Nagy kor az…

Az emberek többsége ma nem a saját tapasztalatai és gondolatai nyomán halad, nem azokba kapaszkodik bele, sokkal inkább a másokéba. Korunk köznapi hősei fáradtan fölébrednek, ásítanak, és elkezdenek tájékozódni. Bekapcsolják reggel a rádiójukat vagy a tévéjüket, és észak felől is érkeznek hírek, nyugat felől is, aztán megkísérlik elraktározni őket, hogy a kelet felől érkező újdonságoknak is legyen helyük. Csak a legújabb hírek valóságosak és helytállók, mert eddig azok még nem léteztek. Egy órai szöszmötölés után legalább három talicskára való tudnivalót is összegyűjtenek: hatot-hetet a politika köréből, legalább ennyit a megvesztegetések világából, az Anna-bálok, a sportteljesítmények, a merényletek, a karambolok sűrűjéből. New Yorkban két percig időznek, a Hortobágyon egyig, az átrendezett kórházak ijesztő zűrzavarában feltűnően sokat, a varázslatok közben sokuknak még az is eszükbe jut, hogy többször is ittak a balatonfüredi savanyú gyógyvízből, miként Széchenyi, Vörösmarty, Szabó Lőrinc, Keresztury Dezső és Blaha Lujza is…
Ez a kora reggeli zsákmánybőség elegendő nekik ahhoz, hogy magabiztosnak és tájékozottnak érezhessék magukat. Régen csak a harmat maradt, a lóetetés, a tehén kihajtása, egy szem körte lepottyanása a fáról, semmi más. Most az egész világ szólítja meg az embert, hogy nekiindulhasson a napnak. És az efféle tudatalatti töprengések közben szinte észrevétlenül történik meg a világ leghétköznapibb csodája: a gondolkodó ember helyett, szemünk láttára, így születik meg a napra kész ember, akinek a kortársai vagyunk.

Az igazság, sőt maga a tapintható valóság is mindig szellemi eredetű, hiszen újra és újra létre kell hozni őket. Formát, belső rendet, sugalmazó erőt kell nekik adnunk, hogy a saját törvényeik szerint viselkedhessenek.

Az értelem és a műveltség – akárhogy nézzük is – történelmi képződmény. Nem lehet egyetlen percig se kikapcsolni az életünkből.

Találós kérdés felnőtteknek. Mi lehet egy kérdésre adott legrövidebb válasz? A cselekvés!

Nagy kor az, amelyik foglalkoztatni tudja tehetséges embereit – mondja nemes logikával 1911-ben Yeats, az írek költője. Az ír messianizmus tízparancsolatában lehetne a helye ennek a mondatnak. Sőt, benne lehetne a mienkében is. De a magyarok képzeletbeli tízparancsolatában ki kellene egészíteni egy komor kérdéssel: Szép, szép a tétel, de hogyan születik meg egy ilyen nagy korszak?

Az emberiség, saját történelme során, sohase beszélt annyit, mint amennyit a XX. század közepétől egyfolytában beszél. Már-már kényszeresen. A rádiókkal, a televíziókkal, a zsebtelefonokkal fölszerelt tömeg szakadatlanul fecseg, kíváncsiskodik, jajong, viháncol, s ha kell, némán is beszél. Az absztrakciók korában ez magától értetődik. Ha egy nagy vízbuborékban ülne, ott se hallgatna.
Van ebben valami embertelen. Mégis elfogadtuk ezt emberinek. A csöndet lassan úgy kell föltalálnunk, ahogy a hidrogénbombát föltaláltuk.

Van gondolkodási és viselkedési stílus, amelyről rögtön fölismerem, hogy magyar vagy nem magyar. Megsúgja ezt nekem a hátam közepén fölágaskodó szőrszál vagy a lúdbőrré változó bőröm. A 2006-os választások idején csupa kíváncsiságból bekapcsoltam a televíziót, s mit látok? Sajtótájékoztatót a cirkuszban! Pontosabban a cirkuszból.
Ha valamelyik ellenzéki párt akarta volna nevetségessé tenni a kormányon lévő párt választási módszereit, még tán megértem. De egy aprócska, kormányt is zsaroló csapat akarta nevetségessé tenni… mit is? Mindent! Úgy próbáltak viselkedni, mint a Heti hetesek röhögést gyártó társasága.
Sajnos, sikerült is nekik.

Sokszor voltam beteg. Többször, mint amennyiszer ebben az idegeket szaggató korban kijár egy embernek. Nagyzolás nélkül mondhatom hát, hogy megismerkedtem az emberi test és lélek fő-fő nyavalyáival. A gyomor-, a bél-, a gerincfájdalom, a magas vérnyomás, a búskomorság szertelenségeivel, a tüdőbaj hosszú, fájdalom nélküli hatalmával. Hetvenhatodik évemben – a folyton reformokat emlegető politikusok színes hazudozásai közben – ébredtem rá az élet és a politika közös alaptörvényére. Vagyis arra, hogy a betegséget nem lehet soha megreformálni, csak meggyógyítani, ugyanez érvényes egy beteg országra is.

