Forma és tartalom

A képviseleti demokrácia lépcsőzetes politikai struktúrát jelent. A közvetlen népfelség rendszeres gyakorlása költséges és bonyolult lenne, ezért választunk parlamentet, amely helyettünk választ végrehajtó hatalmat. Bár ami azt illeti, Svájcban meglehetősen gyakori, hogy közvetlenül kikérik a polgárok véleményét egy-egy fontosnak tartott kérdésről népszavazás formájában. Svájc demokratikus, egyben módos állam. S lehet jól megszervezni, akkor nem is olyan drága.
A többpárti demokráciában ráadásul a választásokon hajszálnyi többletet szerző párt vagy pártkoalíció alakít kormányt, s az azonos párthoz tartozó parlamenti képviselők ezt többnyire minden hezitálás nélkül megszavazzák. Ezzel szabad út nyílik az adott hatalmi elit csaknem korlátlan érdekérvényesítése előtt.
Kétségtelen, hogy az állampolgár kinyilváníthatja preferenciáit a négyévenkénti választásokon. A választási ígéretek azonban gyakorlatilag nem kötik a hatalomhoz jutottakat, mert nincs fórum, amely ezt jogszerűen számon kérhetné tőlük. Vabankra játszik a politika: megszerezni bármi áron a jóindulatot a választások előtt, netán oly módon is, hogy az ellenfelekkel szemben keltett ellenérzés alapján döntsön a polgár. Aztán gyakorlatilag azt tesz, amit akar. A hatalom demokratikus megszerzéséhez azonban el kell érni, hogy a polgárok önként és dalolva válasszák meg azt, akiben megbíznak. A rábeszélés nem tilos; ehhez azonban közvetítő csatorna kell, amit a média, a negyedik hatalmi ág biztosít. Magáncsatornáktól részrehajlás-mentességet várni illúzió, de a közmédiumot is a mértékadó értelmiség irányítja. Köreikben a múlt bajosan pártatlan. Ami egyébként is kivitelezhetetlen, hiszen a politikai korrektség értelmezését is maga a mértékadó értelmiség adja meg.
Nem lehet azonban napirendre térni a forma és a tartalom sorozatos, tendenciózus és súlyos összhanghiánya fölött. Látszatra, formailag ugyanis jogállami döntések születnek; a tartalom azonban a demokratikus népakarattal éppen ellenkező. Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy a jogi feltételeknek eleget téve tehet-e a kormány az ország lakosságát súlyosan terhelő intézkedéseket, akkor a válasz igen. Ha úgy tesszük fel a kérdést, a lakosság kívánja-e, hogy nehezebb legyen az elkövetkezendőkben az élete: a válasz természetesen nem. A kérdés mindig mélyebb, tartalmi és nem formai tényezők függvénye. Minek az érdekében kell a nehézségeket vállalni? Mindenki vállalja-e, vagy vannak, akik egyenlőbbek? Hiteles személyek fogalmazzák-e meg a feladatokat? Egyáltalán: vannak-e olyan helyzetek, amikor nem várható el a tömeg helyeslése, mert rövid távú érdekeit sérti az intézkedés, mégis meg kell tennie a hosszú távon gondolkodó vezetésnek? Valóban hosszú távon gondolkodik-e, aki másokra terheket ró? Nem csupán éppen a rövid távú megfelelési kényszereknek tesz eleget a kormányzat? Demokratikusnak nevezhetjük-e a módszert, ha nem tudjuk a hosszú távú érdekek alapján megmagyarázni az ország polgárainak, mit miért teszünk?
Úgy gondolom, valóban keserves kiigazítási lépések előtt áll a magyar gazdaság. Számtalan ok következtében, de helyzet van. Hamis dolog azzal kecsegtetni bárkit is, hogy ennek a helyzetnek van olyan megoldása, amely nem jár majd terhekkel. Azonban azt nevezni demokratikus megoldásnak, aminek következtében az egyensúlytalanságok nőnek, a jövedelmi aránytalanságok fokozódnak, az anyagi és egzisztenciális kiszolgáltatottság pedig nő, aligha lehetséges. A kormány és a képviselők vissza nem hívhatók, döntéseikért gyakorlatilag felelősséggel nem tartoznak, munkájukról alig hallunk beszámolót, viselkedésük gyakran megbotránkoztatja a jóérzésű közembert. Tartalom és forma a demokratikus jogállamban csak akkor van egységben, ha hiteles személyek világosan vázolt jövőkép alapján fogalmazzák meg a tennivalókat. A hitelességhez hozzátartozik, hogy a javaslattevők nem tartozhatnak a változások egyéni nyertesei közé. Ez ugyanis akkor is megkérdőjelezi hitelüket, ha netán egyébként indokolt lépéseket szorgalmaznának. A hitelességnek nem szinonimája a sikeresség, különösképpen nem a vagyon nagysága. („Kedvenceim” közé tartozik az új keletű orosz mondás: „Ha ilyen okos vagy, miért nem vagy gazdag?”) Demokrata az, akinek jogaival arányos kötelességei vannak. Akik papírtalpú bakancsokkal küldenek másokat a háborúba, szónokoljanak bármily magasztos eszméről, mindennek nevezhetők, csak demokratáknak nem. Aki a jog betűjéhez ragaszkodik a szellemével szemben, súlyosan vét a tartalom és forma minden téren megkövetelhető egysége ellen. Lelkünk rajta, ha mégis elfogadjuk demokratikus jogállamnak e kiforgatott rendszert.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár