Exportvezérelt gazdaságpolitika – alulnézetben

Az internetböngészőbe az exportvezérelt gazdaságpolitika kifejezést begépelve több mint 2500 referenciát kaphatunk. Ha az exportvezérelt gazdasági növekedést írjuk be, szinte még egyszer ennyi referenciával találkozunk. Ez nem véletlen, hiszen ha valamiről, akkor az exportvezérelt gazdaságpolitikáról az elmúlt több mint másfél évtizedben volt szó bőven. A tárgykörben értekezők jobbára pozitív értelemben szólaltak meg, és az exportvezérelt növekedést mint követendő gazdaságpolitikát jelölték meg. Nagyon elenyésző a kritikus hangvétel aránya, ha van is általában, nem jut tovább a magánbeszélgetések fórumán. Már a rendszerváltás utáni első kormány szakminisztere is szinte megüdvözült, amikor a külgazdaságot ezen okon sikerágazattá avatta a sajtó. A pénzügyi álompáros szinte versengett, hogy melyikük tudja egy mondatba többször beleszorítani az exportvezérelt gazdaság varázsszavakat.
A bűvölet azóta is tart. Legutóbb a regnáló pénzügyminiszter vette e politikát védelembe, és a frissen kinevezett jegybankalelnök is úgy gondolta, hogy nem veszik a nagyok között emberszámba, ha ebben a tárgykörben elismerőleg meg nem nyilatkozik. A nagyközönség ezekből a nyilatkozatokból szerzi értesülését. Néhányan a tanultabbak közül emlékeznek az angol polgári klasszikus közgazdászzsenik tanítására (Smith, Ricardo), akik a nemzetközi kereskedelem fejlődését a komparatív előnyök kihasználása érdekében tartották kívánatosnak. Termeljenek a nemzetek azt, amit olcsón termelni tudnak, majd csereberéljenek, és így mindenki jól jár. Az emberek hajlanak rá, hogy a nálunk folyó exportorientált gazdaságpolitikát ezzel azonosították.
Az exportvezérelt gazdaságpolitika
tényei hazánkban
Sok mindenről volt szó az elmúlt másfél évtizedben a gazdaságpolitikában, ami nem valósult meg, kezdve a szociális piacgazdasággal, az elmaradott régiók felzárkóztatásával vagy éppen a kis- és középvállalkozások megerősítésével. Mindezek üres frázisok maradtak. Az exportvezérelt gazdaságpolitikával azonban merőben más a helyzet. Az megvalósult, és továbbra is uralja a mindennapokat. Néhány számmal ez tökéletesen megvilágítható. Az 1989-es szinthez képest az állampolgárok jövedelmi helyzetét meghatározó nemzeti jövedelem (GNI) csak mintegy 25 százalékkal, a sokat hangoztatott bruttó társadalmi termék 33 százalékkal nőtt, addig a külkereskedelmi forgalom több mint megháromszorozódott. Ennyi elég annak igazolására, hogy az exportvezérelt gazdaságpolitika nálunk igazán bejött. A hazánkban előállított termékek jóval több mint fele exportra kerül. Gazdaságpolitikusaink meg is tettek minden tőlük telhetőt, hogy ez így legyen. A rendszerváltás hajnalán, sőt már 1989-ben nyíltak vámszabad területek külföldi vállalkozások részére. Az itt termelők vámok és áfa nélkül hoztak be mindent, ami a termeléshez szükséges, majd a késztermékeket exportálták. Akiknek akkor exportjuk vám- és áfaköteles volt, ekkora hátránnyal küzdve kiszorultak a versenyből. Gyakoriak voltak a valutaleértékelések, az export serkentésére hivatkozva.
A Bokros-csomag idején a forint másfél éves folyamatos csúszdára került. Az exportot vállaló külföldi vállalkozások évtizedre szóló adókedvezményeket kaptak, a munkahelyek létesítéséhez pedig állami támogatást, miközben munkahelyek megtartásához ilyesmi nem járt. Mára mondhatjuk, hogy bekapcsolódtunk a világgazdaság vérkeringésébe. Ebben a tekintetben az Európai Unióhoz újonnan csatlakozott országok között is mi vagyunk az éltanulók. A hajdani Jugoszlávia exportjában elöljáró, mára független Szlovéniát is sikerült megelőzni, ami az exportnak a GDP-ben való arányát illeti. Lengyelország pedig csak a termékek 30 százalékát cseréli a külfölddel. Noha az exportvezérelt növekedésről és gazdaságpolitikáról ezres nagyságban vannak referenciák, fehérholló-számba mennek azok, akik a kérdéssel foglalkoznak, hogy ez hazánknak milyen mértékben volt hasznos. Ideje ezt a mulasztást pótolni.
Az exportvezérelt gazdaságpolitika
hazai jövedelemhatásai
Elgondolkodtató, hogy az 1989 óta több mint megháromszorozódó külkereskedelmi forgalom mellett a gazdaság (GDP) csak 33 százalékkal nőtt, a belföldi jólétet biztosító nemzeti jövedelem (GNI) pedig ennél még kevesebbel, mindössze 25 százalékkal.
Nehéz elhinni, de a tények erre köteleznek, ennyi növekedést a diktatúra az eladósodással terhelt utolsó szakaszában (1975–1989) is majdnem hozott. Arról nem is szólva, hogy 1989 után a jövedelmek mélyrepülése következett be, és az utolérésre, majd a szerény növekedésre egészen 2000-ig várni kellett. A jövedelemindexek azt mutatják, hogy ha az 1975–1989 közötti nagyon szerény jövedelememelkedési irányzat (trend) maradt volna fenn, a rendszerváltozás után is ma jó 20 százalékkal több reáljövedelemmel kellene rendelkeznünk. A társadalom nem ezzel a várakozással, hanem a Nyugathoz való felzárkózása igényével lépett fel. Az, hogy mára mélységesen csalódott, érthető. Ma viszont arra számíthat, hogy a volt szocialista trendre való kapaszkodás helyett újra csúszik vissza. Emiatt apatikussá válik, és hajlamos az átalakulásban részt vevő minden politikai erőt elmarasztalni. Miközben a jövedelemhatásra viszonylag érzékeny a társadalom, a vagyonhatás elkerülte a figyelmét, pedig az még a jövedelemhatásnál is drámaibb, és jobbára okozója is a jövedelemhatásnak.
A számok közismertek. Az exportvezérelt gazdaságpolitika másfél évtizede alatt a magyar állam és a polgárai tulajdonában lévő vagyon nagyságrendjében drámai fordulat következett be. Az állami termelővagyon privatizálása kapcsán, valamint az állam nagyarányú eladósodása (a tartozás negatív vagyon) révén, annak ellenére történt mintegy 200 milliárd eurós vagyonvesztés, hogy egyes magyar állampolgárok közben tetemes vagyonokat halmoztak fel. Az egy főre jutó nemzeti tőke nagyságrendjét illetően ma rosszabbul állunk európai versenytársainkhoz képest, mint álltunk a világháború pusztítása után. A szerencsétlen vagyonfordulat viszont a jövőbeli jövedelmi kilátásokat teszi borússá. A külföldiek kezébe került vagyon mára már az új tulajdonosoknak termel jövedelmet, viszont az adósság terheit a szerény (és csökkenő) reáljövedelemmel rendelkező lakosság viseli.
Összegezve az exportvezérelt gazdaságpolitika másfél évtizedének hatásait, minden joggal megállapíthatjuk, hogy az nem a magyar társadalom érdekében folyt. Mára termelővagyona jelentős részétől megfosztotta, jövedelmének felzárkózását a Nyugathoz megakadályozta, és a jövőbeli felzárkózás esélyét is nagyban rontotta. Ez a politika, bár integrálta az országot a világpiachoz, de nem a nemzeti érdekek, hanem a velük növekvő forgalmat bonyolító partnereink érdekeinek mentén. Ennek a klasszikus komparatív kereskedelmi gyakorlathoz azonban semmi köze.
Exportvezérelt gazdaságpolitika
a vagyon- és tőkevesztés szolgálatában
Az angol polgári klasszikus közgazdáknak igazuk volt, amikor azt mondták, hogy minden országban termeljék azt, amit ott jó feltételekkel lehet, és csereberéljenek, így mindenki jól jár. Ez valójában így is volt akkor, mert a cserében stabil pénz, az arany közvetített az országok között. Nem volt infláció, és alacsony volt a kamat. Az aranyon keresztül mindenki jól eligazodott a kereskedés világában. A magyar állattartó könnyen ki tudta számolni, hogy egy szilaj bikáért neki hány méter posztót kell kapnia. Mi viszont az elmúlt két évtizedben folyamatosan nélkülöztük a stabil pénzt, az infláció elengedhetetlen része volt a gazdasági életnek. Aki teljesítménye után pénzt kapott, soha nem lehetett biztos, hogy a kapott pénzért cserébe hozzájut-e ahhoz az értékhez, amit ő a pénz megszerzéséért befektetett. A forint folyamatos manipuláció tárgya volt, és az ma is.
A manipulációt az állam végzi, és még sokáig végezni akarja. Úgy fél a stabil pénztől, mint ördög a tömjénfüsttől. Stabil forintot nem tud és nem is akar létrehozni, és az euró bevezetését is csak a távoli jövőben képzeli el. Kevésbé törődik azzal, hogy akik a stabil pénzre várnak, fogytán a türelmük. A nemzetközi kereskedelmen keresztüli jövedelem-, vagyon- és tőkeveszteségek megértéséhez mindenekelőtt meg kell érteni a cserearány-mutatók fogalmát. Amint láttuk, a stabil pénz az arany idején az írástudatlannak is világos volt, és ma is világos ott, ahol stabil pénz, például az euró forog. Ott ezt nem kell magyarázni, mert érti mindenki, azonnal tudja, hogy a cserepartner korrekt, vagy be akarja csapni. Nálunk ez sajnos nem megy magyarázat nélkül. A nemzetközi cserearány-mutató azt mutatja, hogy az adott évben a kivitt és a behozott árutömeg árai hogyan viszonyulnak egymáshoz. Ha átlagban drágábban sikerül exportálni, mint tavaly, de az import átlagban olcsóbb, akkor javul, ellenkező esetben romlik a mutató. A romlás azt jelenti, hogy ugyanazért a terméktömegért nekünk többet kell cserébe odaadni, tehát rosszabbul járunk, mint tavaly. A mutatót számítja a KSH, de ha az internetböngészőre kattintunk, ebben a tárgykörben elenyészően kevés referenciával találkozunk. Nem véletlen, hiszen van itt takargatnivaló bőven.
1990 óta tíz alkalommal romlott, hét alkalommal javult a mutató, összességében azonban drámai mértékben romlott. Ma sokkal rosszabb feltételekkel kereskedünk a világgal, mint a diktatúra utolsó évében (lásd az 1. sz. táblát). Józan kereskedő ilyenkor továbbáll, és újabb partnereket keres. Nálunk ez fordítva történik a rendszerváltás óta: ha romlik a piac, mi eszeveszetten növeljük a kereskedelmet, és vesztünk, mégpedig jövedelmet, mert drágábban kell megfizetni azért, amiért korábban kevesebb is elég volt. Ha nincs elég pénzünk, akkor inkább adósodunk. 2005-ben, amikor a cserearány 2,2 százalékkal romlott, a mintegy 50 milliárd euró forgalmon 1,1 milliárd eurót buktunk (280 milliárd forintot!). Ennyi jövedelmet vettek ki a zsebünkből, illetve ha a vételhez hitelt vettünk fel, ennyivel adósodtunk el a külföld felé. A jövedelmet manipulált pénz esetén az infláció csapolja meg oly módon, hogy amit tegnap olcsón kaptunk, azt ma drágábban (lásd a 2. sz. táblát).
A cserearányromlást követő inflációs nyomást néha késéssel, de mindig követi a reáljövedelmek csökkenése. Ez történt 1990 után, és ez indult be nagy ütemben ebben az évben is. A különbség csak az, hogy 1990 után ezt még a diktatúra utóhatásaként lehetett a politika színpadára vinni, ma ez már reménytelen próbálkozás. Az infláció nemcsak a jövedelem megcsapolását teszi lehetővé, de megágyaz a vagyonvesztésnek is. A növekvő infláció növekvő kamatokkal jár, és ez sújt mindenkit, aki hitellel gazdálkodik. A rendszerváltás után azonnal egekbe szökő infláció után drámai volt a kamatemelkedés is. A diktatúrából forgóeszközhiánnyal kijövő vállalatok a kényszerből felvett hitelek megnövekedett kamatterhe miatt veszteségessé váltak, piaci értékük a töredékre esett. Így váltak olcsó privatizációs prédává. Ezzel vált lehetővé a nagyarányú állami vagyonvesztés. Manapság a magas kamat a magyar tulajdonú vállalkozások vagyonát is veszélyezteti. Újabban a sorba beléptek a fogyasztói hiteleket felhalmozó állampolgárok is. A legveszélyesebb azonban az államkassza, mert drámai eladósodásának terheit a lakosságra hárítja, annak jövedelmét rövidíti, és vagyonbiztonságát is veszélyezteti, hiszen a megnövelt állami terhek végrehajthatók.
A másfél évtized alatt elszenvedett jövedelemtőke- és vagyonvesztést a kritika nélküli töretlen exportvezérelt gazdaságpolitikának és az azt kiszolgáló és a valóságos kereskedelmi feltételeket tartósan eltakarni képes manipulatív pénzpolitikának köszönhetjük.
Nemzetidegen exportvezérelt, manipulatív,
gazdaságpolitika, gyengülő nemzet
Ha az eddigiekből úgy is látszik, hogy az exportvezérelt gazdaságpolitika kárhozatra van ítélve, ez rossz következtetés. Csak a nemzetidegen, az országlakókat jövedelmüktől és vagyonuktól megfosztó eddig folytatott exportvezérelt gazdaságpolitika gyakorlatának kell mihamarabb véget vetni, és rá kell térni egy stabil pénzen alapuló és a kölcsönös előnyöket kihasználó exportorientált gazdaságpolitikára. Elérkeztünk ugyanis egy olyan pontra, amikor nem a Nyugathoz való felzárkózás esélye úszik el véglegesen, de reális veszéllyé válik környékbeli versenytársainktól való leszakadásunk is. Az elerőtlenedésnek és kiszolgáltatottságnak néhány bizonyítékát már ma is láthatjuk. Az éves hivatalosan ledolgozott munkaórák száma nálunk a legmagasabb, nem beszélve az állásvesztéstől való félelem jegyében ledolgozott túlórákról. A csehek, a lengyelek, a szlovénok mind kevesebbet dolgoznak. Az órabérek még a lengyel órabéreknél is alacsonyabbak,mintegy 25 százalékkal. A hosszabb munkaidő ellenére a magyar átlagban 487, a lengyel pedig 596 eurót vihet haza a hó végén. Különösen pocsékul fizettek a termelésirányító mérnökök. Az ugyancsak csekély elosztható jövedelemből nagyarányú koncentráció ment végbe annak ellenére, hogy a jövedelemkoncentráció már a diktatúra utolsó éveiben elkezdődött.
A tíz jövedelemkategória közül nyolc vesztese a rendszerváltásnak, egy csekély mértékben, de a tizedik durván nyert. Ma a jövedelemtulajdonosok 10 százalékának jut a jövedelem több mint 25 százaléka. A legalacsonyabb és legmagasabb jövedelemtized képviselői között az arány drámaian megnőtt, megelőzve több uniós országot. Az alsó három jövedelemkategória végzetesen leszakad (30 százalék). Ennek megfelelően nálunk csak anynyian dolgoznak és fizetnek járadékot, mint egy normálisan működő 8 milliós országban. A szürkegazdaságban a járulékfizetést a munkaadók jórészt nem tudják vállalni tönkremenetel nélkül. Nem véletlen, hogy a járulékfizetés éppen a sok munkaerőt foglalkoztató ágazatokban (vendéglátás, mezőgazdasági idénymunka, építőipar) akadozik. A velünk azonos népességszámú Baden-Württembergben több mint ötmillió embernek, nálunk kevesebb mint négynek van bejelentett állása. Az sem véletlen, hogy drámaian visszaesett a minőségi élelmiszerek fogyasztása (tej, fehérje, gyümölcs). Az alsó három jövedelemtized újra kenyérfélén és burgonyán él.
A nemzetellenes gazdaságpolitika következménye, hogy drámaian rövidek a várható élettartamok. Az uniós átlagtól 6-7 évvel vagyunk elmaradva, és csak Románia követ bennünket. Végül az elgyengülés a várható népességszámban is növekvő mértékben megmutatkozik. Az EU átlagban évi 1 ezrelékkel nő, mi pedig a leggyorsabban évi 3,7 ezrelékkel fogyunk. Kell-e több bizonyíték a céltévesztett exportvezérelt gazdaságpolitika általános rombolásának alátámasztására?

A szerző közgazdász, volt miniszter