Ki szavatol a büfés biztonságáért?

Lehetne rövidhír. Valahogy így: „Lemondott a magyar pénzügyminiszter.” Vagy emígy: „A fiai révén botrányba keveredett magyar pénzügyminiszter nem kívánta terhelni az amúgy is terhelt kormányt, ezért a miniszterelnöknek felajánlotta lemondását.” De szép is lenne! De jó is lenne olyan országban élni, ahol botrányba keveredni annyit jelentene, mint kiiratkozni a magaspolitikából. Azonban mi inkább olyan országban élünk, ahol – hogy tovább variáljam mondásával a halhatatlanság ormaira felhágó Kósáné Kovács Magda szavait – nem elég becstelennek lenni, becsületesnek is kell látszani.
Veres pénzügyminiszter akkor lopta ki magát a szívemből, amikor a választások idején, 2006-ban nemes egyszerűséggel közölte választókörzetében, hogy ha az ott élők nem oda szavaznak majd, ahova köll, munkásököl, vasököl, meglátják, mi lesz akkor. Az lesz, mondta a 2006-os kampányban Veres János, hogy egy fillér állami támogatást nem kap az, aki nem tudja, hogy a szocikra kell szavazni. Vagyis az állami támogatás eltűnésének formájában mindenkire lesújt a szocialista társadalmi igazságosság. Nem hangzott jól. Erőszakstichje volt.
Kétségtelen, az országban, ahol élek, nem nyírják négyszáz éve a gyepet. Helyette viszont – több is, mint négyszáz éve – nyírják az állampolgárt. Nyírják államilag, nyírják adóalanyként, nyírják a munkahelyén, ahol éppen sikerül. A máskor kifejezetten szelídnek tűnő Veres agreszszivitása akkor sok demokráciahívőt megbotránkoztatott, később pénzügyminiszterként hiába mutatott jobb formát, a kampány idején tett fenyegetőzése nem volt egykönnyen felejthető. Ám egy politikusnak nem kötelező nap mint nap botrányos kijelentéseket tennie, és óránként megsértenie a demokrácia alapszabályait, legföljebb csak ha magasra tör. De elvileg elég, ha egyetlenegyszer elárulja magáról, hányszor nézte meg áhítattal A keresztapát, mígnem megtanulta kívülről az összes stiklit. S ha egy ilyen politikus egyetlenegyszer elárulta magát, azt az ember megjegyzi, aztán figyel és vár.
Nem kellett sokáig várnunk.
A bősz apa jelmezében újból azt a Verest sikerült meglátnunk, aki a 2006-os kampányban nemcsak megmondta a népnek, hova szavazzon, hanem a demokrácia és a baloldal nagyobb dicsőségére jól meg is fenyegette őket egzisztenciális ellehetetlenítéssel, ha nem az ő akarata szerint szavaznak.
