Az MSZP és az SZDSZ „tartsuk egyben, ami még egyben tartható” jelmondattal illethető, kétségbeesett kísérletének is nevezhetjük legújabb koalíciós szerződésüket. Ennek mellékletében (?) foglaltak alapján Gyurcsány Ferenc felkérésére, a történészi végzettséggel nem rendelkező Kenedi János vezetésével, amúgy kizárólag történészekből álló, újabb ügynökbizottság kezdte meg munkáját. Minél több ismerettel rendelkezem a bizottság létrejöttének körülményeiről, összetételéről és feladatairól, annál érthetetlenebb számomra a tizenhét éve műsorra tűzött szappanopera legújabb felvonása. Ezúttal a rendezőkkel és a szereplőkkel is gondjaim vannak, s a helyszíneket is csak sejteni lehet. Nem vagyok egyedül. Remeg a hangja a két kormányszóvivőnek is, pedig el-, meg-, ki- és bemagyaráztak már nekünk egyet s mást. A nonverbális kommunikációban járatosak pedig azt is észrevehetik, hogy a téma kapcsán két dologtól is idegesek lesznek: az újságíróktól, illetve az általuk feltett kérdésektől.
Mert mégiscsak megmosolyogni való, hogy 2007-ben akarjuk definiáltatni: ki a közszereplő és ki nem. A történészcsapatot legalább erre az egy kérdésre adandó válasz érdekében ki kellene egészíteni jobb híján jogászokkal, szociológusokkal, a társadalomtudományok egyéb művelőivel. Nélkülük a bizottság hónapokig elmélkedhet azon, hogy például a magyar állampolgársággal is rendelkező Habsburg-leszármazottak vagy Batthyány Lajos utódai közszereplőnek tekintendők-e, ha több mint két ember előtt megszólalnak. Egyébként túl nagy felelősség nem terheli a grémiumot, hiszen csak javaslatot kell tennie. Abba meg minden belefér. Még az is, hogy a mindenkori miniszterelnököt is tekintsük közszereplőnek. Legfeljebb, ha egy miniszterelnökről kiderül, hogy ügynök volt a Kádár-rendszerben, felkínáljuk neki a „Na és?” vagy a „Kémelhárító voltam, nem besúgó” válaszok közötti lehetőséget. Ennyit a közszereplés és az ügynökmúlt békés egymás mellett élésének sajátosan magyar gyakorlatáról.
Kenediéknek listát kellene készíteni azokról az iratokról, amelyeket a szolgálatok még nem adtak át az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának. Nem lesz könnyű. Mert igen jelentős részük 1988 óta korom formájában kering a sztratoszférában, ha vissza nem hullott, beszennyezve Őszödöt meg a Szalai utcát. Másik részük újrahasznosított termékként tízemeletes panelok falain óriásplakátokká átalakulva hirdeti, hogy dübörög a gazdaság, nagy a jólét; vagy füstös kocsmák mellékhelyiségeiben kéztörlőként funkcionál. Az elmúlt rendszerben keletkezett állambiztonsági tartalmú iratok listája tehát nem lehet teljes: a ma fellelhetők csak félig tükrözik a valóságot. Márpedig olyan munkát, amiről tudjuk, hogy tisztességgel befejezni nem lehet, el sem szabad kezdeni, csak fenntartásaink hangoztatásával.
Hogy mi semmisült meg? Ha Ungváry Krisztiánékat inkvizítorokkal helyettesítik, akkor sem deríthető ki. Az iratokat hűségesen kísérték a nyilvántartások is. A BM III-as Főcsoportfőnökség alárendeltjeinek bőven volt idejük nyom nélkül eltüntetni, manipulálni, biztonságba helyezni meglehetősen sajátos szempontok szerint az iratokat. Az Antall-kormány első évében mindössze annyit változott a helyzet, hogy a polgári és katonai titkosszolgálatok önállóak lettek és más miniszter irányítása alá kerültek. Struktúrájuk, személyi állományuk megmaradt. Tevékenységüket szabályozó törvény és valós parlamenti felügyelet nélkül, rendkívül nagy bizonytalanságban, de gyakorlatilag azt csináltak, amit akartak. Ultiztak, és mélyen konspirált bizottságokat alakítva továbbra is iratokat „rendeztek”. Egy ilyen bizottságra nyitotta rá „véletlenül” az ajtót Raffay Ernő politikai államtitkár és helyettese. Csak bele kellett volna lapoznia az orra előtt becsukott dossziékba. Nem ezt tette, pedig jó oka lett volna rá. Történészként viselkedett. Ne sajnálja, mert még ma is levegő után kapkodna. Némely feltételezések szerint a szolgálattól távozók közül egyesek emlékül magukkal vittek ezt-azt, s az értékes műtárgyak vagy azok másolatai hol itt, hol ott bukkannak fel. Az árfolyam négyévente változik. Az át nem adott és meg nem semmisített iratok ma ott vannak az öt utódszervezet operatív adattári részlegeiben és a szolgálatok irattáraiban. Ezeket elvileg azért nem adták még át a történeti levéltárnak, mert élő, aktív ügynökök, élő ügyek, aktuális feladatok adatait tartalmazzák. Nem adhatók át azok sem, amelyek megismerése által következtetni lehet az előzőkre. Az pedig, hogy a fenti kategóriákba mi tartozik és mi nem, kizárólag a főigazgatók kompetenciájába tartozik.
Vagyis Kenediék szépek lehetnek, de okosak nem. Pedig lehetnének. Ahhoz viszont Gyurcsány Ferencnek ötpárti megegyezést követően titkosszolgálati szakértőket is kellett volna vezényelnie a bizottságba, megfelelő jogkörökkel. Korlátlan betekintési joggal csak Kenedi János rendelkezik. Ha a sorok között is tudna olvasni, akkor sem tudná kiértékelni a rá váró több tízezer adathordozót a megszabott határidőn belül. Kiszámolta ezt Gyurcsány is. Nyugodt is lehet: a zárójelentést tartalmazó borítékot fel sem kell bontani. Ha mégis, megjelenhet bármelyik vicclapban, Vadai Ágnes Gripen-jelentésével együtt. Ebbe viszont az SZDSZ állítólag nem nyugszik bele. Ismét a farok csóválja a kutyát. A bizottságnak nem véletlenül kell javaslatot tennie a kutathatósági lehetőségek szélesítésére, a nyilvánosság erősítésére, a hozzáférhetőség bővítésére, s ha kell, a törvény módosításra.
A deklarált célokkal nem is lenne baj; de itt másról van szó. A történeti levéltár több kilométernyi anyaga ugyan elegendő volt ahhoz, hogy az onnan kiszivárgott valós vagy manipulált adatok alapján politikusaink leleplezzék, rosszabb esetben bemocskolják egymást és mindenkit, aki útjukban állt – de ennél több kell. Az SZDSZ vezetői úgy gondolják, ebből az undorító adok-kapokból ők tisztán kerülhetnek ki. Súlyos tévedés. Mindig lesznek, akik az SZDSZ-re nézve is terhelő bizonyítékokkal állnak elő a kellő pillanatban. Igaz, azoknál, akik ma a hatalomban maradás reményében tegnapi üldözőik nyakába borulnak, a morális kérdések nem képezik mérlegelés tárgyát.
Mellesleg jó munkát kívánok a tőlem és barátom Kira névre hallgató kutyájától független bizottságnak. Havi csaknem félmillióért bizonyára kellemesebb időtöltés lesz, mint ennek a feléért azt kutatni, hogy Árpád apánk vajon a pozsonyi csatában halt-e meg, vagy valahol máshol. Egy magára valamit is adó történész esetében állítólag ez gusztus dolga is. Petőfi sírját meg keressék a kazánkovácsok!
A szerző biztonság- és védelempolitikai szakértő
origo.hu
Budapesten egyre nagyobb a veszély
