Az SZDSZ-es észjárás sajátosságai

Atkári János, a Demszky Gáborral ütközött és alulmaradt főpolgármester-helyettes szenzációsan nyilatkozott. Szerinte azért kellett Budapestet eladósítani, hogy a főváros végre a hitelezők nyomására ésszerűen és tisztességesen gazdálkodjon. Ugyanis – szerinte – a magánérdekű kölcsönzők pénzüket védő figyelme és kényszerei nélkül a főváros mai vezetősége nincs abban a helyzetben, hogy értelmesen gazdálkodjon a közösség pénzével a közösség javára. Az utolsó mondat már csak leegyszerűsítése Atkári nyakatekert „liberális” gondolatmenetének.
Hát igen, egy igazi hazai „liberális” képtelen közösségben-társadalomban-nemzetben gondolkodni! A korszerűsített liberalizmus (=neoliberalizmus) ugyanis csak egyént ismer – lett légyen az négykézláb mászó gyerek, beteg ember vagy nehezen mozgó agg –, aki csak a hasznával és saját céljaival törődik. Legfeljebb még az alkalmilag (?) összeálló „érdekbrancs” pillanatnyi „független” anyagi érdekeivel. Be kell látni, hogy az ilyen emberek számára az a tenger sok közpénz ellenállhatatlan egyéni kísértés. S ha nincsenek más saját érdekeltségű pénzügyi jogosultak, akik őrzik a nekik járó pénzt, s ellenőrzik annak mozgását, nos, akkor egyszer csak eltűnik (kézen-közön), s a közösségi költségekre sem jut. Ilyen alapon nincs olyan sok pénz, amelyik el ne tudna tűnni liberálisan, azaz szabadon.
A „liberális” közpénzgazdálkodás egyetlen megoldása tehát az, hogy minimum más egyéni érdekeltségek önző erejével „őriztetjük” a pénzt. „Szabad pénzt” nem szabad „liberális” önkormányzatra bízni. Pedig – mint tudjuk – e körökben a korlátlan szabadság a legfőbb jó. Atkári János mint jó „liberális” azonban tudja, mit beszél: ő kötöttségeket akart azért, hogy legalább néha a senkiknek (városlakók) is jusson valami, akiket persze tulajdonképpen e „liberálisoknak” szolgálniuk kellene. Nem kellene a valódi „liberálisoknak” távol tartani magukat – ilyen gondolkodásmóddal – a közszolgálattól?
Lehet persze, hogy Atkári János túl jól ismeri „liberális” társait, s tudja, hogy azok számára nincs csábítóbb, mint a közpénz. Viszont ilyen esetben például tájékoztatni kellene a népet, hogy ők közszolgálatot eladósítás nélkül nem tudnak folytatni. S nem csak a fővárosnál. (S nem csak nálunk? Ez jó kérdés, mert lehet, hogy az avítt s folyamatos történeti léttel bíró s nem bolsevistákból desztillálódott nyugati liberálisoknál nem ez a helyzet.)
Az eladósítással ellenőrzött és korlátozott fővárosi „liberális” vircsaftból aztán már szükségszerűen következik az, hogy a város polgárainak mindenért (például a közlekedésért is) többet kell fizetni. Lényegesen többet. Mondjuk nyugati szinten, nyugati fizetés híján. Az egykori valódi polgári liberalizmus felszabadította a röghözkötésből a jobbágyokat, később nálunk vasutakat építettek annak érdekében, hogy mobilabb legyen a világ, amelyeket mostan a „liberálisok” felszednek. Szóval régen a liberális szabadságnak (szabad pénznek) volt értelme – a nemzet s a közösség szolgálata (Széchenyi, Kossuth, Deák, Andrássy, Tisza Kálmán, Tisza István, Baross Gábor stb.). Aztán napjainkban előmásztak a profitmaximalizáló gazdasági neoliberálisok, akik a saját zsebbéli hatékonyságukon túl nem foglalkoznak közösségi balekságokkal. Elvégre a jó koktélok és az „elit” helyek nem szolgálatból finanszíroztatnak, hanem például a politikai zsákmányszerzés egyéni/privatizált pénzeiből. S ha az egyébként nem is létező közösség eladósodik, az nem érinti a teli ládikájú fejlett individuumokat, akik meg tudják védeni érdekeiket, ki tudják fizetni szükségleteiket.
Ellentétben azzal a néppel, amely nem eladósítási céllal fizet szűk jövedelméhez képest nagy adókat. De hát értsük meg, a modern liberális politikai individuumok nincsenek abban a helyzetben, hogy fegyelmezetten, közösségi céllal gazdálkodjanak. Hiszen a közpénznek – mivel nincs közösség – nincs tulajdonosa, s egy neoliberális szereti a rendet, amelyet a korlátlan magántulajdon jelent, s talál utólag „fegyelmező”, okos „liberális” tulajdonosokat (hitelezőket) a magára hagyott közpénznek, amely így „fegyelmezetté” és hasznossá válik. Kérdés csak az, kinek.
Az eladósítás a Kádár-rendszer nagy kényszere és „találmánya” volt – fegyelmező haszon nélkül. Azután a posztkádári „baloldal” folytatta ezt a hagyományát is. S az ország egyre adósabb lett. A sok fegyelmező hitelező helyett azonban csak a kamatot szedő s azt zömmel külföldre vivő figurák tüsténkedtek. A magyar állampolgárok zöme pedig egyre többet fizetett egyre kevesebb közszolgálatért. Úgy látszik, hogy ez a virtigli „liberális” fegyelmezési közpénzpolitika valójában csak azt jelenti, hogy egyre drasztikusabban fegyelmezik/korlátozzák a közpénzt befizető polgárok fogyasztását. Nehogy ellustuljanak, elhízzanak (lassan a hizlaló kenyér is ritkaság lesz egyeseknek, hogy populisták is legyünk kicsit). Az eladósítás tehát kitűnő módszer a társadalom nevelésére, a „liberális” politika pedig továbbra sincs abban a helyzetben, hogy közpénzekkel egyszerűen csak a közjót szolgálja, ahhoz nekik túl értékes és önző az egójuk (zsebük).
Lehet, hogy ilyen beismerés után a hazai „liberálisokat” ki kellene zárni a közszolgálatból? Lehet, hogy ezek után „liberálisok” csak közpénzkezelési jogosultság nélkül – mondjuk: megfigyelői pozícióban – lehetnének köztestületekben? Csak saját pénzt kezelhetnének.
Sajnos jórészt már eső után köpönyeg ez a néhány kérdés. Az eladósítás kényszerpályáján mozog az ország, mint egykor a szocializmus zsákutcájában. De azért azt nem kellene megengedni, hogy még rosszabb legyen.

A szerző történész