álságos, de legalábbis félreérti a családok jelentős részének valódi helyzetét. Ismert szociológiai tény a sokszor eleve csonka családok nevelői funkcióinak végzetes meggyengülése. Mindkét szülő kenyérkeresetre kényszerülése, más csoportoknál éppen ellenkezőleg, a tartós munkanélküliség lélekölő állapotából fakadó kilátástalanság és reménytelenség nagyon nehézzé teszi olyan hatékony szülői nevelési stratégiák végrehajtását, amelyek segítségével a gyermekek az oly sokat emlegetett tudástársadalomban sikeresen helytállni képes, testileg-lelkileg harmonikus ifjúvá válhatnak. A nevelést tovább nehezíti a társadalom közösségi szerkezetének szétbomlása, ami miatt sokszor teljesen hiányzik az a lakóhelyi, sőt lassan már a tágabb rokoni-baráti mikrokörnyezet is, amely a szülőket támogatná a nevelésben, vagy éppen ki is pótolhatná a szülői nevelés hiányosságait. Sérült családokban, közösségi vákuumban, továbbadott markáns hagyományok híján a neveléstől húzódozó iskolában cseperedik fel napjaink gyermekeinek, ifjainak nem csekély része.
Mindamellett tévedés volna azt gondolnunk, hogy elérkeztünk egy eddig sosem volt korszakba, amikor a nagy szabadság szellemében megszűntek a társadalom és az azt alkotó közösségek nevelési elvárásai. Szó sincs arról, hogy a kommunizmus diktátumainak elmúltával valamiféle ideológiai vákuum állt volna elő. Csupán az történt, hogy az ideológia a tájékoztatás és a szórakoztatás álruháját öltötte magára, ami nem csökkentette, hanem éppenséggel nagymértékben megnövelte agymosó hatékonyságát. Mi sem jellemzőbb e hatékonyságra, minthogy ezek az eszközök audiovizuális nevelés címén a formális oktatómunkában is egyre nagyobb teret nyernek, ahol pedig elvben rendelkezésre áll a két, korábban leghatékonyabbnak vélt nevelő erő, a kortársközösség és a tanári személyiség (már amennyire a pedagógus kontraszelekció és a motiváció gyenge volta miatt rendelkezésre áll).
Gyermekeinket a szabad és független sajtó és tömegtájékoztatás (is) neveli. Rendjén is volna ez, hiszen ideális esetben ez azt (is) jelent(het)né, hogy a széles spektrumból minden család kiválaszthatja az értékvilágával harmonizáló szolgáltatásokat, s ezzel még támogatást is kap nevelőmunkájához. És a lehetőség erre a valóságban is megvan; elég végignézni a lapok és műsorok széles választékát. Az igazi probléma az, hogy ez a létfontosságú kulturális szegmens szinte teljes mértékben kikerült a valódi közösségek ellenőrzése alól, és döntően a gazdasági (világ)hatalmak határozzák meg tartalmukat, természetesen a saját szempontjaik, érdekeik alapján. E helyzet már csak amiatt is súlyosan aggályos, hogy a tulajdonosok meghatározó része külföldi, így elvben is nehéz elvárni, hogy a tartalom a hazai társadalmi valósághoz, a családok és közösségek nevelési igényeihez igazodjon. A helyzetet súlyosbítja, hogy ezek a hatalmak tőkeerejük révén szinte egyeduralkodó piaci pozíciókba kerülnek nemcsak a még közösségi kézben maradt csekély számú lappal, rádióval, de a társadalom értékválasztását megjeleníteni hivatott, közpénzből finanszírozott közszolgálati orgánumokkal szemben is. (Elég csak egy pillantást vetni a tévék és rádiók nézettségi-hallgatottsági adataira.) A nyomtatott sajtóban pedig közszolgálati orgánumok nincsenek is.
Az igazi gond mindemellett, hogy a sajtó- és médiatulajdonosi körök szoros üzleti és érdekkapcsolatban állnak a reklám- és marketingiparral. A kereskedelmi alapú sajtó és média éltetője a reklám, s ezen keresztül elválaszthatatlanul összefonódnak a világgazdaság meghatározó erőközpontjaival. Ma már voltaképpen nem is arról van szó, hogy a reklámok hozzájárulnak a sajtó finanszírozásához, sokkal inkább arról, hogy a reklámok célba juttatásához, mintegy mellékesen, célszerűen megválasztott filmeket, történeteket és show-műsorokat használnak csaléteknek és körítésnek. Értékközvetítésről immár elvben sem lehet szó, mert a voltaképpeni műsor egyetlen funkciója, hogy minél több emberrel elfogyasztassa a legrafináltabb pszichológiával megkonstruált reklámokat, s ezzel serkentse az üzleti körök termékeinek növekvő fogyasztását. Ehhez pedig azt találják a legbiztosabb módszernek, s ebben üzleti szempontjukból igazuk is van, ha az emberek legprimitívebb ösztöneire – erőszak, kíváncsiság, szexualitás – építenek. Tárkányi Ákos találó megfogalmazása szerint a kereskedelmi adók a kulturális terrorizmus rendszerét – a magánélet bensőséges határainak lerombolását, az öncélú, felelőtlen szexualitást és annak mutogatását, a hűtlenséget, mások megalázását, megkínzását, tömegek ezekben cinkossá tételét – hozták létre. S ha eközben az emberek lassanként primitív ösztönlényekből álló tömeggé válnak, az éppen nincs ellenükre, hiszen az ilyenek a reklámokkal sokkal könnyebben befolyásolhatók.
