Paradicsom

Magyarország paradicsom. Itt nem érvényesülnek a világtrendek, ide nem gyűrűzik be semmi, vagy ha igen, néhány napon belül ki is gyűrűzik. Igaz, az ördög ott motoszkál agyunk rejtett zugában, hogy akkor miért, hogy egy ilyen paradicsomban a rákos és a keringési betegségek uralkodó halálokok, gyakori az öngyilkosság, és a népesség olyan rohamban fogy, mintha el akarná tüntetni magát a Föld színéről.
Ha emlékeim nem csalnak, az első a hetvenes évek olajválsága volt, ami nem gyűrűzött be, legalábbis a Politikai Bizottság szerint. Amúgy igen, de akkor már késő volt, megtörtént a csoda, a határoknak nem parancsolhatott a Párt. A második minket „elkerülő” esemény a csernobili atomerőmű robbanása volt. Itthon mély hallgatás, amikor külföldön már részletesen beszámoltak a katasztrófáról. Közben túlestünk egy május elsején, amikor a népek nagyobb része a szabadban felvonult, kirándult vagy napozott, ragyogóan sütött akkor a nap. A hivatalos tájékoztatás, élén a ma is aktívan „demokrata” pártelittel, mélyen hallgatott. Amikor bevallották, hogy mekkora tragédia történt, akkor jött a félrebeszélő sugárfelelős elvtárs: a radioaktív felhők kikerülik Magyarországot, a szél erre nem fúj, bagatell, minket semmi veszély sem fenyeget, jól mossuk meg a salátaleveleket. A szakemberek esküdöztek, nincs semmi vész, az egész a rémhírterjesztők pánikja, a kijevi fuvarok sofőrjei utólag meg nem cáfolnak, örül, ha él még valamelyik közülük.
Az AIDS éppen a fordított utat járta be. A világvége-hangulatot, sötét jóslatot, korunk pestisét, amiről annak idején a média tudósított, kevesen tudták a helyén kezelni. Úgy festett, valakik nagyon szerették volna az országot az AIDS-betegek rekorderének látni. Nem jött össze, Magyarország fertőzöttsége éppen közepes, a hatványozott megbetegedések száma elméleti perspektíva maradt. Az AIDS ma is egy jól körülhatárolható közösséget fenyeget, minden zajos tiltakozás ellenére. A paprikahamisítók neve is elveszett a homályban; annyit tudtunk meg, hogy akikre gyanakodtak, azok sorban tisztázták magukat. Ólom vagy festék a paprikában? Ki állít ilyet? Ma sem tudjuk, létezik- e madárinfluenza vagy csak a marhalobbi mutatta meg magát.
A guargumi nevű csodagyom körüli mizéria minden jellemzőjét magán hordozza a honi helyzetnek. Előbb jött a riasztás, Európa megdöbbent, a dioxin halálos méreg, az E–412 meg majd minden készítményben ott lapul, bár élelmiszervegyészek szerint a keményítő nyugodtan helyettesíthetné. Hogy miért egy állatorvos hivatott Magyarország lakosságát erről értesíteni, az bizony rejtély. Ha csak nem nézik ökörnek a lakosságot. Megkezdődött a hegyek vajúdása, a nyilatkozatözön, a felhajtás, az analízis és a szintézis megszült egy kisegeret: a dioxinos baracklekváros krémtúrót. Két nap múlva a krémtúró rehabilitálva, és egy nagyközönség által ismeretlen szójaital lett a hunyó.
Most egy gyógyszer borzolja a kedélyeket. Ausztráliában többen belehaltak, többen májátültetésre vártak, de minálunk másképp van. Mi nem halunk bele, a mi májunk mindet kibír, itt a paracetamolok nem okoznak májkárosodást, az Aspirintől nem lehet gyomorvérzést kapni, a romlott húsok kifejezetten fejlesztik az immunrendszert. Amerikában harmadik halálok a gyógyszerek mellékhatása, a magyaroknál ilyen szóba sem jön, mert tíz betegből kilenc – fogadjunk – nem tudja, mire, milyen gyógyszert szed.
Ha jön az Armageddon, itt az sem lesz érvényes. Majd kiáll egy felelős, és elmagyarázza, hogy ha alaposan megmossuk a salátát, a világvége elmarad.