Az élelmiszerárak és az intervenciós felvásárlás

Csatlakozásunk előtt éveken át az uniós propaganda a termelői biztonság és a kiszámíthatóság legfontosabb garanciájaként hivatkozott az intervencióra, a biztonsági hálóra. Ha a közös agrárpiacon a tényleges eladási ár az EU által garantált, minimális ár alá esik, úgy a piaci ár emelése végett helyébe lép az intervenciós ár, és az előre meghatározott árumennyiségre az Európai Bizottság felvásárlási kötelezettsége. Persze az intervenció soha nem terjedt ki a közös agrárpolitika (KAP) teljes termékkörére, hanem azt a szigorúan szabályozott, négy stratégiai termékpiacra (a gabona, a tej, a marhahús és a cukor értékesítésére) szűkítették. Emellett a kvótaszabályozás, a garanciaküszöb és más megkötések is korlátozták, hogy milyen termék milyen minőségben és mekkora mennyiségben ajánlható fel intervencióra. (Ez a termelt, illetve a felvásárolt mennyiség korlátozásán túl szigorította a minőségi előírásokat, és lerövidítette a felvásárlás időszakát.) Az intervenció működtetésének több évtizede során ez az intézmény a piac teljes árukészletének mintegy tíz százalékát értékesítette, így biztosította az árutermelő gazda talpon maradását, míg az áruk 90 százaléka adminisztratív beavatkozás nélkül, a kínálat-kereslet törvénye alapján talált vevőre.
Mi történt 2006-ban Magyarország uniós intervencióra felajánlott kukoricakészletével? Emlékszünk rá: a múlt év kedvező időjárása 16 millió tonnás rekordtermést hozott, a nyomott világpiaci árak miatt pedig a gazdák azt nem tudták eladni, raktárakkal viszont, nem utolsósorban a hazai közraktárak tulajdonának átjátszása miatt, zömmel csak a gabonakereskedő cégóriások rendelkeznek. Az Európai Bizottság a rá nézve is kötelező, hatályos közösségi jog előírásai ellenére megtagadta a magyar gabona intervenciós átvételét. Az elutasításra természetesen kitűnő közgazdasági érveket sorakoztatott fel. Ennek jogintézményi alapja az a törvénytervezet, amit a tanács részére, a gabonák közös piaci szabályozásáról szóló, 1784/2003/EK tanácsi rendelet módosításáról készített. Eszerint a kukorica intervencióját meg kell szüntetni.
Melyek a fő okai Brüsszel szerint ennek a KAP rendszerét alapjaiban megingató drasztikus fordulatnak? 2004-ig az EU kukoricaimportőr volt, de az új, kelet-európai belépők mint régi exportálók termésük zömét intervencióra ajánlják fel, vagyis a gazdák nem a piacra, hanem a biztos uniós felvásárlásra termelnek. Már csatlakozásuk első évében az Európai Unió kukoricakészlete 2,8 millió tonna volt, ez a következő évben 5,6 millió tonnára nőtt, ami a teljes gabonakészlet 40 százaléka. Eközben a közösségben betakarított kukorica mennyisége öt százalékkal csökkent. A tárolhatóság (eltarthatóság) gondjai és a magas szállítási költségek kilátástalanná teszik e gabona jövedelmező értékesítését, míg az intervenció fenntartása 2013-ig az EU készleteit 15,6 millió tonnára növelné. Az uniós kukorica intervenciós készlet 93 százalékát a magyarországi termés adja.
A fenti érvek ugyan nem jelzik, de nyilvánvaló, honnét fújnak a passzátszelek: a WTO dohai keretmegállapodása az uniót is kötelezi, hogy legkésőbb, 2008-tól vám- és kvótamentességet biztosítson a fejlődő országok mezőgazdasági terményeinek 97 százalékára. Az évek óta növekvő, intervenciós készletek miatt a felvásárlási rendszer fenntarthatatlan, ugyanakkor a WTO diktátuma egyre sürgeti az intézmény felszámolását. A bizottság ezt a közös agrárpiaci rendtartás 2008-ban esedékes felülvizsgálatával (az ún. health check teljesítésével) kötötte össze, amely egyébként gyökeresen megreformálja a rendszert: a mai, 21 termékpiacot működtető központi irányítás helyett egyetlen, egységes közös piaci szervezetet állít fel.
