Minden közösségnek, de a társadalomnak és a gazdaságnak is vannak összetartó erői, abroncsai. Ha ezek a közösséget jellemző és egybekovácsoló erők meggyengülnek, akkor az feszültségekhez – ha nagyobb baj van, akkor pedig válságokhoz – vezet. Ezek az összetartó erők leginkább erkölcsi, jogi és gazdasági természetűek lehetnek. A mai Magyarország azonban sajnálatos módon egyre kevésbé hasonlít egy jól szervezett, összetartó közösségre. A közös tradíciók, a közös nyelv s a hasonló átélt tapasztalatok mellett a közös és szebb jövő reményének hiánya, a hatalom viselkedésének és működésének szinte egyöntetű elutasítása mellett a romló életkörülmények, az áldozathozatal értelmének és átmenetiségének (belátható és elfogadható ideig tartásának) bizonytalansága is romboló társadalmi közhangulattal és működéssel jár. Szétesnek a közösségeink – legyenek azok a társadalom szempontjából talán a legfontosabb közösségek: a családok vagy a falvak világa. Ez utóbbinál különösen igaz az erózió, ha a település nem fejlettebb város agglomerációs közelségében helyezkedik el. De leértékelődnek szakmák is, s ezzel az eddig már bejáratódott életformák válhatnak folytathatatlanná emberek százezrei, esetleg milliói számára. Vajon melyek azok az erők és folyamatok, amelyek ilyen szétforgácsolódással, feszültségekkel, esetleg társadalmi válságtünetekkel járnak?
A probléma egyik gyökere, hogy nagyon sok családot a 2006–2007-es (s azután sajnos várhatóan 2008-ban is folytatódó) kormányzati megszorítások felkészületlenül, már jelentős adósságteherrel értek. Így a menekülésként felvett újabb és újabb hitelek – amelyek kamatai az egyébként is megugró pénzromláshoz képest is általában lényegesen magasabbak – már sok esetben adósságcsapdába kergetik őket. Eközben válások, munkahelyi problémák (stagnáló bérek, esetleges elbocsátások), egészségügyi gondok fokozhatják a bajt. Sokkoló az a nemrégiben napvilágot látó adat, hogy a magyar lakosság háromnegyedének semmilyen megtakarításra nincs módja. Ráadásul a tendencia romló.
Külön veszélyeztetett réteg a magyar gazdatársadalom. Egyrészt, mert mesterségesen elvágták a növekedési, fejlődési lehetőségeit akkor, amikor megszüntették azokat a kedvezményeket, amelyeket a polgári kormány a családi gazdaságok előtt 2001-ben megnyitott (kedvezményes hitelek, elővásárlási jog). Később a szocialisták ezt még fokozták is azzal, hogy nem adták ki a törvényes rendben a gazdáknak járó uniós támogatásokat. Szintén sokukat érintett kedvezőtlenül a kormány áfa-visszaigénylést megtagadó jogtalan gyakorlata is. Most a természet mostoha körülményei – a szinte soha nem látott fagy- és aszálykár – mellett okkal érezhetik, hogy a kormány nem akar nekik gyors és méltányos nagyságú segítséget nyújtani. Sajnos a gazdatársadalom tömeges csődjével kell tehát számolnunk, amely jelenség várhatóan a ma már jószerivel egyetlen nemzeti kincsünknek, a termőföldnek is az illetéktelenek kezébe jutását eredményezi. Nem mellékesen ez a fejlemény emelkedő élelmiszerárakhoz és romló minőséghez vezet majd – akár már rövid távon is.
Nem lehet azonban csupán a gazdák – egyébként egyáltalán nem lebecsülhető – válságával elintézni a magyar falvakat fenyegető veszélyt. A szocialista kormányzati intézkedések ugyanis számos más vonatkozásban is drámai következménnyel járhatnak. A postahivatalok bezárása, a kis iskolák ellehetetlenítése, a vasúti szárnyvonalak bezárása mellett most újabban a falusi gyógyszertárak létét fenyegető, úgynevezett mobilgyógyszertárak működtetése is súlyos következményekkel fog járni a vidéki társadalom élete szempontjából. Megfigyelhetjük, hogy míg a fejlett Nyugaton felértékelődik a humánus és természet közeli falusi életforma, addig hazánkban éppen ezzel ellentétes folyamat tanúi vagyunk: a romlás, az ellehetetlenülés aggasztó tüneteit láthatjuk falusi társadalmunkban.