A leginkább természetszerűen a kialakulatlan jellemű és értékvilágú gyermekek és ifjak alakíthatók, így az agymosás rájuk hat a legjobban. (Átlagban közel annyit ülnek a készülékek előtt, mint amennyit az iskolában tanulással töltenek.) Ezt tovább fokozza, hogy a sajtó-reklámüzlet kifejezetten az ő adottságaikhoz szabott speciális manipulációs technikákat fejleszt ki, abból az ésszerű felismerésből kiindulva, hogy az ifjúság átnevelése a leghatékonyabb, egyben a leggyümölcsözőbb is, mert hosszú évtizedekre kondicionálhatják őket saját gazdasági céljaik szerint. Ma tehát oda jutottunk, hogy a gyermekek és az ifjúság tudatát a családok és az (egyébként is egyre jobban széteső) közösségek szándékaitól független, sok szempontból azzal éppenséggel ellentétes érdekek által vezérelt nagy hatású manipulációs technikák formálják. Ez a manipuláció abban a tekintetben megegyezik a kommunista agymosással, hogy semmiféle társadalmi felhatalmazással nem rendelkezik. Tartalmában pedig gyakran még silányabb is a múlt rendszer által közvetíteni próbált mintáknál és értékeknél.
Mint Vass Csaba, a média hatásmechanizmusának egyik legértőbb kutatója megfogalmazza, hiába kívánná felelősen nevelni az ifjúságot a család vagy éppen a legitim hatalom, „a valódi, a médiahatalom nem legitim – vagyis senki által nem választott és nem is ellenőrzött – erőcsoportok kezében van, amelyek puha, a lelkek ellen irányuló fegyvereikkel diktatúrát gyakorolnak gyermekeink felett. S ami a legtragikusabb, a létértelmezés esélyétől is megfosztott fiatalok nemhogy tiltakoznának e szellemi diktatúra ellen, hanem azt egyenesen szabadságukkal azonosítják”.
Vass Csaba arra is felhívja a figyelmet, hogy a manipuláció nem csupán egyenként, hanem kortárs csoportjaikban is fenyegeti gyermekeinket. A gyermeklélek ilyen irányú céltudatos manipulálása már zsenge korban megkezdődik. „A kortárs csoportokat már kisóvodás kortól kiemelik a szülők és elsődleges közösségek ellenőrzése alól, és a számukra készített filmekben felkínált vonatkoztatási személyek révén terelik a márkaidentitás megszilárdulása felé; akkor, amikor még teljesen tehetetlenek e mechanizmusokkal szemben.” A szülőknek ismerős a jelenet, amikor gyermekük újabb és újabb, az éppen aktuális rajzfilmekhez kötődő kütyük vásárlására igyekeznek rávenni őket, hiszen az már mindenkinek van az óvodában. Vass szavaival szólva „a szülők általában meghajolnak a cégek »kreatív« csoportjainak túlereje előtt, s engedelmesen megveszik a rájuk kényszerített termékeket, vele együtt gyermekeik márkaidentitását. Amit azután a sztárok köré épülő divatüzlet hatalmas ágazata szilárdít meg és tart karban”.
A családok és a társadalom nagy árat fizet a média-reklám-kereskedelem szövetség profithajszájáért. Ezt immár konkrét tudományos-szociológiai tények jelzik. Lux Elvira szexuálpszichológus figyelmeztet: a felnövekvő fiatalok tévéműsorokból, kibeszélő show-k „igazságaiból” szerzik ismereteiket. Ám ezekben a műsorokban – nyilvánvalóan kereskedelmi érdekből – sokszor szexuálisan deviáns, beteg emberek szolgáltatják a példát, akik nem hallottak sem erkölcsről, sem tisztességről; mégis a magukra hagyott tizenéveseknek az ő példájuk szolgál mintául. Ezt utánozzák, amiből törvényszerűen kudarcok, szorongások, pszichés zavarok, torzult személyiségfejlődés következnek, s nagyon sok esetben itt keresendő a felnőttkori problémák (a tartós kapcsolatra, felelősségvállalásra, következésképpen gyermekvállalásra való képtelenség) gyökere. Tóth László szerint a fiatalok egy részénél a szex a droghoz és az alkoholhoz hasonló feszültségoldó (pót)szerré vált. A nemegyszer csak egy estére szóló kapcsolatokban nem a partnerre, csak saját kielégülésükre figyelnek – ahogy a médiában látták, tanulták.
A legsúlyosabb következmény, hogy az ilyen „nevelésben” részesülő ifjúság a családalapításhoz szükséges ismeretek és készségek híján a következő nemzedékre is továbbörökítheti sérüléseit, már ha egyáltalán vállalják a családalapítás felelősségét. Mert a média által közvetített minták köszönő viszonyban sincsenek a családi élethez elengedhetetlen felelősségvállalás, önzetlenség, türelem erényeivel. A veszély közvetlen és fenyegető; a közösségeknek, a társadalomnak tudatosítania kell ezt, s keresnie elhárításának lehetőségeit: a családoknak, iskoláknak, egyházi és baráti közösségeknek, a valóban független és értékelkötelezett sajtónak külön-külön és egymással együttműködve. Egy hazugságshow szlogenje jól kifejezi a helyzetünket: a lét a tét.

A szerző újságíró, szerkesztő