Mármost azt, hogy a Veres fiúk ügyéről készült film vágott-e vagy sem, nem lesz annyira nehéz eldönteni. A film nem tűnik vágottnak, a beszéd folyamatos. Persze még sok minden kiderülhet. Például az, hogy a büfés valójában hasbeszélő, és önmagával beszélgetett mintegy. A maga nevében a saját hangján, a Veres fiú válaszát pedig hasbeszélőhangon produkálta. (Ezért is láttuk csak hátulról a fiút.) Ami a felvételen feltűnik, az inkább az, hogy a büfés, tárgyalópartnerével ellentétben, figyelemreméltóan hosszú és informatív mondatokkal beszél. Ő tehát valószínűleg tudta, hogy felvétel készül. Megnevezte Veres fiát, kimondta az összeget. Azt, hogy elvárják, hogy fizessen, és azt, hogy nem akar fizetni. Mondhatni, minden fontos információt „filmre mondott”. Az előzmény azonban (az az erősen valószínűsíthető tény, hogy megzsarolták) magyarázza, indokolja a kissé mesterkélt beszédet. Aki vele szemben ül (Veres pénzügyminiszter fia), elég szűkszavú. Kelletlen. Mint aki érzi a büdöset. Minél kevesebb szó essék. Pechére azonban éppen azt a mondatot hagyta jóvá (ő vagy hasbeszélő beszélgetőpartnere, ezt majd a rendőrség kideríti), amit nem lett volna szabad. A Veres gyerek (vagy a hasbeszélésben jártas büfés) kimondta: garantálja. A biztonságot, az árusítást, a mit tudom én, micsodát. Az ilyenfélék (zsarolók, hasbeszélők stb.) mindig garantálnak. Mit garantálnak! Ők a megtestesült garancia. A Veres család minden tagja kiköpött garanciaember. A Veres gyerek garantálta a büfésnek, hogy nem fogják fojtogatni. Erre azért büszkék lehetünk: 2006-ban, a szabad Magyarországon egy pénzügyminiszter fia háromszázezerért garantálja egy vidéki árusnak, hogy nem fogják fojtogatni. Felemelő ez, barátaim! Le kell hát perkálni azt a nyamvadt háromszázezret (a Veres fiúknak ez zsebpénz, a büfésnek, gondolom, egyhavi bevétel), és létezése máris garantálva van. Árulhatja a nyavalyás szendvicseit. Löttyentheti a kisfröccsöt műanyag pohárba, ha ez a vágya. Élhet. Vihet haza pénzt a családnak. Ha viszont nem perkál, hanem jogokról meg szerződésről beszél a rohadék, akkor majd nem visz haza pénzt! Akkor aztán nézhet. Kapsz a pofádba szerződést meg jogállamot, öcsi. S vajon ki védi meg a hatalmasokkal szembeszálló büfést? Talán a rendőrség? Vagy Tom Lantos?
Megszoktuk, bár nem lehet megszokni, hogy ebben az országban az egyik – ha ugyan nem a legnagyobb – baj az, hogy hatalommániás megszállottak, akarnok kis senkik teljesen ellehetetleníthetnek egzisztenciálisan olyan embereket, akik csak élni szeretnék a maguk életét, megkeresni a pénzt a családnak, dolgozni, amihez értenek. De itt mindez nem így van. Jönnek milliárdosék, és füttyögetnek: tejelj! Perkálj! Ugrálj úgy, ahogyan én akarom!
És ha valaki beint, ha valaki föllázad, azt nyakon ragadják. Konkrétan vagy jelképesen.
Veres János pénzügyminiszter a tévé képernyőjén alig bírt magával. Ő mindeddig garanciaember volt. A fiai még inkább. Akire csak ránézett, akinek kezet nyújtott, az már garantálva érezhette magát. Most ez hirtelen megszűnt. És mert megszűnt, oda a biztonság. Talán még az övé is. Senki nem garantál neki semmit. Még a riporter is hepciáskodik vele. Ahelyett, hogy hinnének benne, mint Páduai Szent Antalban. „Miért nem hisznek bennem? Akármennyit dobnak a Szent Antal perselyébe, nekem mindig több pénzem lesz, mint neki!”
Ez a kérdés táncoltatja mostanában Veres János pénzügyminiszter szemöldökét.
Bizony, vannak ügyek, amelyek elsimulnak, és vannak más ügyek, amelyekbe bele lehet bukni. És ha már túl nagy a bűz, akkor egy másik garanciaember, amúgy mikszáthosan, föltálaltatja magának a pénzügyminisztert reggelire. Késsel-villával elfogyasztja.
Mert vannak kormányok, amelyeknek szagos kis trágyakupacokat kell elsimítaniuk. De vannak olyan kormányok is, amelyeknek a Himaláját. És elsimítják.
Addig is dúdoljuk el szegény garanciaembereknek A keresztapa dallamát.

A szerző irodalmi szerkesztő