A községekben élőket, de a városiakat is sújtó válságjelenség a magyar kis- és középvállalkozások tömeges csőd közeli helyzete. Épp a napokban beszélgettem egy immár másfél évtizedes múltra visszatekintő könnyűipari vállalkozás egyik tulajdonosával. Elmondta, hogy három, más-más terméket beszállító magyar partnerük is csődbe ment, s ráadásul nekik is elmaradoznak a vevőik. Nem dolgoznak rosszabbul, de a fizetőképes kereslet visszaesése már leküzdhetetlen problémát jelent számukra. Az inflációt jóval alulmúló béremelkedés (a szakemberek erre az évre mintegy négyszázalékos reálbércsökkenést várnak, s jövőre sem jósolnak előrelépést) leginkább a hazai piacra termelő és értékesítő kis- és középvállalkozásokra hat negatívan. Ráadásul sokan közülük már egyébként sem nagyon bírták a versenyt az erőpozíciójukkal sok esetben visszaélő multinacionális vállalatokkal, bevásárlóközpontokkal szemben.
Mindehhez társulnak azok a lépések, amelyek a fokozódó elvonások, ellenőrzések és szankciók eszközének bevetésével tovább sújtják a magyar vállalkozásokat. Nem csupán a balhés cégek szenvedik meg ugyanis a fokozott szigorúságot, de az egész gazdaságban nő a bizonytalanság, sőt sok üzleti tranzakció nem is jön létre a tervezhetetlenség és a bizalom általános csökkenése miatt. Éppen az építőipari cégek szokták nyilvánosan is emlegetni, hogy a lakásépítések visszaesésével (az idei év végével bezárólag a hároméves ciklusban várhatóan több mint negyedével esik vissza az átadott új lakások száma hazánkban) az állam rengeteg adóbevételtől esik el. Csak az áfatartalom húsz százalék, miközben jelentősen csökken az ágazat foglalkoztatása közvetlenül, de a közvetett hatások miatt is.
A társadalom ellenálló képessége szempontjából rendkívül nagy jelentőségük van az áremelkedéseknek. Nemhiába tartják a közgazdászok az inflációt egyfajta kóros, lázas állapotnak, hiszen rengeteg gondot okoz – különösen annak a tervezhetetlen, ugráló viselkedése. A szocialisták kormányzása óta, öt év alatt (nem számolom a Horn-kormány időszakát, ahol egy év alatt csaknem tíz százalékkal gyorsult a pénzromlás üteme) immár másodszor nő jelentősen az infláció. A tavalyi konvergenciaprogramhoz képest az emelkedés még a tervezettet is várhatóan mintegy egy százalékkal meghaladja majd az idei év egészét nézve. Az infláció – mint ahogy azt a közgazdasági tankönyvek is sokszor megírták már – különösen a bérből és fizetésből élőknek és azoknak a vállalkozóknak káros, akik nem tudják áthárítani a többletterheiket.
Mindezen problémák ráadásul sok esetben összeadódnak, felerősödnek, s a társadalomban tovagyűrűznek: mind az életszínvonalban, mind az emberi kapcsolatokban rombolóan hatnak. Nem véletlen, hogy egyre több az ideges, feszült ember, egyre többször vesztik el az emberek a fejüket. (Ez persze nem jelenti egyúttal azt, hogy az a viselkedés, amit a pisztolyával hadonászó szocialista tanúsított, bármikor is elfogadható volna.) De látni kell, hogy a problémák összefüggnek. Félő, hogy a társadalom – amennyiben ez a negatív tendencia folytatódik – eljut az egészséges védekezőrendszerének a határára. Ebben az esetben tömeges válságjelenségek mutatkozhatnak meg, s ekkor már lehet, hogy késő lesz megfékezni a bajt. Addig kell tehát lehetőség szerint cselekedni. Cselekedet híján már az is előrelépés – még ha kicsi is –, ha kibeszéljük a problémákat, s egyúttal erősítjük a közösségeinket is.
Az viszont kétségtelen tény, hogy rendkívül romboló az a minta, amelyet a szocialista–szabad demokrata kormány közelmúltbeli viselkedése mutat. Korábban már utaltam a morális és jogszabályi normák fontosságára. Az a Gazdasági és Közlekedési Minisztériumban képviselt gyakorlat, hogy egy-egy személynek vagy cégnek többszöri megbízást adnak (úgy, hogy az összességében meghaladja azt a limitet, amely egy adott évben adható az illető személynek vagy cégnek), elfogadhatatlan. Az üzleti világban code of business conduct violationnek ismert jelenség elkövetőjét általában azonnal kirúgják az illető cégtől. Ráadásul ez már csak a közelmúltat tekintve sem az első jelenség. S könnyen lehet, hogy nem is az utolsó…
A szerző közgazdász, országgyűlési képviselő (Fidesz)
origo.hu
Budapesten egyre nagyobb a veszély