Magyarországon nincs központi cenzúra, mint Rákosi vagy Kádár rendszerében, de a liberális cenzúra aranykorát éli.
Ez a két erőteljes szó hogyan kapcsolódhat össze?
Sehogy!
És mégis összekapcsolódik.
Mondok egy példát. Elő-előfordul, hogy valaki kényes témáról ír cikket vagy tanulmányt, amelyet kertelés nélkül kellene megtárgyalni – ennek azonban nincs természetes módja. Nincs, mert füttyszóra előugranak a fölbérelt újságírók (mint például D. J.), s a küzdőteret trágyalével öntik le. Ezekkel nem cserél eszmét egyetlen jó ízlésű ember, mint ahogy fürödni sem mocsaras tóhoz járunk. A liberálisok nemcsak a vagyonaikat őriztetik őrző-védő, fegyveres emberekkel, hanem az eszméiket is. Egyetlen kényes mondat elég, hogy tízen nekiessenek egy személynek, s ilyenkor ismét újnépiek, újnacionalisták és antiszemiták leszünk.
Még az a szerencsénk, hogy az előttünk járó írókat: Németh Lászlót, Illyés Gyulát ugyanígy rongálták, mint minket, s ma már kiderült róluk, hogy ugyan keményen beszéltek, de azt mondták, amit mondaniuk
kellett.

Ilyen demokráciában, mint amilyen a mienk, hazudni, lopni sokkal könnyebb, mint magunkhoz méltóan cselekedni. Ráadásul, ahol a romlás az Országos Napirend része, ott még balra nézni is nehéz.
Napjaink kérdése az, mikor és hogyan cselekedjünk? A cselekvés a tudás legmagasabb formája, ugyanakkor leegyszerűsödő lelki helyzet is. A bátor cselekedet azt jelenti, hogy megteszed, amitől félsz. Nagyon ismerem ezt a helyzetet. Persze, ismerem az ellenkezőjét is, ami kissé mulatságos, de a cselekvés filozófiájáról nekem a legfontosabbat mondja: Milyen ember volnék, ha nagy öntudattal kijelenteném: addig nem megyek bele a vízbe, ameddig nem tudok úszni.

A röhögtetés lassan olyan közszolgáltatás lesz számunkra, mint a vasút, mint a városi vécék, mint az általános iskolák. Korunknak nem filozófiája van, hanem benyögései.

Kérdezzük meg egyszer hangosan is, hogy a rengeteg új információ nem az elnyomás egyik formája-e?
A diktatúra fél évszázadig arra törekedett, hogy az ember lehetőleg ne tudjon semmi fontosat helyzetéről, jövőjéről, hazájáról. Semmit, ami cselekvésre késztetné.
A mai világ ennek épp a fordítottja: tudjunk minél többet a krokodilusokról, a bagdadi hétköznapokról, a holdszilánkokról, a rockzenészekről, a tőzsdéről, a túró rudikban lappangó mérgekről, és a tömérdek tudástól bénuljunk meg, s minél előbb változzunk tömegemberré. Azaz: senkivé!

Évek óta dohogok, verem a megfakult dobokat egyfolytában: ébresszük fel újra a szociográfia műfaját. Magyarul az irodalomértékű társadalom rajzát. Egyre inkább kiderül, hogy alig tudunk valamit az országról. Gazdák? Parasztok? Munkások? Munkanélküliek? Falusi orvosok? Falusi kocsmák? Városnegyedek? Az elnémított cigányzenészek? Útszéli örömlányok? Milliárdosok? Hajléktalanok? Alkoholista tanárok? Öngyilkosjelölt családapák? Családanyák? Folytathatnám a sort legalább kétszáz hasonló témáig.
A trianoni összeomlás után alig telik el tíz-tizenkét esztendő, s íróink nagy része elkészíti a maga számadását idehaza, de elkészíti például Erdélyben is. Idehaza elkészül a Puszták népe, az Alföld parasztsága, Szabó Zoltán Tardi helyzete, Féja Géza Viharsarokja, Kodolányi János Ormánsági beszámolója, Erdei Ferenc Futóhomokja, Sinka István A fekete bojtár vallomásai; Erdélyben Tamási Áron Szülőföldemje, Bözödi György Székely bánja, és még jó néhány valóságtól átitatott mű.
Ha ezek nem születnek meg, hatásuk nélkül a két háború közötti magyar irodalom, beleértve a prózát és a költészetet is, nem volna olyan lenyűgöző, markáns.
Néhány új szociográfia legalább annyira kirángatna minket is a történelmi iszapból, mint amennyire a harmincas évek elejétől kezdve megtették ezt a nagy elődeink: Németh László, József Attila, Illyés, Tamási Áron, Cs. Szabó, Veres Péter, Sinka István, Kodolányi János, Szabó Lőrinc és mások.

Amíg ezeket a sorokat rovom, eszembe jut Erdei Ferenc Futóhomokjának két sora. Erdei a bugaci táj izgalmáról és telítettségéről beszél. Így jellemzi: Petőfi pusztája ez, ha napsütésben nézem. Adyé és Széchenyié, ha nem süt a Nap.