Magyarország Európa szemétlerakó telepe

Nem, most nem a nálunk lerakott német szemétbálákról akarok írni. Bár ennek kapcsán is fel lehetne vetni azt a kérdést, mi lett volna, ha mindez fordítva történik. Biztosan tele lenne az európai sajtó azzal, hogy már megint mit tettek a barbár magyarok. Lehet, egészen Attiláig és a kalandozásokig mennének vissza, bizonyítandó, hogy mi soha nem leszünk képesek felzárkózni a művelt Nyugathoz. Hasonló reakciókat váltana ki, ha mondjuk mi szennyeznénk Ausztria folyóit, és nem fordítva. Most viszont az az Ausztria, amelyik valamennyi hiteles nemzetközi kutatás szerint az egyik környezetére legérzékenyebb, a fenntartható fejlődést a legkomolyabban vevő ország, gyakorlatilag semmit nem tesz az osztrák cégek magyar vizeket szennyező tevékenysége ellen. De mint mondtam, nem erről akarok írni. Nem a fizikai, hanem a lelki szennyezés az, amire a figyelmet szeretném felhívni. Ugyanis a lelki szennyezés még mélyebbre hatol, és ezért sokkal rombolóbb lehet. A Balatonon nyaralva sok ilyen történetet hallottam.
Egy hölgy elmesélte, hogy a szabad strandon pihent párjával, aki a parton ülve halkan gitározott. Népdalokat játszott. Ez azonban nem tetszett a közelben hangoskodó, söröző német fiataloknak, és közölték vele, ha nem hagyja azonnal abba, akkor széttörik a gitárját. Az egyik déli parti falu meg arról híres, hogy egyik szórakozóhelyére hollandok vették be magukat, magyar oda többé be nem teheti a lábát. Aki megpróbálja, azt megverik. De Sopron is tele van hasonló történetekkel: a határon mulatni, a hámból kirúgni átjövő, magukból kivetkőző külföldiek tetteivel. Mi történik itt? Miért feledkeznek meg az emberi viselkedés minimális normáiról, és követnek el olyan képtelenségeket külföldiek, amelyek otthon eszükbe sem jutnának?
Ezek az események – szerintem – egyet jeleznek: hazánk folyamatos leértékelődését a külföld szemében. Olyan országkép – imázs – kialakulását, amely szerint nálunk mindent lehet: szemetelni, hangoskodni, részegeskedni, verekedni, rendezvényeken hátsórészt mutogatni. A neoliberális értékrombolás, a társadalom lelki erejének, belső moráljának folyamatos támadása pedig oda vezetett, hogy az emberek alig lépnek fel, alig tiltakoznak ezek ellen a sokasodó jelenségek ellen. Európa bármely magára valamit is adó országában, beleértve a volt szocialista országokat is, legalábbis jól megleckéztetnék az ilyen kellemetlenkedőket. De valószínű az is, hogy az igazságszolgáltatás is eljárna velük szemben. Nálunk az emberek kikerülik őket, és legfeljebb magukban méltatlankodnak, dohognak, éppen úgy, mint az utak mentén sokasodó szeméthegyek láttán. A neoliberális rombolás a gazdaságban a legnyilvánvalóbb, de a legmélyebb, tartós sebeket a lelkeken üti, ezzel a társadalom immunrendszerét gyengíti le, és az egészséges önvédelem igényét öli ki az emberekből. Ehhez a hatáshoz sorolnám azt is, hogy az üdülőben, ahol már több nyáron is eltöltöttem néhány napot, korábban minden augusztus 20-án „nemzeti sült” volt az ebéd: ami egy piros-fehér-zöld körítéssel tálalt hússzelet volt. Ezenkívül az étteremben kitették a nemzeti zászlót és a nemzetszín szalaggal átkötött új kenyeret. Két éve azonban ez a szokás eltűnt. A zászló kikerült az utcára, a nemzeti sült pedig lekerült az étlapról. Liberális nyomásra, mondják az alkalmazottak. Valakiknek – állítólag – nem tetszett ez a „magyarkodás”.
Tudna valaki említeni egyetlen olyan országot, ahol az egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb – nemzeti ünnep tisztességes megünneplése a társadalom bármely csoportját idegesítené? Nálunk azonban ez is egyre általánosabb jelenség, mégpedig lélekromboló, belső „szemetesedést” okozó jelenség. Ha pedig a belső szemetesedés terjed, akkor miért csodálkozunk azon, ha a külföldiek is természetesnek tartják nálunk a fizikai és lelki szemetelést?
Magyarország a legutóbbi nemzetközi elemzések szerint a vizsgált országok között a sor végén kullog nemcsak a gazdasági teljesítmények, de az etikai normák, a társadalmi felelősségérzet, a vezetők hitelessége és a társadalmi bizalom szintje tekintetében egyaránt. Ez általános gazdasági, társadalmi és morális leépülést érzékeltet. Fejlődés helyett lemaradást, sőt visszafejlődést. Felzárkózás helyett partvonalra szorulást, gyarmati, periferiális sorsot. Gazdasági növekedésünk mutatója folyamatosan romlik. Az egy évvel ezelőtti 4 százalék feletti gazdasági növekedés mára 1,4 százalékra mérséklődött. Társadalmi mutatóink romlása azonban még ennél is nagyobb és hosszabb távú veszélyt jelez. Egy ország fejlődését a GDP – a bruttó hazai termék – növekedési üteme ugyanis nem írja le tökéletesen. A társadalomtudósok szerint egy ország akkor fejlődik, ha a gazdasági növekedés mellett csökken a szegények és a gazdagok közötti szakadék, csökken a létminimumon, illetve az alatt élők száma, mérséklődik az infláció, javul a lakosság tudásszintje és egészségi állapota, erősödik a társadalmon belül a bizalom, érezhető az értékrend, csökken a korrupció, egyre jobban működik a társadalom valamennyi intézményrendszere, beleértve a rendőrséget, a minisztériumokat, az iskolákat és a kórházakat is. Hiába nő a GDP, ha a többi területen nincs előrehaladás, akkor nincs fejlődés. Ha pedig nincs fejlődés, akkor az visszahat a gazdaságra, és előbb-utóbb a gazdasági növekedés is lassul. A gyenge gazdaságú és társadalmú országok lemaradnak, másoktól függő, kiszolgáltatott országokká válnak. Mi már jelentősen előrehaladtunk ezen az úton, és lefelé csúszásunk egyre gyorsabb. Nem véletlenül mondta Nagyszeben polgármestere egy interjúban: természetes, hogy csak német nyelvű feliratok vannak mindenütt kirakva, és magyarok nem, ugyanis egy gazdaságilag és társadalmilag gyenge anyaország nem jelent támaszt a határon túli magyaroknak.
A gazdaságot, a társadalmat és a lelkeket egyaránt romboló, elszemetesítő útról sürgősen le kellene térnünk. Egy időn túl ugyanis a romlási folyamatok visszafordíthatatlanná válnak. Úgy tűnik, a jelekből és az adatokkal alátámasztható tényekből is, hogy közel vagyunk ehhez a ponthoz. Ezért sürgősen gazdasági irányváltásra és erkölcsi megújulásra lenne szükség.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár