Mi lesz a kollégiumokkal?

Nincs felesleges középiskolai kollégium Magyarországon. Amelyik nem bizonyult életképesnek, rég megszűnt. Immár tíz éve viszonylagos stabilitást mutat a rendszer, ezt számokkal bizonyítja a Kollégiumi Szakmai és Érdekvédelmi Szövetség (Kollégium Szövetség). Egy évtizede folyamatosan 470-480 intézményben 74-78 ezer diákot nevel-oktat 3360-3440 pedagógus, átlagosan 22,5 diák jut egy tanárra. Az sem mondható, hogy aránytalan lenne a kollégiumok területi eloszlása, hiszen a sajátos magyar településszerkezethez, út- és közlekedési viszonyokhoz igazodva épült ki fokozatosan a hálózat. És azért is kikezdhetetlennek látszik ez a sajátos nevelési-oktatási, egyben szociális intézményrendszer, mert évszázadok óta a középkori káptalani iskoláktól a nagy hírű katolikus és protestáns kollégiumokon, valamint a népi kollégiumokon át a mostani intézményekig ugyanazon funkciókat teljesíti. Iskola közelében nyújt otthont távol lakó diákoknak, felzárkóztat, oktat, közösségeket és önkormányzatokat hoz létre, szolidaritásra és felelősségre nevel, a kisebbekről és a gyengébbekről való gondoskodásra szoktatja az idősebbeket és az erősebbeket. Főként pedig esélyt teremt, a középiskolai kollégium az esélyegyenlőség nélkülözhetetlen és pótolhatatlan intézménye. Ugyancsak sok évszázados tapasztalattal. Az esztergomi káptalani iskola mellett 1390 és 1540 között működött egy különleges kollégium, a Collegium Christi, amely szegény és tehetséges gyerekeket készített fel külhoni egyetemi tanulmányokra. Lényegében csakúgy, mint 1946-ban a baloldali irányultságú Népi Kollégiumok Országos Szövetsége. A mostani Kollégiumi Szövetség saját felmérései szerint a mai kollégisták 40 százaléka hátrányos, illetve halmozottan hátrányos helyzetű. Ami nem meglepő, ha tudjuk, hogy jelenleg a magyar társadalom 13 százaléka szociális segélyen vegetál, és az általános iskolás gyerekek 29 százaléka olyan családokban él, amelyekben egyetlen kereső sincs. „El lehet képzelni, hogy milyen miliő uralja az ilyen családokat. Pénzhiány, idegesség, rossz élelmezés, a gyerek iskoláztatásával összefüggő teljes pénztelenség, szégyenkezés, megaláztatás és így tovább. Ez tehát olyan miliő a gyerek számára, amely eleve tönkreteszi” – fűzte az elképesztő statisztikai adatokhoz Gazsó Ferenc szociológus. Nekik az esélykínálatnál is több, megváltás a kollégium.
Mindezek ellenére a középiskolai kollégiumi hálózat állandó bizonytalanságban él. Mondhatnánk, 1949–1950 óta, amikor a kommunista diktatúra egyetlen tollvonással felszámolta az önszervező, önigazgató kollégiumokat, és kiszolgáltatott, bürokratikus irányítású diákotthonokat, diákszállókat csinált belőlük. Jellemző, hogy a rendszerváltás után, a készülő új oktatási törvény tervezetében a közoktatás intézményinek felsorolásából a kollégium egyszerűen kimaradt. A Kollégiumi Szövetség erőteljes fellépésére volt szükség ahhoz, hogy mint nevelési-oktatási intézmény ismét elfoglalhassa helyét a közoktatás rendszerében. Működésének szakmai feltételeit immáron a kollégiumi nevelés országos alapprogramja határozza meg. De a nyugodt munkához ez is kevés.
A kollégiumok puszta létét fenyegeti nem szűnő veszély. Egyik veszélyforrás a fenntartás és a finanszírozás ellentmondásaiban rejlik. Jelen pillanatban a középiskolai kollégiumok mintegy kétharmadát települési önkormányzatok tartják fenn, vagyis olyan városok, amelyeknek az égvilágon semmi érdekük nem fűződik az intézmény fenntartásához. Hiszen nem saját gyerekeik élnek a bentlakásos intézményben, amely nem saját választóik, hanem más falvak és városok érdekeit szolgálják ki anélkül, hogy ezek a települések akár egyetlen forinttal is hozzájárulnának gyerekeik kollégiumi ellátásának költségeihez. Fenntartói jogát a város átadhatja ugyan a megyének, de megszorítások idején ez nem sokat javít a kollégiumok helyzetén. Nem véletlen, hogy az épületek 91 százaléka felújítás után kiált, sőt ezek ötöde már csak teljes rekonstrukcióval tehető alkalmassá feladata ellátására. Egy tanulóra 4,5 négyzetméter területet ír elő a kollégiumi szabvány, a gyakorlatban azonban ennek 60 százaléka sem jut egy-egy diákra, miközben a börtönszabvány 5 négyzetméter/fő.
Mi a megoldás? A teljes körű állami felelősségvállalás, amelynek jogos igényét a Horn- és a polgári kormány egyaránt elfogadta. A működési kiadásokhoz 1996-ban 99,7, 2001-ben 96,3 százalékban járult hozzá a központi költségvetés, továbbá 1,5, illetve 3,8 százalék jutott fejlesztésre. Tavaly viszont az állami hozzájárulás aránya már csupán 65,4, az idén még kevesebb, 61,9 százalék, a fejlesztési pénz pedig mindkét évben 1,1 százalék, ami a lepusztulás programjának befejezéséhez elég. Világos, hogy a növekvő hiányt a fenntartó önkormányzatoknak kellene kipótolniuk mind szűkebb költségvetéseik terhére. „Ez a helyzet már a kollégiumok létét, az alapvető társadalmi funkciójukra való alkalmasságot veszélyezteti” – állítja Horváth István, a Kollégiumi Szövetség elnöke.
A másik fenyegetés a balliberális oktatáspolitika meg-megújuló kísérlete a kollégiumok nevelési funkciójának és szakmai önállóságának megszüntetésére. Ilyen volt az a „felismerés”, hogy a kollégiumokban nincs szükség egyetemi végzettségű nevelőtanárokra, hiszen az étkezés, az alvás stb. ellenőrzésére kitűnően megfelelnek a szakképzetlen felügyelők. Elemi felháborodással, egyöntetű elutasítással fogadta az ötletet a szakma, amelynek most újabb próbálkozással kell megvívnia. Lényege, hogy az iskolák fennhatósága alá rendelnék a kollégiumokat, aminek következtében az intézményrendszer ismét diákszállóvá korcsosulna. Netán kikerülhetne a közoktatás köréből, és mint az oktatás szimpla infrastruktúrája piaci alapon is működhetne, illetve ingatlanvagyonának értékesebb része dobra verhető árucikké válna. Nyilván a reform jegyében, a jövő érdekében, a szociáldemokrácia és az esélyegyenlőség még nagyobb dicsőségére. A veszély tehát komoly, a fenntartó önkormányzatok felelőssége történelmi.

A szerző oktatáspolitikus