Nem ismertetjük a kukoricatörténetet, a dicső győzelmet, amivel a magyar agrártárca elérte, hogy az intervenció megszüntetéséről az EU csak 2008-ban döntsön. A lényeg: az érintett termelők 2006-ban, bár ez létkérdés volt számukra, nem juthattak a garantált intervenciós árhoz, és zömük emiatt csődbe jutott. Az ügynek azonban nem ez a csattanója. 2007-ben ugyanis fordult a kocka, persze nem a termelők, hanem ismét a globális agrártőke javára. A világpiaci recesszió (aszály, terméskiesés stb.) hatására váratlanul megnőtt a hazai intervenciós búza és kukorica értéke: 2007 elején a búzakészleteket a külföldi kereskedelmi tőke cégóriásai eltüntették a hazai raktárakból. Ugyanez a sors vár a még 1,2 millió tonna, eddig megmaradt kukoricakészletünkre is, hacsak az állattenyésztők érdekvédelmi összefogása állami segítséggel ezt a szabad rablást nem képes meggátolni. A külföldi felvásárlók ugyanis, az EU árutulajdonjogára, az intervenció hatálya alá tartozó készlet jogi minőségére hivatkozva elsőbbségi jogon, a világpiaci ár feléért veszik meg a jó minőségű magyar kukoricát, hogy azt százszázalékos garantált nyereséggel értékesítsék.
A magyar termelő pedig csak a világpiacról szerezheti be a már hiánycikknek számító terményt, nemcsak kétszeres áron, hanem argentin, brazil, amerikai géntechnológiával módosított kukoricaként. 2007 nyarán ez már nem a mezőgazdaság ügye, hanem az egész társadalom tragikus sorsfordulata. Az agrártermelői árak ugyanis anynyira megnőttek, hogy az élelmiszerárak – főleg a baromfi, a sertés és marhahús árai – néhány hónapon belül akár 50 százalékkal is emelkedhetnek, ha az állattartók és más feldolgozócégek, felhasználók nem juthatnak a hazai, jó minőségű és a világpiaci árnál jóval olcsóbb takarmány-, illetve humánélelmiszer-alapanyagokhoz. A magyar társadalom talán most szembesül először azzal a fizikai észlelés szerint is megtapasztalható, bőrünkön tapintható bizonyossággal, hogy néhány tőkés világcég mohó profitéhségét a legszélesebb rétegek számára már megfizethetetlenül magas élelmiszerárakban neki, a fogyasztónak kell kielégítenie. Nyilvánvaló lett, hogy a magyar gazdák által megtermelt kukoricát most ugyanaz a közösségi intervenció zárja el előlünk, amely már egy éve, cinikus közönnyel, a közösségi jogot áthágva megtagadja az intervenció működtetését.
Bárkinek könnyű eldöntenie, kit is szolgál valójában a KAP az intervencióval, annak megtagadásával, lebegtetésével, majd formális jogi kényszerként az időleges megújításával. Mindezt a „szabad piacgazdaság”, a piaci átláthatóság, a kiszámíthatóság, a jövedelembiztonság, az esélyegyenlőség, a piaci verseny tisztasága, az egyenjogú, mellérendelt ügyletkötők, befolyásmentes árucseréje jegyében. Az álságos demagógia léggömbjei a szemünk láttára pukkadnak szét, amin még derülhetnénk is, ha nem a saját sorsunk megrontását övezné. Így temeti maga alá a közös agrárpolitika 2007-ben a fél évszázaddal korábban még valós értékrendjét és közérdekű célrendszerét, amely mára a tőkeszabadság elsőbbségét, elsajátítási uralmát leplező jelszóvá silányult: „a mezőgazdasági népességnek megfelelő életszínvonalat nyújt, elsősorban a mezőgazdaságból élők egy főre jutó jövedelmének a növelésével”. Ebből a pillérből semmisült meg az élelmiszer-politikai cél is, amely a fogyasztók megfelelő mennyiségű és minőségű élelmezését méltányos áron kívánja szavatolni. A végső kérdés azonban nem is az uniós értékrend, hanem az, hogy meddig késik még a nemzeti önvédelmi eszköztár intézményi létrehozása, amely az agrár- és földviszonyainkban is fékezhetné a globális tőkeuralom társadalompusztító nyomulását.

A szerző az MTA doktora, tanszékvezető egyetemi docens